Stieg Larsson nem élhette meg a Millennium-trilógia hatalmas sikerét: meghalt, mielőtt az első rész, A tetovált lány megjelent volna.

A szerény anyagi körülmények között élő új­ság­író hatalmas örökséget hagyott hátra, könyveiből ez idáig 80 millió példány fogyott és négy film – három svéd és egy hollywoodi – készült. A kiadó folytatást akart, Stieg Larsson özvegye viszont nem akarta kiárusítani élettársa örökségét. Csakhogy a jogok nem az egykori élettársra, hanem Larsson apjára és testvérére szálltak, mert Larsson és Eva Gabrielsson, noha harminc évig – az író haláláig – együtt éltek, sosem házasodtak össze. Most, hogy megjelent a Millennium-sorozat negyedik része, nemcsak az új szerzőt, David Lagercrantzot, de Larsson özvegyét is kifaggattuk.

*

David Lagercrantz Fotó: Jonathan Nackstrand

Magyar Narancs: Végül önre bízták a negyedik könyv megírását. Tartott a kiadó szerzői castingot?

David Lagercrantz: Az irodalmi ügynököm fejében fogant meg az ötlet, hogy mi lenne, ha bejelentkeznék a negyedik könyv megírására. Korábban semmi ehhez foghatót nem csináltam, de az életrajzi munkáim – Alan Turingról és Zlatan Ibrahimovićról is írtam könyvet – szerinte meggyőzően bizonyították, hogy hamar feltalálom magam mások világában. Elküldtük a műveimet Stieg Larsson kiadójához, ők meg fantáziát láttak bennem. Most már csak egy jó sztorival kellett előállnom. Újságíróként írtam egyszer egy cikket egy esőemberszerű fiúról; autista volt és süket, a szülei képtelenek voltak kommunikálni vele. A másik ötletet a Snowden-ügy, az NSA megfigyelési botránya adta. Amit Stieg idejében még az illegalitásban működő hackerek műveltek, az olyanok, mint Lisbeth Salander, az mára kormányszintre emelkedett. A két ötlet alapján írtam egy szinopszist, amit elfogadtak.

MN: Szigorúan fogták? Voltak kötelező programpontok, amihez tartania kellett magát?

DL: Természetesen tiszteletben kellett tartanom az ikonikussá vált karaktereket, elsősorban Lisbeth és Blomkvist figuráját. Az első 100 oldal megírása után meg kellett mutatnom, hol tartok, konzultáltunk, hogyan tovább. A két alak közül Lisbethet volt a nehezebb eltalálnom. Az elején túl sok érzést plántáltam belé, túl sok dühvel és méreggel terheltem meg szegényt – ebből például vissza kellett vennem. Csak remélni tudom, hogy Lisbeth nem fog felbukkanni a rémálmaimban, és nem fog megvádolni azzal, hogy puhány nőszemélyt csináltam belőle.

MN: Mennyi idő volt megírni a regényt?

DL: Egy év és három hónap.

MN: Bűnügyi riporterként kezdte az újságírást. Segítségére volt a múltja?

DL: Megtanított a részletek fontosságára. Fent, északon, egyszer meggyilkoltak egy egész családot. Kivégezték, fejbe lőtték őket. Egy temetőben történt, az éjszaka közepén. Elkezdtem írni a cikket, de nem tudtam beleélni magam ebbe a szörnyűségbe. Ekkor került elém a rendőrségi jelentés, amiben leírták, hogy a meggyilkolt gyerek futni kezdett, de mivel a cipőfűzője kibomlott, nem volt elég gyors. A cipőjét is pontosan körülírták. Ez volt az a pillanat, amikor valóban beleláttam a történtekbe. Sokkoló volt. Egy cipőfűző többet mond a szörnyűségről, mint a nagy, de üres szavak. Ha azt mondom, hogy épp a kávémat kavargatom, miközben önnel beszélgetek, és az asztalt egy virág díszíti, aligha mondtam érdekeset, de ha két perc múlva meggyilkolnak, ezek az apró részletek teljesen más megvilágításba kerülnek.

MN: Néhány éve Svédország két pártra szakadt a Stieg Larsson öröksége körüli vitában. Míg Larsson örökösei folytatni akarták a hatalmas népszerűségnek örvendő Millennium-sorozatot, Larsson özvegye, Eva Gabrielsson, az író eredeti szándékainak a megcsúfolását látta ebben, puszta nyereségvágyat.

DL: Nézze, úgy voltam vele, hogy ilyen lehetőség csak egyszer adódik az életben, ha nem élek vele, örök életemben szemrehányást fogok tenni magamnak. Az egyetlen dolog, ami kínosan érint, az az özvegy nem múló haragja, amit irántunk táplál. Rettenetesen sajnálom, hogy ő és az örökösök nem jutottak egyezségre. De ha bármilyen erkölcsi fenntartásom lett volna, higgye el, nemet mondok. Végül is az új könyvvel mindenki nyer: Stieg Larsson olvasótábora éppúgy, mint az irodalom. Újra téma lett Stieg élete és munkássága, és persze a lap is, aminek az életét szentelte.

MN: Larsson antirasszista, oknyomozó magazinja, az Expo – a regénybeli Millennium ihletője – profitál majd az új könyv bevételeiből?

DL: Igen, a bevétel jelentős részét az Expo kapja.

