Ilyen öt éve nem volt még pályakezdő filmrendezőnek, mint Bogdanovichnak a hatvanas-hetvenes évek fordulója: 1968-tól '73-ig. A pályakezdőt persze vonatkoztassuk kizárólag a stúdiómozik rendezésére; a Célpontok (1968) bemutatása idején nincs egészen harmincéves, de már rég űzi az ipart, tizenévesen színésznek tanult, s húszévesen a rendezés felé vette az irányt, bár először színházban próbálkozott. S hogy milyen sokoldalú fiú, azt a Modern Művészetek Múzeumának írt monográfiákkal bizonyítja, többek közt Orson Wellesről és Alfred Hitchcockról.
Érzékenységből bizonytalanság
A kétkezi mozifilmezés első feljegyzett momentuma az interjúban is emlegetett Roger Corman-mű hatvanhatban: asszisztens a Vad angyalokban, beledolgozik a forgatókönyvbe is. Mindez a haszonnal töltött gyakorlati időn túl egyéb kellemes következményekkel is jár: Corman finanszírozza első nagyjátékfilmjét, a mondott Célpontokat - amivel el is szakadhatunk az életrajzi száltól.
Ha lenne olyan kategória, hogy a legjobb első finálék, a Célpontok simán vinné a pálmát. Egy ámokfutóhoz van szerencsénk, a csávó Dexter Morgan prehistorikus felmenője legalább annyira, mint amennyire a film vele foglalkozó szála előzménye Joel Schumacher Összeomlásának (1993) - bár a különbséget szívesen elzongoráznám. Az ámokfiú egy autósmoziban - akkorában, amekkorát sose láttunk - szedi lefele távcsöves puskájával az áldozatait, miközben a gigantikus vásznon Boris Karloff, a horror alkirálya közelít ünneplőruhában. A film másik szálán ugyanis az ő története fut, a kaszabolós filmek idős uralkodója egyik pillanatról a másikra úgy dönt, hogy vége, kiszáll menet közben. Öreg ő már Frankenstein fiának - úgy kell könyörögni neki, hogy egy fellépést még elvállaljon valami autósmoziban, semmi különös, csak meg kell hajolnia a műsor végén. Az ámoklövész épp újra tölt, amikor jobbról elindul felé a tízméteres Gigaboris, balról pedig - dettó ünneplőben - annak kicsinyített mása, az igazi. Ez ám a kutyaszorító! A végét sajnos nem árulhatom el, de a jelenet azon túl, hogy különösen szórakoztató, fölfogható ars poeticának is, egy kezdő vall valóság és film viszonyáról, s megpróbálja önmagát is elhelyezni e rendszerben, sem magára, sem a valóságra nem osztva döntő szerepet...
A másik három film Az utolsó mozielőadás (1971), a Mi van, doki? (1972) és a Papírhold (1973). Már a címek kiadják, micsoda dolog volt is ez öt esztendő. De megmutathatjuk az úgyszólván ellenkezőjét is: Bogdanovich ez idő alatt olyan felkéréseket utasított vissza, mint A keresztapa (1972) vagy a Kínai negyed (1974). Lehetetlen küldetés, de elég jó mulatság belegondolni, milyenek lettek volna ezek az ő keze közt. Van azonban egy - bár elég vékonyka - összekötő szál: Coppola húsz év után egyszer csak felvette A keresztapa fonalát, s csinált egy újabb folytatást. Az ötlet éppenséggel jöhetett Bogdanovichtól is, ő már 1990-ben vett még egy kanyart Az utolsó mozielőadás hőseivel. Szinte az összes régi szereplőt sikerült is összetrombitálnia a Texasville-re. S megcselekedte ezt más holmijával is. James Clavell 1967-es filmje, a Tanár úrnak szeretettel egyike volt azoknak az akkoriban óriási sikereket arató lázadós moziknak (mint az Eper és vér 1970-ben és még sokan mások), amik ügyesen szőtték össze a korhangulatot bizonyos - az ötvenes évek óta dívó - hollywoodi sztereotípiákkal. 1996-ban Bogdanovich ezt is előszedte, s csinált egy helyes filmet, ami egyben jutalomjátékul is szolgált az eredeti siker fő kivívójának, Sidney Poitier-nak.
