Az eredeti szöveg a bécsi Szecessziós Ház homlokzatán olvasható: Der Zeit ihre Kunst, der Kunst ihre Freiheit (ami körülbelül azt jelenti, hogy [legyen meg minden] korszaknak a művészete, a művészetnek a szabadsága).
A bécsi, átírt mottó beemelése előre jelzi, hogy (mint sok művész esetében, úgy itt is) egyfajta művészettörténeti „párbeszéd” tanúi lehetünk. Ez elsőre kissé riasztónak tűnhet. Ki szeretne erősen kódolt, köldöknézésen és belső utalásrendszeren alapuló munkákat nézegetni (főként, ha nem rendelkezik átfogó tudással az osztrák művészetről)? Szerencsére ennél jóval viccesebb és érdekesebb a kiállítás.
Horn művei multimédiás eszközökön alapulnak – de nem a média sajátosságai érdeklik. A felhasznált különféle médiumok voltaképpen nem mások, mint az önnön tulajdonságaikat/jellegzetességeiket meg- vagy fenntartó eszközök, amelyekből a művész (ahogy a kiállításhoz írt szöveg is említi) „egy új entitást, egy élményt, egy tapasztalatot, egy teret” hoz létre.
A Knoll Galéria középső és bal oldali terme óriási kamuflázs: első pillantásra egy hagyományosnak tűnő polgári enteriőrt formáz, vagy arra emlékeztet; láthatunk szobanövényeket, csobogó szobakutat, mívesen megmunkált csillárokat, a falakon absztrakt műalkotásokat és egy tájképet.
De egyik tárgy sem „valódi”, csak olyan, mintha az lenne. Itt ugyanis minden reciklált anyagokból, talált tárgyakból és hulladékból épül fel. A színes, konstruktivista műtárgyak (Network 5–6.) például szabósági selejtből, már fel nem használható maradékból, zsinórokból, kötelekből állnak. A francia csillár kerékpárabroncsokból, konzervdobozaljakból és snapszosüvegből, a több színben pompázó velencei csillár félbevágott petpalackokból és (talán bébiételes) üvegekből készült.
Az enteriőr központi eleme a szobakút, amely a nagyüzemi mezőgazdaságban használt, alternatív, ún. aquaponiás rendszer miniatürizált és (lévén négy kerékkel ellátott) helyhez nem kötött verziója. (Az aquaponia olyan zárt, a vizet és a tápanyagokat keringető rendszer, amely a növények vagy a halak forráskímélő „nevelésére” szolgál.) Horn változatában a rendszert különböző (vizesblokkokhoz használt) műanyag szerelékek (és a bennük elrejtett vízpumpák) bonyolult hálózata építi fel. A felső rész két hordója párologtat és javítja a klímát, középen szorgosan nőnek a vízbe állított növénykék, míg az alsó tartály otthonosan meleg szövetborítást kapott (színben és mintázatban harmonizálva a képeknek álcázott kompozíciókkal).
A tájkép (Nyírfaerdő) valójában kilép a térbe. A festett képsík előtt, mintegy falként nyírfatörzsek sorakoznak; akár meg is tapinthatjuk a virtuális ablakon át felsejlő természetet. A burzsoá hagyományokon alapuló (hiszen mindenki által érthető hatalmi metaforákat használó), trendi jólét- vagy jóérzés-sziget (amely kissé közvetetten, de mégis a természetbe való beolvadást vagy a minimalizált ökolábnyomot szimbolizálja) minden (vélt) nyitottsága ellenére zárt rendszer, egy olyan alternatív életforma kudarca, amely nem ad választ a globális kérdésekre, hanem a magánszféra elkülönülését hirdeti.
Persze a magánszféra is csak illúzió. A bal oldali teremben található furcsa, leginkább polcos szekrénynek tűnő tárgy megállás nélkül surrog és neszez. Az eltérő, de fából készült bútorelemekből „összetákolt” bútornak nincs célja és feladata – azon kívül, hogy a négy tartály között folyamatosan járatja (és egyben tisztítja) a vizet. Az Artifical Neighbour tulajdonképpen egy finoman szuszogó gép, amely a szomszédok (hangi) jelenlétét demonstrálja.
A jobb oldali teremben egy tizenkét perces videó látható (Trafo). A képkockákon felbukkanó alakok nyilván a lakók. Hat ember (három férfi és három nő) ismerhető fel, akiket hol profilból, hol szemből mutat a kamera. Ezek a figurák különböző tortúráknak vannak kitéve; arcukra mézet locsolnak, orrukba tamponokat dugnak, szájukba irtózatosan sok ropit tömnek, a nyakukra applikált (amúgy a nyakhosszabbításokat idéző) csőbe vért vezetnek. A kínzások közé tartozik például, hogy a fej minden részére csipeszeket aggatnak, össze-vissza kötözik ragasztószalaggal, leöntik festékkel, fojtogatják őket, majd az utolsó képkockán az egyiküket le is lövik – az agresszív aktusokhoz egyházi zene szolgál aláfestésül. A lakók passzív elszenvedői, áldozatai egy ismeretlen hatalomnak; integritásuk merő látszat. Az erőszakkal bőven vegyített, a személyiséget torzító (átalakító) gesztusok miatt a kiállítást értelmezhetjük a jobbító szándékú küzdelem kudarcaként vagy az (amúgy jómódú) ökoharcosok kritikájaként is.
Ennek ellenére a filmben sokkal több a vicces, mint a nyomasztó elem – főként, amikor a folyamatos őrületben felismerhetők a kikacsintó „értelem” csírái, a bécsi akcionizmusra vagy például Archimboldo portréira történő utalások. És akkor még nem is említettük a gnómmá, majd tájképpé átalakított férfifejeket – melyek a szabad művészi asszociáció kivételesen humoros formái.
Knoll Galéria, Budapest VI., Liszt Ferenc tér 10. Nyitva: július 31-éig
