Augusztus 20., hazánk legnagyobb nemzeti s egyben állami ünnepe egyházi rituáléval kezdődik. A Szent István-bazilika órája még alig ütötte el a kilencet, de a téren már gyülekeznek a hívek, díszes templomi zászlóik alatt türelmesen várakoznak a különböző testvérületek, vallási szerveződések (Szent Kamill Egyesület, Szent Korona Társaság stb.) tagjai. Rövidesen megjelenik egy celebráns is, aki a navikulából (hajóra emlékeztető edény) kis kanálkával tömjént tesz a thurimbulumba (füstölőbe), és megáldja a kereszt jelével. Tőle egy szolgálattevő pap (turifer) veszi át a füstölőt, s azzal a proceszszió élére áll. Ekkor, mintegy jeladásra a segédkezők, s közülük is elsősorban a diakónusok kinyitják imakönyvüket, és egy ismert egyházi énekbe kezdenek, a proceszszió pedig a Szent Jobbal előbb az Október 6., majd a József Attila utcán át a Március 15. tér felé vonul. A járókelők érdeklődve figyelik, ahogy az egyik turifer a négy láncon függő füstölőjét lóbálva az incezálás (tömjénezés), az illatáldozat szertartását végzi.
| ||
Ezt a szertartást este aztán egy másik, egy világi követi. Kilenc órakor az egész Duna-part elsötétedik, majd a Gellért-hegy tetejéről színes rakéták szöknek a magasba, hogy elkápráztassák fényükkel a Duna mindkét partján összesereglett hatalmas tömeget. Természetesen felmerülhet a kérdés - és erre próbálunk az alábbiakban választ keresni -, vajon ezek az egymástól annyira különböző Szent István-napi "égi" és "földi" szertartások Magyarországon mikor és miért alakultak ki; illetve hogy a pirotechnikai látványosságok mikortól lettek általánossá, mi volt a szerepük és a funkciójuk.
A kezdetek, az előzmények után kutatva a Szent Jobbnak 1771-ben Budára való visszakerüléséig, illetve addig a rendeletig kell visszanyúlni, amely kötelezővé tette Szent István király napjának országos tiszteletű egyházi ünnepén a világi (polgári, katonai) hatóságok megjelenését. Ezen az "országos" vagy "legfőbb nemzeti" ünnepünkön spontán módon már tűzijátékokat is rendeztek, középületeinket pedig számos, Szent Istvánt dicsőítő felirat, valamint Szent István és Gizella királyné kivilágított képe díszítette. Közülük különösen emlékezetes volt az, amely a városligeti Széchenyi-szigeten volt látható: a nagyméretű kép, amely Magyarországot valamennyi nemzetiségétől körülvéve, kivont karddal a kezében Hunnia óriási alakjával ábrázolta. A kép jelentése nyilvánvaló volt: Magyarország nemzetiségei Hunnia oltalma alatt Szent István napját ünneplik. A mesterséges fényekkel megvilágított jelenet azonban meglehetősen ellentmondásos volt, hiszen a nemzetiségek és a nem katolikus vallású lakosok ekkor már évek óta hevesen tiltakoztak a Szent István-nap kötelező ünneplése ellen. Teljesen hiábavalóan, hiszen a magyar parlament 1891. évi rendelete március 15-ével szemben augusztus 20-át nyilvánította nemzeti ünneppé. Annak bizonyságául, hogy a rendelet milyen heves tiltakozást váltott ki országszerte, idézzük fel az alsóborsodi evangélikus-református egyházmegyének ebben a tárgyban kiadott közleményét, amely kimondja: "A magyar kálvinista egyház március 15-ét, a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméjének napját, mely eszméknek első apostola Jézus volt, tette nemzeti ünneppé. A kálvinista egyház az egy igaz Istenen kívül senkit nem imád, Jézus Krisztuson kívül semmi, a földön élt személy tiszteletére ünnepet nem szentel, ennélfogva Szent István napját sem ünnepelheti meg." (Budapest, 1897. szeptember 7.)
