1955-ben, még a világháborús romok hátán, az első kiállítást az egyetlen alkalomnak szánták, elégtételként a náci kultúrpolitika által megbélyegzett modern művészeti áramlatok ügyében az akkor már újból átszabott európai politikai térképen: Kassel akkor éppen az NSZK legkeletibb városa volt. Amíg Arnold Bode helyi professzor rendezte a kiállításokat (68-ig), addig a Documenta elsőrendű kasseli, tágabban nyugatnémet, még tágabban nyugati ügynek számított. Azóta berepülnek, majd elhagyják a várost a pályázaton kiválasztott nemzetközi kurátorok, amihez Kasselnek vajmi kevés köze van, túl azon, hogy a kiállítóhelyeit és a köztereit rendelkezésre bocsátja. Egy precedens volt csak, amikor a kurátori one-man (egyszer -woman) show Joseph Beuysnak köszönhetően összenőtt a várossal: erdőt telepíts, ne adminisztrálj! - szólt Beuys 1982-ben, és páratlan faültetési akcióba bonyolította a kezdetben ellenkező kasselieket.
Piacképző
Ma a Documenta az első számú képzőművészeti piacalakító tényező a világon; akit itt bemutatnak, nagy valószínűséggel meghatározó szerepet játszik a következő évek képzőművészeti életében, aki pedig kurátor, a karrierje csúcsát érte el (olyan luxus, hogy szabad kezet kapjon a válogatásban, és közel négy évet a kutatómunkára, másutt nem képzelhető el). Mire elérkezik a Documenta száz napja, addigra mindig összejön a büdzsé (most közel húszmillió euró), a városon átrobogó nemzetközi, de legfőképp nyugatnémet érdeklődés pedig minden alkalommal csúcsot dönt (most hatszázezer főnél jár), teljesen mindegy, jó-e a kiállítás vagy sem. Sőt, a kortárs művészet fesztiválosodása, a nagy art show-k elszaporodása miatt még nagyobb bulinak számított ellátogatni Kasselbe (idén nyáron Grand Tour néven intézményesült a Velencei Biennále - Documenta - Münster Szoborprojekt - Art Basel útvonal). Családok, szervezett munkahelyi, iskolai csoportok, galériás delegációk, turisták sütkéreznek a Friedrichsplatzon, mielőtt eldöntenék, hogy egy bratwurststand vagy egy újabb kiállítóhely előtt álljanak be a sorba.
Mindezt idén annak ellenére teszik, hogy a Documentát még sosem büntette annyira a negatív kritika, mint Roger M. Buergel és a kurátortárssá emelt élettárs, Ruth Noack kiállítása okán. A bukást sokan már az elején borítékolták, amikor úgy tűnt, a természet legyőzi a Documentát: az első szélben összeomlott a kínai Ai Weiwei régi ajtókból-ablakokból tákolt impozáns kültéri installációja, beáztak a francia Lacaton-Vassal építészpáros által tervezett, vagyont érő ideiglenes pavilonok, a Kasselbe importált rizsföldön nem termett rizs, a térre telepített pipacsmező csak nem borult vörösbe. Azóta eltelt három hónap; míg az időjárás javult, a hangvétel mit sem változott; Buergel végül a kritikusok kritikájával vágott vissza a Spiegel hasábjain, féltékenységgel és nemzetközi összeesküvéssel vádolva az újságírókat és kurátorokat. Pedig a kritikusok feltűnően sokféleképp köszörülték a nyelvüket a Documentán.
Buergel lázító kiállítást akart: apait-anyait beleadott annak érdekében, hogy cáfolja azt a tételt, hogy csak a képzőművészeti piac kiállítás-, ízlés- és geopolitikai diktátumai szerint lehet sikeres nagykiállítást rendezni. A mindenfajta kiszámítható logikától mentes kiállítás így aztán jócskán tartogatott zavarba ejtő meglepetéseket. Ha hozzászoktunk, hogy a műveket a tárlatokon már eleve értelmezve tálalják, vagy legalábbis megosztják velünk, mit érdemes látnunk - hát ez itt doszt nem történik meg. S mit tesz az egyszeri látogató, ha magától, első körülnézésre nem fedez fel semmiféle kapcsolatot az ismeretlen művek között? Kicsit keresgél, rájön, hogy látott már az imént is tükröződő felületű színes szobrot vagy geometrikus alakzatot. És jó úton jár, ha nem keres több értelmet a formai hasonlóság alapján fellelt rokonságnál a legkülönbözőbb helyekről és korokból származó művek között. Az indiai Nasreen Mohamedi, a kanadai Agnes Martin hasonlóan absztrakt-minimalista művei a százéves mali menyegzői szőnyeg társaságában például inspiráló asszociációkat keltenek, de alig állítanak többet, mint hogy ma bármi lehetséges, ha akarjuk, bármi bármivel összefügg - esetleg még azt is leleplezik, hogy nehéz ezzel kapcsolatban újat mondani. "A forma vándorlása" - erőlteti Buergel ötszáz művön és öt kiállítóhelyen keresztül a Karlsaue és a Wilhelmshöhe park között - ennyi változatos művet szükségképpen csak felületes módon lehetséges együtt kezelni. De már több banális gesztusnál a lengyel Zofia Kulik egy montázsönarcképét Rembrandt feleségéről készült arcképével szemben kihelyezni Kassel régi mesterek gyűjteményében - ez már határozottan ciki.