Ha Az utolsó mozielőadás nem lett volna, Peter Bogdanovich csak helyes filmeket csinál.
Ugyan a Célpontokban semmi helyeskedés nincsen, s a maga módján a Papírhold is ellenáll egy csomó kísértésnek (távolról sem mindnek) és a Mi van, doki?-ban tényleg sikerült megfogadni Howard Hawks túloldalt idézett atyai tanácsát, de Bogdanovich íróként és rendezőként kétségkívül a szépség, a szív és a báj elkötelezett híve volt.
Ebben a Tanár úrnak szeretettel újrázásban aztán el is engedte magát: a tanár urat nyugdíjazzák, eljön Chicagóba (mert idevalósi volt ifjúkori szerelme, aki eltűnt az életéből). Külvárosi iskola, direkt a legrosszabb osztályt vállalja. A gyerekek rémesek, de elevenbe vágó kérdésekkel (Tudjuk-e, kik vagyunk? Mi a célunk? Hogyan tudunk túlélni ebben az országban? stb.) lassan ráébreszti őket a gondolkodásra, és nagyon megszeretik egymást. Kell-e mondani, hogy az első nekifutás alkalmával még perdöntő tényező volt, hogy tanárunk színes bőrű. Sidney tanár úr, hogy megvédje a kölykök bandavezérét, egy szeméttelepen fegyvertelenül indul a szemközti lomhegy mögött megbúvó felfegyverzett ellenhorda felé, s azt mondja, vagy lelövik őt itt, vagy elmennek. Na, mit tippelünk?
Mindazonáltal két hajszál is kerül ebbe a gyönyörű levesbe, s ugyanolyan joggal állíthatjuk, hogy Bogdanovich pont e hajszálak filmese, mint amilyen joggal a "helyességet" emlegettük. A tanár urat simán kirúgják az iskolából, a bankettre pedig visszatér balhézni egy időközben lemorzsolódott szerencsétlen, akit aztán kihajítanak - az ő lelkét már biztosan nem menti meg a tanár úr, és senki más sem (a testét sem).
Nota bene: a Texasville minden kockájáról lesír, hogy az alkotója mást sem tartott szem előtt, mint megőrizni Az utolsó mozielőadás kétségbeesett reménytelenségét - hogy mégis egy színes szalagra felvett, jól sikerült érettségitalálkozó képe marad utána, nos, az isten tudja, kinek a hibája. Az is lehet, hogy egy túlságosan rajongó megjelenté (a nézőé), aki annyira örül az újbóli találkozásnak, hogy nem mérlegeli annak súlyát, hogy a sok közt két jónak megmaradó fiú közül az egyik már az első részben odavész, a másik - a vitathatatlan főhős - meg teljesen begolyózik erre a másodikra, érzékenysége bántó bizonytalansággá tompul.
Amerika szomorúsága
Az utolsó mozielőadás egy porfészekben játszódik valahol Texas állam északnyugati részén, a legközelebbi emberlakta hely Wichita Falls. Ám ez az Anarene mégis kivételes állomása a filmművészetnek, láttuk már addig is, aztán meg még többet, nélküle még sincs semmi sem. Egyszerre végállomás (betetőző mű) és minden továbbiak szülőhelye, ugyanakkor maga a folytonosság a Kallódó emberektől a Florida, a paradicsomig, vagy ha szűkebbre húzzuk szemünket, átszállás a Diploma előttről az American graffitire (Magyarországon a Rock nagy évtizede címmel mutatták be; George Lucas kétségkívül Az utolsó mozielőadás operettváltozatát csinálta meg benne).
