Kazimierz ugyanis olyan városrész, ahol helybéli lakosból akad a legkevesebb. Napközben alig hallatszik lengyel szó az utcán, esténként sötétek a házak ablakai. Az esti műszakban azonban feléled a negyed, a kopottas díszletek közé taxik és drága autók futnak be az alig egy kilométerre levő centrumból, és szórakozóhelyet keresve cirkálnak a szűk utcákon. Ilyenből pedig akad bőven. A piactér félhomályos szusiéttermet, narancsárnyalatban pompázó retró bisztrót, dizájnkávézó mellett leharcolt kocsmát, az egyik sarkon háromemeletnyi diszkót kínál. A Szeroka utca, ahol Kazimierz hét zsinagógájából három, két zsidó temetőjéből pedig az egyik található, a komótosabb mozgású, autentikus élményekre vadászó turistákra specializálódott. A negyed első szolgáltató intézményében, az Arielben az élő klezmerzene, a nehéz bútorok, a menórák, a békebeli csoportképek adják a hátteret a maceszgombóchoz, a gefilte fish-hez és a töltött libanyakhoz. A hely a Schindler listájával futott fel, mert a forgatásról mindenki ide járt enni, a premier után meg a turisták akarták látni, hol ettek Spielbergék. A nagy üzletre sokan ráéreztek: a brandet és az üzlethelyiséget például nem túl elegáns módszerekkel nyúlta le a bérbeadó, mire az igazi Ariel működtetője, Wojciech Ornat egy ajtóval odébb üzemelte be a magáét. Tizenhét év alatt négy Szeroka utcai házat járt be, és ma már lengyel-zsidó könyvesboltot is működtet, aminek Budapesten is van fiókintézménye.
Az ulica Józefa, a József utca a galériáké. "Egy Montmartre lehetne" - a Szalom Galéria vezetője, Aneta Kuberska szerint, aki kicsit restelkedve mutat körbe üzlete vegyes felhozatalán, hiszen a cicás képek és az apró menórák, trenderlik kelendőbbek, mint a művészek munkái. "Mi voltunk itt az elsők 1994-ben. Őrült dolog volt galériát nyitni, de elboldogultunk vele, és minden utánunk következő tőlünk tanult. Akkoriban jó levegőjű, eredeti környék volt Kazimierz, de ez mára elpárolgott. Jönnek a turisták, az autentikus zsidó konyhát keresik, de itt nincs autentikus zsidó konyha, csak konyha zsidó módra". Habár Aneta nem zsidó, a férjével együtt a zsidó kultúrába is beleszeretett, és még héberül is megtanult. Az 1990 óta egyre nagyobb tömegeket vonzó Zsidó Fesztivál mellé kettejük ötlete volt a József utcai fesztivál, de pár év után felhagytak vele, mert kifogytak mellőlük a szervezőtársak. Ugyanis sokan elmentek azok közül, akik nem akarták felvenni a harcot a holokausztturizmussal meg a féktelenül növekvő szórakoztatóiparral. "Egy nagy diszkó lett Kazimierzből" - véli egy helybéli férfi. "Turistaidényben aludni sem lehet Kazimierzben, ráadásul veszélyes is, a mi autónkat rendszeresen feltörik" - panaszolja egy huszonéves lány.
Schindler nyomában
De a negyedben a közbiztonság csupán sokadrangú probléma. "Kazimierzben minden negyedik háznak még mindig ismeretlen a tulajdonosa. Ami magántulajdon volt, az is marad. Ez annyira bonyolult..." - sóhajt tehetetlenül Wojciech Gorczyca, a városfejlesztési osztály vezetője, akinek jócskán megkönnyítené a dolgát, ha az 1990-es törvénnyel nem adtak volna vissza minden krakkói ingatlant az eredeti tulajdonosának. Míg a zsidó és katolikus hitközség hatalmas ingatlanvagyonhoz jutott, addig a lakóházak tetemes hányadát nincs kinek visszaadni, tehát nincs, aki felújítsa őket. Krakkó zsidó lakossága a tizenkilencedik század elejéig Kazimierz fallal körülvett néhány utcányi területén élt, de a gettófalak lebontásával a "keresztény" és "zsidó" Kazimierz megjelölés értelmét veszítette: a gazdagok kijjebb költöztek, a szegények maradtak. Krakkó hatvanezres zsidó lakosságát 1943-ban elhurcolták, először a szomszéd kerület, Podgórze gettójába, majd a koncentrációs táborokba. A túlélők közül alig néhányan tértek vissza: a hitközség a hetvenes években csak hatszáz főt számlált, a kilencvenes évek elején százötvenet, ma talán száztízet, ami egyébként lassú gyarapodást jelent az utóbbi évekhez képest. A háború után az új szocialista embert Nowa Hutában faragták, a zsidók házaiba viszont a társadalom legaljából érkezett lakosságot költöztették. A szegény és bűnös városrészként stigmatizált negyedet minden fejlődés elkerülte, aki tehette, ellépett innen. A kilencvenes évek elején kezdődő felívelést egyaránt táplálták az Izraelből és az Egyesült Államokból visszalátogató zsidók és a Schindler listája nyomában érkező turisták. Kazimierz a háborús sérülések meg a felújítások elmaradása miatt távolról sem intakt városszövetével, középkori utcaszerkezetével, öt évszázad zsinagógáival, a történelmi gettó két-, legfeljebb háromemeletes, kisvárosias házaival felettébb frekventált hellyé vált, ami az auschwitz-birkenaui koncentrációs táborokkal morbid társulásban állt össze a tipikus holokauszt-turistacsomaggá. Ez ugyanakkor a városrész meglehetősen egyedi városrehabilitációs problémáit is kódolta. Hiszen a holokausztturizmus olyan örökséghez tapad, aminek nincsenek élő hordozói; ugyanakkor egy élő, de ezt az örökséget nem a sajátjának tekintő lakosság életén gázol át. Merőben mást kívánnak tehát a helyi érdekek, mint amit akár a városi, akár a nemzetközi turizmus diktál.
