A remény operája

Jan Assmann: A varázsfuvola. Opera és misztérium
szerző
Ács Pál
publikálva
2013/11. (03. 14.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Hogyan változhat át az Éj Királynője aggódó anyából gyilkos bosszút forraló, őrjöngő fúriává? Miként vetemedhet lányrablásra a bölcs papkirály, Sarastro, és hogyan bízhatja a Királynő lányát, Paminát Monostatos őrizetére, akinek a "lelke éppolyan fekete, mint az arca"?

Pamina miért nem kérdezi meg szerelmétől, a hosszú hallgatás után megszólaló Taminótól, hogy mi volt némaságának oka, és miért fordítja inkább maga ellen az anyjától kapott, Sarastrónak szánt tőrt? Hogyan lehetséges, hogy az opera olyan pozitív szereplői, mint Papageno vagy a három égi gyermek, voltaképpen az Éj Királynőjének gonosz birodalmához tartoznak? Miért okoztak még Ingmar Bergmannak, az emlékezetes operafilm rendezőjének is komoly fejtörést a mű belső feszültségei, feloldhatatlannak látszó ellentmondásai?

Jan Assmann, az egyetemes kultúratudomány élő ikonja 2005-ben írt könyvében elutasítja azt a közfelfogást, mely szerint A varázsfuvola zavaróan hibás librettóját csak Mozart tökéletes muzsikája teszi élvezhetővé, amit a zeneszerző, úgymond, a szöveg ellenében komponált. Assmann komolyan veszi Mozart alkotótársának, az opera szövegkönyvét író, színházzseninek tartott Schikanedernek a visszaemlékezését: "A megboldogult Mozarttal szorgalmasan végiggondoltuk az operát." Mi az oka annak - kérdezi a könyv írója -, hogy mégis makacsul tovább él az a sokszorosan megcáfolt legenda, mely szerint az opera szerzői a munka közepén hirtelen fölrúgták eredeti koncepciójukat, és a zenedrámát varázsmeséből misztériumjátékká alakították? Assmann az emlékezettörténet modern módszerével meggyőzően állítja helyre a mű elveszett szellemi kontextusát, amelyben a látszatellentmondások feloldódnak, és a jellemek, a cselekmény és a zene eszményi összhangba kerülnek egymással.

Assmann feltevése szerint nem mese és misztérium hányaveti összekapcsolása ez az opera, hanem elejétől végéig egy beavatási szertartáson alapuló rituálé. A keletkezés hátterében a bécsi szabadkőműves-páholyok különös intellektualizmusa állhatott, melynek Mozart és Schikaneder aktív részese volt. Nem obskúrus társaságok voltak ezek a 18. század végi páholyok, hanem a felvilágosodás egymással is vitában álló műhelyei. A szabadkőműveskörök versengve merültek el a "spirituális alkímiába", vagyis hittek az ember és a társadalom megnemesítésében, küzdöttek a sötét, "babonás balhit" ellen - amit az egyházzal hoztak összefüggésbe -, és reménykedtek az ész napvilágánál megpillantott "igazságban", vagyis a felvilágosodás eszméinek győzelmében. "A menny a földön száll le ránk" - énekli a három égi gyermek. Népszerű volt a "két vallásról" szóló felvilágosult elmélet, mely szerint a hatalom zsarnok birtokosai babonáikkal elvakítják és uralmuk fenntartása érdekében szántszándékkal butaságba, szellemi sötétségbe kényszerítik a népet. Az ókori bölcsek igaz észvallása azonban nem enyészik el egészen, vallották, hanem misztériumok formájában tovább él, "áttelel a kulturális emlékezet rejtett zugaiban és kriptáiban, és a szabadkőművesek páholyaiban, kertjeiben és rítusaiban új életre kelhet". Mozart és szabadkőműves testvérei a régi egyiptomi papok rítusaiban vélték felfedezni saját mozgalmuk gyökereit. A múltba nézve a jövőt látták. A képzett egyiptológus Assmann roppant kritikai apparátust mozgató értelmezésében A varázsfuvola helyszíne nem valóságos ország, hanem egy, a múlt és jövő közti titokzatos térben lebegő, kitalált Egyiptom. Az opera hősei, Tamino, Pamina és Papageno a szabadkőművesek "egyiptomi titkaiba" beavatandó személyek, a zenedráma pedig ál-egyiptomi rituálé, amelybe a nézők is bekapcsolódnak. 'k is megváltoznak: megélik a hős balhitektől való elkábíttatását, az illúzió elvesztését, az igazság felismerését és - nehéz próbatételek után - az eszme győzelmét. Fölösleges tehát azon töprengeni, hogy az Éj Királynője és Sarastro vajon "jó" vagy "rossz", hiszen az opera dramaturgiája éppenséggel a világképváltásra, az előítéletek és a nézőpontok radikális átalakulására épül. A partitúra szoros olvasata ezt a tűzön és vízen át vezető, éles váltásokkal szabdalt fejlődést értelmezi. A sokszínű zenei pátoszformulák következetes használata szöveg és dallam tökéletes harmóniáját mutatja.

A Tamino-Pamina-történettel párhuzamosan futó népoperai cselekményszállal (Papageno-Papagena) az alkotók egyetemes érvényűvé tágították a zenemű üzenetét. A mű rituálé jellegét pedig - jó ízléssel és előrelátással - elfátyolozták, ezzel is biztosítva az opera halhatatlanságát. A beavatási szüzsét beburkolták a szerelem hatalmát hirdető Orpheusz-mítosz zenei töltésű szövetébe. Az emberiesség győzelméről szóló ál-egyiptomi történet a posztmodern felvilágosodásellenesség világában amúgy is csak mosolyt és megvetést kelt(ene). Assmann értelmezésében A varázsfuvola egy letűnt kor elfeledett, már-már értelmét vesztett emlékezete: a felvilágosodás hangzó hieroglifája. Ám amíg ez a hang végképp el nem enyészik, él a Reménység (ez volt Mozart szabadkőműves-páholyának neve), és a vak sötétségnek van mitől félnie.

Atlantisz Könyvkiadó, 2012, 470 oldal, 4295 Ft

szerző
Ács Pál
publikálva
2013/11. (03. 14.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

Ugrás a semmibe
Mi lesz a Néprajzi Múzeummal?
Veszélyes takarékoskodás?
Vita a rákgyógyszerek finanszírozásáról
Interjúk
Péterfy-Novák Éva, Thierry Frémaux
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...