Megvalósulatlan tervek
De a "documenta12"-nek a kiállítás csak az egyik ambíciója volt, ötszáz művön eljátszott kurátori mélázás azon, hogy mit jelent a modernitás (lásd még Magyar Narancs, 2006. április 20.). Mert az aszketikus információtálalás mögött eredetileg komoly művészetközvetítői program (mifelénk művészetpedagógiainak hívják) állt. A kortárs múzeumi gyakorlat alternatívájának szánták, ami az üzleti szellem felülkerekedése miatt csak morzsáiban valósult meg, lévén, hogy a Documenták bevétele vagy tíz éve jelentős részben a tárlatvezetések értékesítéséből származik. A kiállítóterekben általában készen tálalt műértelmezéseket két médium váltotta volna fel. A katalógus, voltaképp egy "documenta12"- kislexikon, szállította volna az alapinformációkat (feltételezve, hogy mindenki szán rá 20 eurót), a kiállítóterekben pedig rendelkezésre álltak volna a művészetközvetítők - így a lexikális ismeretek és a beszélgetések együtt egészítették volna ki az intuitív(nak remélt) befogadást. Nemes és demokratikus volt a szándék (kreatív a befogadó - hangoztatták Buergelék, amitől az ember picit lesajnálva érzi magát), de még nehezebb volt feladni. Így maradtak a rettentő puritán címkék (név, cím, dátum), és egy jó adag tanácstalanság meg buzgó igyekezet a tárlatvezetés és az audio-guide segédletével - időnként a rácsodálkozás öröme is - a látogatók részéről.
Hasonlóan ambiciózus, ám végre kézzelfogható intellektuális inputtal egészült ki a Documenta a folyóiratprojekt révén. Georg Schöllhammer, a kurátorokhoz hasonlóan Bécsben működő szerkesztő (a springerin folyóiraté) ötlete volt, hogy a Documenta alaptémáinak (nem aprózták el: modernitás, oktatás, élet) apropóján összetrombitáljon vagy száz folyóiratot a világ minden tájáról. A cikkek egy közös online poolban voltak elérhetők és szabadon újraközölhetők a partnerlapok között (tőlünk az exindex.hu járult hozzá), amiből három tematikus füzet készült a Documentára. S bár a botlás itt sem maradt el, mert az a bizonyos pool későn nyílt meg, egy szokványos katalógusnál többet nyújtanak a füzetek. Két-három napos kasseli csörte alatt aligha észrevehető, hogy a folyóirat-projekt szereplőivel rendezett napi beszélgetések feltöltik tartalommal, sok esetben vitáznak is a több tízezer négyzetméterbe bevetett néma művekkel. Hogy ha feminizmusról van szó, miért egy második generációs aktivista művész (Mary Kelly) kapott lehetőséget arra, hogy újrajátssza az akkori kérdéseket? Miben áll a Documenta-kurátor felelőssége, ha a formai rendezőelv alatt még a legjobb mű is ellaposodik? Milyen művészetközvetítő módszerek alkalmasak arra, hogy egy nők megerőszakolásáról szóló videó után a nézőket beszélgetésre késztessék?
A bizarr káosz, amivel a Documenta először megdöbbent, kevésbé nyomasztó, ha az ember megadja magát a Fridericianumban, a Documenta történelmi kiállítóhelyén kulcspozícióba helyezett Angelus Novusnak (Paul Klee, repróváltozatban). Ahogyan Walter Benjamin kedvenc képén az angyal a hátrahagyott romokra mered, miközben feltartóztathatatlanul távolodik tőlük - ezt a nézőpontot ajánlja Buergel (beszédes név, viselője maga is egy késői Bildungsbürger), visszapillantva a modernitásra. Innen nézve minden töredezett, rendszertelen, be nem váltott ígéretektől, bűnöktől, háborúktól, népirtástól terhes - a "documenta12" minden intellektuális tömjénezettsége ellenére nem állít többet, mint hogy ezeken a romokon élünk.
A Documenta hat hétig napról napra követhető volt itt: www.documenta-12.freeblog.hu
documenta12, Kassel, 2007. június 16.-szeptember 23.
