Magyar Narancs: Egy magyar építésznek mi a jó abban, ha éveken keresztül arra fordítja az irodája bevételének nem csekély részét, hogy a modernizmus építészetét bemutató kiállítóhelyet és könyvkiadót működtessen?
Winkler Barnabás: Pályakezdő építészként már éreztem, hogy nagy pillanatoknak vagyok tanúja, amikor a körülöttem tervező építészek rajzai megszülettek az asztalon. Éreztem a rajzaikból, hogyan látják a világot. Talán az apámnak köszönhetem, aki szintén építész volt, hogy meglátom egy gondolat rajzban való megragadásának nagyszerűségét. És úgy gondoltam, ha számomra ez ennyire fontos, tovább kell adnom az örömöt másoknak is. Nem a galéria tizenegy évvel ezelőtti megnyitásakor kezdtem ezzel foglalkozni, hanem jóval korábban. És amikor a rendszerváltás táján itt, a budai Margit körúton megnyílt az építészirodánk, elhatároztam, hogy csinálunk egy galériát. Majdnem másfél évtized kellett hozzá, de meglett. Végigjártam a hagyatékokat, a családokat, tizenegy év alatt majdnem minden bemutatót sikerült megcsinálnom, amit korábban elterveztem. Szinte nem volt olyan kiváló modernista építész 1945–90 között, akinek a műveiből nem állítottunk itt ki egy alapos válogatást.
MN: Mennyit tud az átlagember, a nem szakmabeli erről a korszakról?
WB: Csak végig kell olvasni a vendégkönyveket, hány ember döbbent rá arra, hogy az általa jól ismert környezet építészeti értéket jelent. Sokan a szocreálba sorolnak mindent, ami ebben az időszakban született, holott
európai szintű minőség is van közöttük, nem is kevés. Sok építész életművéről sikerült lehámoznunk az előítéleteket ezekkel a kiállításokkal. De biztatni kell a közönséget. Soha nem szabad abbahagyni.
MN: Tizenegy évig alternatív építészeti múzeum volt ez a kis galéria, nagy közönséggel, saját könyvkiadással, most mégis lehúzta a rolót. November 4-én, az utolsó kiállítás megnyitóján zsúfolásig megtelt a kiállítótér is, a belső udvar is. Az eseményre elkészült egy kötet, amely az elmúlt 11 év 110 tárlatából válogat. Mire kijött a nyomdából, alaposan végigszámolva kiderült, hogy a 110 valójában 111: ennyi kiállítást rendezett meg itt Winkler Barnabás.
WB: Az utolsó éjszakát azzal töltöttem, hogy újra végigolvastam a könyvet. Maradtak benne hibák, de nem érte volna meg, ha a galériát bezáró este után egy héttel készül el.
MN: Ugye, nem arról van szó, hogy abbahagyja azt a tevékenységét, amit mindenki ismer, aki építészettel, várostörténettel vagy Budapest kultúrtörténetével foglalkozik?
WB: Szó sincs róla. A galéria bezárása egy tudatos kiáltás: arról szól, hogy itt az idő, az Építészeti Múzeumnak kell kapnia egy olyan helyet, ahol legalább ideiglenesen működni tud. A zárással felszólítom a szakmát, hogy folytatni kell a munkát, de nem egy ilyen kis helyen, hanem magasabb szinten.
MN: A kormány elképzelése szerint 2018-ra a Múzeumi Negyed részeként a Városligetben elkészül az új Építészeti Múzeum. Jó, de addig mi lesz? A múzeum teljes anyaga Albertfalván van egy raktárban. Ez azt jelenti, hogy az amúgy is elhanyagolt építészettörténeti kutatások minimum 2018-ig semmit sem fognak előre haladni.
WB: Mindent meg fogok tenni azért, hogy a múzeum mielőbb működni tudjon, ne kelljen megvárni a teljes romlást, amíg a különféle források lehetővé teszik az új múzeumépület elkészültét. És persze szeretném, ha az általam összegyűjtött anyag is oda kerülne. Találtunk is helyet, láttam, végigjártam, tökéletes erre a célra. A tulajdonos önkormányzat már odaígérte. Pince és három szint, irodákkal, kiállítótérrel, központi elhelyezkedéssel. Addig ott tudna működni a múzeum, amíg nem épül meg a Ligetben a végleges helye.
MN: Valójában az Építészeti Múzeum nagyon régóta állandó kiállítóhely nélkül működik: az óbudai házban csak a gyűjteménynek, a munkatársaknak és a kutatóknak volt helyük. Az építészszakma gyakorlatilag a rendszerváltás óta küzd egy saját helyért; sok elhelyezési változat fölmerült már, de a kérdés soha nem jutott el komolyabb döntésig.