Világi
Ennek a jellegzetesen egyházi ünnepnek világi, nemzeti ünnepként való elfogadtatása tehát - mint ez számos más dokumentumból is kitűnik - korántsem volt egyszerű. Több társadalmi egyesület ezért is javasolta, hogy e napon világias ünneplési módokat, pl. tűzijátékokat is alkalmazzanak, illetve 1928-tól rendezzék meg a Szent István-napi Magyar Anyák Nemzeti Ünnepét (lásd: Vitéz méhek, Magyar Narancs, 2005. augusztus 18.), amelyre aztán - először az 1920-as évek közepén életre hívott Szent István-heti ünnepségeken - sor is került. A mai, az államilag intézményesült Szent István-napi tűzijátékok eredete tehát ide, a Horthy-korszak Szent István-heti pirotechnikai látványosságaihoz nyúlik vissza.
Mindazonáltal e látványosságoknak - az adott társadalmi, politikai helyzet függvényében - évről évre változott a funkciójuk. Míg például az 1927. évi Szent István-heti tűzijáték és a Citadella dunai frontján megvilágított magyar címer egyszerűen csak a nemzeti ünnepet igyekezett népszerűsíteni, addig a lapok a következő évben már arról számoltak be, hogy a Szent István-napi tűzijáték alatt az égi kép folyton változott, "tűzkígyók omlottak lefelé a magasból, rakéták surrantak föl, hogy tűzrózsákká bomoljanak odafönt, bombák villantak és szakadtak ezer felé, ezer színben tűzkerekek forogtak fönt a felhők helyén, világító golyók szökkentek száz és száz méterre, csillagok, színes golyók robbantak és permeteztek. (É) Majd utolsó képnek sugárzó színekbe szívet dobogtató látvány gyúlt ki és formálódott izzóan széppé a Gellérthegy oldalában: Nagy-Magyarország és Csonka-Magyarország tűzképe és alatta a fölírás: Nem, nem, soha. Az emberek megtörölték szemüket, és hazamentek csöndben és elfogódva." (Pesti Hírlap, 1928. augusztus 27.) A tűzijáték már nem a nemzeti ünnepet, hanem a kormány revíziós politikáját népszerűsítette.
Egyházi
A Szent István-napi ünnep deszakralizációját a katolikus klérus természetesen nem nézte jó szemmel, s ezért mindent elkövetett, hogy eredeti, egyházi szerepét hangsúlyozza. Így volt ez az 1930-as Szent Imre-év Szent István-napján is, amely a lapok szerint az egyházi ünnepségszervező pompa addigi legnagyobb teljesítménye volt. Az esti tűzijátékot a Sincero bíboros, a pápa személyes képviselőjének részvételével megrendezett "Krisztus király diadalútja a Dunán" hajóprocesszió vezette be. A rendezők itt alighanem XI. Pius pápának a Nikaiai Egyetemes Zsinat 1600 éves jubileuma alkalmából 1925-ben kiadott rendeletére utaltak, amely kimondta: Jézus nem egyszerűen csak "Istenember", hanem a teremtett világ és az emberi társadalom "királya" is. A hajóprocesszió egyébként akkor vette kezdetét, amikor a Szentatya képviselője az Oltáriszentséggel beszállt a fényárban úszó Szent István hajóba, amelyet egy másik, a kivilágított apostoli kettős kereszttel, illetve egy harmadik, a Szent Korona tűzképével követett. A Kis Újság szerint a kivilágított egyházi szimbólumok láttán mind a hazai, mind a külföldi vendégek "Megérezték, miként lehetett Magyarország és a magyar nemzet közel ezer éven át Krisztus birodalmának bástyája és lesz ezután is a világ végezetéig." (1930. augusztus 20.)