Porfészek, porfészek, de van középfokú oktatási intézménye, meglepően népes diáksággal, van benne mozi és biliárdklub - ám, ha ezeket megnézzük belülről is, márpedig megnézzük, a napnál is világosabb: itt vége mindennek. S azt sem mondhatjuk, hogy a benne élőknek nem tűnik ez fel, mi az, hogy feltűnik, minden cselekedetüket motiválja, az öregek belerokkantak, a felnőttek belekeseredtek, és többségük el is gonoszodott tőle, a gyerekek pedig másra sem vágynak, csak el innen. El örökre, el egy mexikói kalandos hétvégére vagy akár csak estére, Wichita Fallsba. Nem a húsz évvel későbbi folytatás, a Texasville hatásköre, hogy ezt az elvágyást kinek és mennyire sikerül megvalósítania, tudjuk azt már a film elején - senkinek semennyire, ez a halálra ítéltek bolygója, ahol még járkálhatnak kicsit. Van egy jelenet, valami gazdag gyereknél Wichitában van egy buli a medencénél, amolyan nudibuli. Elmesélem, pedig az is ismeri, aki sose látta a filmet. A legszebb bakfist adó Cybill Sheperd (ismerik, a későbbi Szende) vetkőzik a trambulinon - tényleg lélegzetelállítóan gyönyörű, sem előtte, sem utána nem volt ilyen szép -, még poén is kerül a produkciója végére, bugyiját egy betolakodó fejére rúgja, de akkor is olyan szánalmas az egész. Mert másról sem szól, csak arról, hogy ezek nem is ők, ők a lerobbant kisteherautók hátsó ülésén csinálják, vagy az edzőjük negyvenéves, mélyen depressziós feleségével vagy éppenséggel egy másfél dolláros prostival.
Amerika szomorúságából bőven jut a Papírholdba is; amikor a nagy gazdasági válság sújtotta ország bizonyos - jól ródmúvizható - részein hasítunk végig Ryan O'Neal Biblia-ügynöke és egy kilencéves kislány társagában, aki még az is lehet, hogy a lánya. De - mint az elmondottakból is kitűnik - a szomorúság mellett itt már visszavonhatatlanul megjelenik a bűbáj is; Tatum O'Neal Oscar-díjat nyert a gyermek elragadó megformálásáért. Mindazonáltal a Papírhold - ne szépítsük, az amerikai La Strada, totál direktbe annak is készült, s ha a végére sem jöttünk volna rá, kapunk egy nagyon konkrét idézetet mankónak - nem enged a reménytelenségből. Csak megenged néhány vidám percet. Fordíthatjuk úgy is, hogy azért a legféltettebb kincsünk, a szeretet, a ragaszkodás megmarad a végére. De nyugodtan úgy is, hogy nem marad semmink, ott állunk már az út elején, közepén, végén vagy bármelyik pontján egy szál magunkban, és nincsen semmink, falat kosztunk, öltő ruhánk, semmink az útra, kocsink - végtére is ez Amerika, ember - egy kupac roncs az árokban.
Mindezen az sem segít, hogy a Mi van, doki?-ban - ami valóban egy fergeteges komédia, tisztán szakmai csúcsteljesítmény, minden mondandó vagy más fakszni nélkül - sikerült elérni, hogy senki ne bájologja túl az egészet. Elfelejtettem mondani, hogy mi lett Cybill magánszámának a vége trambulinon - sikere zavarba hozta, rosszul lépett, s köznevetség tárgyaként csobbant a medencébe. Ez a csodálatos öt év Bogdanovichnak is trambulin volt, röpülhetett volna az egekbe, de ő is leesett. 1975-ös Várva várt szerelem című filmjét levették műsorukról a mozik, mert senki nem vett rá jegyet. Bogdanovich nyílt levelet tett közzé több lapban, melyben bocsánatot kért filmje silány minőségéért. Beleesett a medencébe ő is, egy lett a hollywoodi menő csávók közül, semmi különös. Egy, akivel persze azóta is mindig jó találkozni, egy, akinek nem okoznak nagy megrázkódtatást a dolgai, de mennyire jó volt újra látni például a Maffiózókban...
Bogdanovich említett filmjei - a Texasville és a Várva várt szerelem kivételével - elérhetők Magyarországon DVD-n.