WB: Ez tény. De szögezzük le a legfontosabbat, ami egy múzeum létének alapjait jelenti: korábban a gyűjtemény biztonságban volt, és hozzáférhető bárki számára. Kiállítóhelyet lehetett találni a városban. A lényeg, hogy a hazai építészettörténet forrásaiból folyamatosan meríteni lehet, sőt, a gyűjtemény gyarapodhatott. Most, immár három éve Albertfalván, egy nedves raktárban van a teljes tervanyag. A múzeum egyetlen munkatárssal vegetál. A körülmények olyan katasztrofálisak, hogy még egy-két tél, és nem lesz mit őrizni. A papír rendkívül érzékeny anyag. Még a HAP Galéria száraz, jól karbantartott terében is folyamatosan két párátlanító működik, hogy ne repedezzen meg a kiállított tervanyag. Ha a papír egyszer megszívja magát nedvességgel, soha többé nem lehet rendbe hozni. A nálunk rendezett kiállításokhoz kölcsönöztünk onnan anyagot, de amikor vissza kellett vinni, fájt a szívem, hogy mi lesz vele ezután. Legföljebb még egy évig tartható ez az állapot egy ötödrangú raktárbázisban, ahol korábban csak a műemlékvédelem szempontjából értékes kőtárgyakat tároltak. Ezeknek nem ártott a nedvesség. Szigeteletlen falakról beszélünk, a raktárépület mellett egy patak folyik, belül minden tönkrement, elkeserítő állapotok uralkodnak ott. Mire felépül az Építészeti Múzeum, alig lesz mit bemutatni. Tényleg ki akarjuk törölni az építészetünk múltját?
MN: Berlinben idén nyáron nyílt meg az Építészeti Rajzok Múzeuma, nálunk viszont a teljes építészeti tervörökség pusztulófélben van...
WB: Én csak kívülálló vagyok, de régóta kutatom a múzeum gyűjteményét, a kiállítások számára kölcsönzök onnan, és pontosan látom a veszélyt. És ez, úgy érzem, feljogosít arra, hogy addig beszéljek, amíg nem történik valami. Az államnak kötelessége megoldani az Építészeti Múzeum gondjait. Nem az építészkamarának és nem a Magyar Építőművészek Szövetségének a dolga ez. Mindegyik múzeum, ami a Ligetben majdan felépítendő múzeumi negyedbe kerül, átköltözik, de bemutat, tárol, őriz, él. Ez az egyetlen közöttük, amelyik gondozatlan állapotban várja a bizonytalan költözést. Úgy döntöttem, addig nem nyugszom, amíg ki nem harcolok egy ideiglenes elhelyezést. Nehéz dolgom lesz, de miután 2010-ben sikerült elérnem, hogy azok az építészek, akik évtizedeken át politikai okból nem kaphattak Ybl-díjat, posztumusz díjban részesüljenek, talán ezzel is jutok valamire. Akkor a megbecsülésről volt szó, most egy hatalmas anyag megőrzéséről. A múzeum nem öt év múlva, szerdán születik meg, hanem addig is folyamatosan karban kell tartani.
MN: Kinek fontos, hogy az építészeti örökség a tervek szintjén is megmaradjon?
WB: A számítógéppel teljesen megváltozott a tervezés kultúrája. A kézzel rajzolt tervek hordoznak valamit, amiből egyértelművé válik, hogy az építészet művészet. A rajzolt anyag egyedi, megismételhetetlen. A gép tökéletesebb minőséget nyújt, de a kézzel rajzolt tervekben, vázlatokban ott van a gondolat születése. Csak rá kell nézni a kiállított tablókra, akár itt mögöttem: Kotsis Iván, Molnár Péter, Winkler Oszkár vagy Lauber László rajza valóban művészeti alkotás, nem beszélve Ybl vagy Lechner terveiről. Nem csupán a műszaki tartalom van bennük, hanem egy művészi vízió. Ezek a perspektívák, a tervek szélére odafirkantott kis akvarellek vagy krokik őrzik az épület születését kísérő gondolatokat. Tovább megyek: a rajzokban minden benne van, ami az épületekből végül a megvalósítási kompromisszumok folytán végül nem került bele.
MN: Mi a következő lépés?
WB: A Magyar Művészeti Akadémia ígéretet tett arra, hogy egy ajánlólevéllel segíti a munkámat. Ez azt jelenti, hogy a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia mellett az MMA is támogatja a törekvést.
MN: Miért nem egy megfelelőbb raktárat keresnek?
WB: Egy múzeum, ha nem kutatható, nem gyarapítható, ha láthatatlan, akkor néhány év alatt eltűnik a köztudatból. Másrészt, ha az épület elkészültekor kezdenek új munkatársakkal, új rendszerrel múzeumot építeni, az további éveket igényel. Fontos, hogy a használat – és a jelenlét – folyamatos legyen, ezt minden múzeumi szakember tudja. Pillanatnyilag azonban a legfontosabb a meglévő gyűjtemény szakszerű megtartása. 2018-ig tönkremehet minden, ha azonnal nem történik valami. Most, hogy bezárjuk a galériát, és kifejezetten azért, hogy elősegíthessük a múzeum sorsát, szakmai körökben talán kap elég visszhangot a történet ahhoz, hogy meginduljon valami. A múlt heti záróünnepség óriási közönsége is visszaigazolta, hogy ez fontos ügy.
A cikk a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Narancs közti együttműködésben, az NKA támogatásával jött létre.