1993-94 táján még úgy tűnt, a kísértetjárta helyből sikerül élő városrészt faragni. A krakkói, berlini és edinburghi városvezetők kezdeményezéséből született meg az az akcióterv, amire ma is alapdokumentumként tekintenek - még akkor is, ha maradt, ami volt: dokumentum, törvényerő nélkül. A terv óvatos rehabilitációval, parkosítással, a lakosság megtartásával és széles körű közszolgáltatásokkal számolt, hiszen Kazimierzben még a leghétköznapibb ellátó funkciók is hiányoztak. Egyedül a kaotikus tulajdonviszonyokra és az ingatlanhiénákra nem gondoltak a terv szerzői. Pedig a házak iránt, nagyjából azzal egy időben, hogy megnőtt a környék ázsiója, a követeléshullám is meglódult: külföldi ügyvédek sora igényli őket vissza a meggyilkolt tulajdonosok vélt vagy valós, távoli örökösei nevében, és az elhúzódó, sokszor perrel járó procedúrák megoldhatatlan feladat elé állították a várost. A szóban forgó házak felett továbbra is az önkormányzat rendelkezik, de a rehabilitációs forrásokból csak végszükség esetén porcióznak ki olyan épületekre pénzt, amelyeknek ismeretlen a tulajdonosuk. A leválasztott, gyakran csak félkomfortos lakásokat fillérekért bérlők pedig nem pazarolnak feleslegesen a korszerűsítésre, ha az adott esetben felbukkanó igazi tulajdonos egyik napról a másikra az utcára rakhatja őket. Azt a városfejlesztési osztály vezetője is érzékeli, hogy az önkormányzat stratégiája legfeljebb félmegoldásnak jó. Ha a hasznosítható helyiségeket a felújítás reményében kiadják, a bérlők vagy hostelekként hasznosítják az emeleteket, vagy hagyják őket úgy, ahogy vannak - a lakások pedig a zaj miatt teljesen élhetetlenek.
A középületeket, katolikus és zsidó hitközségi épületeket viszont az állami műemlék-helyreállítási forrásokból felújították a kétezres évek elejére (a Magas zsinagóga kivételével, ahol a bonyolult tulajdonviszonyok keresztbe tettek az ügynek). Úgyhogy itt inkább a hasznosítás állít kihívások elé, hiszen a szerény létszámú zsidó közösség csak két templomot használ a funkciója szerint. Ezenfelül tetemes összegeket fektettek a kulturális intézményekbe, például a legrégibb - a tizenötödik század végén építeni kezdett - Régi zsinagógában kialakított zsidó múzeumba, aztán a régi néprajzi és az új közlekedési múzeumba. De nem csak a város és a hitközségek tartanak fenn kulturális intézményeket Kazimierzben: egy régi üzemi épületben például 2004 óta működik a Galíciai Zsidó Múzeum, egy alapítvány fenntartásában. Hogy a fejlesztésre költött pénzekből aránytalanul kevés jut lakáscélokra, azt Monika Murzyn 2006-ban megjelent Kazimierz című könyve szemlélteti, amely szerint minden, 1989 és 2004 között építésre szánt zloty harmadát kereskedelmi fejlesztésekre költötték, ugyanannyit, mint amennyit a középületek és templomok renoválására, illetve lakásépítésre vagy -felújításra.