MN: Larsson nem élte meg a Millennium-trilógia kiadását. Ismerte őt korábbról mint újságírót?

DL: Én is a szakmában dolgoztam, újságíróként, de még csak nem is hallottam róla. A halála után lett csak híres. Első körben ki sem akarták adni a Millennium-trilógiát, úgy dobta vissza az egyik legnagyobb stockholmi kiadó a kéziratot, hogy bele se lapoztak.

MN: Egykori élettársa szerint Larsson belekezdett a sorozat negyedik részébe; az első kétszáz oldal ott van a laptopján.

DL: Senki sem látta a szöveget, senki sem tudja, valóban létezik-e.

*

Eva Gabrielsson Fotó: Fredrik Persson

Magyar Narancs: Stieg Larsson csak az első könyv, A tetovált lány szerkesztését követhette végig. A két folytatás szövegét ön gondozta?

Eva Gabrielsson: Nem vehettem részt a hátralévő két rész (A lány, aki a tűzzel játszik, A kártyavár összedől – a szerk.) szerkesztésében, kizártak mindenből. A kiadó a teljes munkát maga végezte. Sosem kerestek meg, hogy vegyek részt benne.

MN: Férfiak, akik gyűlölik a nőket – ez volt A tetovált lány eredeti, svéd címe. Mit gondol, a külföldi kiadók miért féltek ettől a címtől?

EG: Stieg sokat harcolt, hogy megtarthassa az eredeti címet, de a svéd kiadója azon a véleményen volt, hogy ilyen címmel nem lehet krimit kiadni. Miközben mindhárom könyv pont erről szól, férfiakról, akik gyűlölik a nőket. Stieg nem véletlenül választott ennyire provokatív címet. Fejbe akarta kólintani az embere­ket, nyilvánvalóvá akarta tenni, hogy a nők verését, megerőszakolását vagy meggyilkolását egyetlen társadalom sem nézheti el.

MN: Larsson világéletében elkötelezett feminista volt. Ez onnan eredhetett – mint azt az együtt töltött 30 évükről írt memoárjában írja –, hogy Larsson még gyerekként tanúja volt annak, ahogy a barátai megerőszakolnak egy nőt.

EG: Sokat foglalkoztatta ez az eset, időről    időre felhánytorgatta magának, hogy nem avatkozott közbe. A munkájában is a női társaságot kereste, szívesebben dolgozott nőkkel, mint férfiakkal, sokat írt a nők elleni erőszakról, sokat tett a nők előbbre jutásáért – talán azért is, hogy jóvátegye, amit gyerekként elmulasztott.

MN: Larsson oknyomozó újságíróként főleg a svéd neonácik ellen harcolt. Ezért sem házasodtak össze, nehogy a nácik rajta keresztül eljussanak önhöz. Mi volt a legveszélyesebb fenyegetés, ami a neonácik felől érkezett?

EG: A nyolcvanas évek közepétől kezdve számos halálos fenyegetést kaptunk. 1991-ben néhány embert bíróság elé állítottak, és el is ítéltek ez ügyben. Ugyanazok a szélsőjobbosok, akik Björn Söderberget, a szakszervezeti aktivistát 1999-ben meggyilkolták, megszerezték Stieg és több más antifasiszta – köztük rendőrök és ügyvédek – útlevélfényképét. Ezt az útleveleket kiállító hatóságnál könnyen megtehették. Szóval megszerezték a fényképeket, hogy ez alapján találják meg őket.

MN: Bíztak a svéd államban, hogy az majd védelmet biztosít?

EG: Nincs olyan állam, amely minden esetben védelmet biztosíthat. Mindenkinek magát kell védenie. Ezt tettük mi is, így éltünk évtizedeken át.

MN: Stieg Larsson halála után ön hosszú ideig hadakozott a Larsson családdal a könyvek jogait illetően. Most, hogy megszületett a negyedik Millennium-kötet, milyen érzései vannak az örökség kezelését illetően?

EG: Véleményem szerint a család félrekezelte Stieg irodalmi örökségét. A törvény azt írja elő, hogy az örökösöknek védelmezniük kell az eredeti szerző szándékait és kívánságait, és ők ezt nem tették. Semmilyen érdemi munkát nem végeztek, csak szerződéseket írtak alá, ez minden.

MN: Az a bizonyos negyedik könyv, amit Larsson elkezdett írni és ott pihen a laptopján, egyszer majd megjelenik?

EG: Sosem fog megjelenni. Stieg sosem akarta, hogy bármilyen munkája befejezetlenül lásson napvilágot. Nem is tett soha ilyesmit. Addig nem hagyta abba az írást, amíg elégedett nem volt a eredménnyel.

MN: Mit gondol, az első kiadó miért utasította vissza a Millennium-trilógiát?

EG: El sem olvasták a kéziratot. Ahhoz is kevesen voltak, hogy a már meglévő kézirathalmokkal végezzenek. Többre nem volt kapacitásuk. Stieg visszakérte tőlük a kéziratot. Nekem kellett elmennem érte.

MN: Lisbeth Salanderből mára a kortárs krimiirodalom egyik legismertebb alakja vált. De mi van az igazi Lisbeth Salanderrel?

EG: Már rég megjelentek a könyvek, amikor kiderült, hogy él Svédországban egy idősebb hölgy, akit történetesen Lisbeth Salandernek hívnak. De sosem találkoztunk.