Státusa ellenére
"Itt mindenki azt csinál, amit akar. Akad olyan építész, aki a Rynek Glówny (Krakkó főtere - S. N.) Mária-templomára is felhúzhatna egy harmadik tornyot, ha éppen ahhoz lenne kedve." Ez már a kerületi vezetők irodájában hangzik el, egy nyolcvanas éveket idéző enteriőrben, ahol hárman is tárgyalóasztalhoz ülnek az interjú miatt. A lengyel önkormányzati rendszer egyszintű, a helyi irodák társadalmi alapon működnek, és érdemi beleszólásuk nincs a dolgokba, viszont mindent látnak, ami a magasabb és alacsonyabb régiókban zajlik. Azt például a bőrükön érzik a Wawelért, a főtérért és Kazimierzért egyaránt felelős első kerületiek, hogy Kazimierznek nincs szabályozási terve. Az egész városra vonatkozó, még a szocialista rendszerben gyökerező szabályozást az uniós normák szerint helyi szintűeknek kellene felváltaniuk, csakhogy a vonatkozó 2004-es lengyel törvény nem szabott ennek határidőt. A késlekedést hivatalosan azzal szokták indokolni, hogy az építészek és fejlesztők "nem találták meg a közös hangot" a politikusokkal, miközben mindenki tudja, hogy a bajok éppenséggel az alig leplezett közös hangból erednek. Ez az oka például annak, hogy bizonyos egyedi építési kérelmek valamilyen módon rendre zöld jelzést kapnak. Általános rosszallás övezi a fejlesztők nyomulását a környezetbe nem illő "kutyaólablakos" tetőtér-beépítések, a magasságukkal kirívó új emeletek vagy a teljesen kommersz, csiszolt kővel és üveggel burkolt új házak miatt. (Kazimierzben ritkán bontanak le egész házakat, habár előfordul, hogy a rossz műszaki állapotuk miatt - amibe nem feltétlenül a természetes erózió taszítja őket - kieszközölhető a bontásuk.) Az ilyen haszonmaximalizáló, az adottságokkal mit sem törődő beavatkozásokat a kerület világörökségi státusa sem szorítja kordák közé, hiszen a cím mellé nem készült kézikönyv, ami megfogalmazná a minőségi kritériumokat (ilyen egyébiránt Belső-Erzsébetvárosra sincsen). A kerületi iroda egyik munkatársa, Jacek Balcewicz újságíró valószínűleg nem jár messze az igazságtól, ha a hasonló forgatókönyveket követő építési ügyek ellenére azt állítja: a pesti zsidó negyed állapota nem a mai, hanem a tizenöt-húsz évvel ezelőtti Kazimierzre emlékeztet.
Kazimierzben az elszabadult ambíciókat az egyik, sokat hivatkozott Szeroka utcai ház esete az utóbbi időben kissé visszafogta. Az utcára jellemző kétemeletes lakóházat szállodává építették át, de úgy alakult, hogy közben az épület közel a kétszeresére dagadt, ráadásul a munkálatok során a mellette álló ház is megrepedt. A szomszéd feljelentést tett, kiderült, hogy a ház kézről kézre járt, az engedélyt törvénytelenül kapták meg, végül négy embert - az építészt, az építésvezetőt, a beruházót és a műemlékes szakembert is - börtönbe csuktak. Egy másik ügyben viszont a műemlékes hatóság lépett időben: a piactér közepén álló vásárcsarnokból ugyanis - aminek a belsejét a háború előtt kóser hentesüzletnek építették - a városi önkormányzat üvegtetős szórakoztató központot akart varázsolni.
De a negyed a meg nem valósult projektek nélkül is bizarr harctérnek mutatkozik. Míg a középületek újonnan visszanyert pompában feszítenek, addig egy-egy utcaszakasz még most is elkelne világháborús díszletként, nem egy ház pedig egy nyilvánvalóan sosem volt lengyel zsidó kultúra unikális letéteményeseként éledt újjá. "A nyolcvanas években még azt sem lehetett tudni, hogy túlél-e Kazimierz - most legalább látni, hogy megmarad. Bár azt nem tudom, hogy a zsidó Disneyland a legjobb forgatókönyv-e..." - jegyzi meg Michal Wisniewski krakkói művészettörténész, aki megdöbbenve vette tudomásul, hogy 2007-ben a fapadosok megjelenésével Krakkó kilencmillió turistát regisztrált, akiknek a jelentős része nyilván nem hagyta ki Kazimierzet sem. Míg azonban más városok átalakuló negyedeiben a yuppie-kultúra, a galériák, a turizmus nyomában a dzsentrifikáció is elkezdődik, Kazimierzben ennek semmi jele nincsen.
Ami pedig az önkormányzat újabb városrehabilitációs terveit illeti, azok inkább csendben átlépnek Kazimierz felett, és a Visztulán túli szomszéd kerületben, Podgórzéban látnak fantáziát. Oskar Schindler zománcedénygyárát most alakítják át kulturális központtá, parkot terveznek a hatvanöt év elteltével is csak egy kővel megjelölt városszéli barakktábor helyszínére, és a szórakoztató és galériaüzlet is lassacskán átcsorog az egykori gettó utcáiba. Az utóbbi években átgyűrűzött ide a turizmus, hiszen az "igazi" holokauszt-helyszínek itt, és nem Kazimierzben találhatók.
(A cikk megírásában a Krakkói Magyar Centrum munkatársai segítettek.)