Az, hogy az egyház milyen kitüntetett szerepet szánt a különböző pirotechnikai látványelemek hatásos alkalmazásának, jól tükrözte, hogy az 1938-as Eucharisztikus Világkongresszus teátrális látványosságainak megrendezésével Németh Antalt, a Nemzeti Színház igazgatóját bízta meg, aki egy óriási, 50 méter magas, az ostya és a búzakalász szimbólumával kombinált keresztet helyeztetett a Gellért-hegyre, s nagy teljesítményű reflektorokkal úgy világíttatta meg, hogy a neoncsövekből épített kereszten az I. H. S. betűket több kilométer távolságból is látni lehetett. Az ugyanebben az évben megtartott augusztus 20-i tűzijátékok fókuszába viszont újra a Nagy-Magyarország tűzkép került, amely, mintegy eszmei támogatást nyújtva a magyar hadsereg Észak-Erdélybe és a Székelyföldre történő bevonulásához, fontos politikai szerepet töltött be.
A háború után a Szent István-napi rituálék természetesen nagyban megváltoztak. A szokásos Szent Jobb-körmenetet betiltották, a nemzeti színű rakéták pedig vörös színűekre változva hirdették, hogy "a dolgozó nép ünnepelt ma, ünnepelte egyéves verejtékes munkájának gyümölcsét, az új kenyeret, amelyből most már nagyobb karéj jut minden dolgozó asztalára". (Szabad Nép, 1948. augusztus 18.)
Az új hatalom a hagyományos Szent István-napi rituálékat tehát nemcsak kisajátította, hanem át is alakította. Most is volt tűzijáték, a Dunán kivilágított hajók vonultak, de a Gellért-hegy tetején nem a régi, hanem a Magyar Népköztársaság új, búzakalászokkal ékesített címere ragyogott. A hajóproceszszióból dunai hajókarnevál, az Oltáriszentséget szállító Szent István hajóból ötágú csillagos Szabadság hajó lett, amelyen nem a pápai legátus, hanem a legkiválóbb élmunkások kaptak helyet stb. Mindez arra utalt, hogy a következő évi augusztus 20-i szertartásokat nem a Szentatya, hanem a Népek Atyjának szellemében fogják celebrálni.
Felszabadult tüzek
Mindez azonban másként alakult. Az ötvenes évek elejétől ugyanis április 4. lett a legnagyobb nemzeti ünnepünk, s ezért a hatalmi, legitimációs célokat szolgáló tűzijátékok nem augusztus 20., hanem "hazánk felszabadulásának ünnepe" köré fontak fényes glóriát. Minderről az egyik napilap emelkedett hangú tudósításában a következő módon számolt be: "Vörös fényben úszik az egész hegy, amikor a fényszórók a Szabadság-szobor alakjára vetik sugaraikat. A város minden részéből jól látni a hatalmas emlékművet, mely keletre néz, a mérhetetlen nagyságú szovjet ország felé, ahonnan hat évvel ezelőtt a hős katonák jöttek, hogy felszabadítsák hazánkat." (Szabad Nép, 1951. április 6.)
A több mint másfél évtizedig "sötétben maradt" István király-, újkenyér-, illetve alkotmányünnepnek nevezett Szent István-napok liturgiájában azonban 1966-ban olyan változások történtek, amelyek jelentőségét aligha lehet túlértékelni. Az történt ugyanis, hogy a Kádár-korszak ünnepségrendezői, nyilván a rendszer konszolidációs törekvéseit támogatandó, 1966. augusztus 20-án újra tűzijátékot tartottak. A tíz évvel az 1956-os forradalom után magasba szökő rakéták - és ezt a korabeli lapok tudósításai hangsúlyozottan kiemelték - a forradalom leverése fölött érzett "szorongást, elmúlt idők rossz, feszítő borzongatását" voltak hivatva feledtetni. Az augusztus 20-i "tűzvarázsnak" azonban nem az adta meg a kivételes jelentőségét, hogy az ünnep több mint másfél évtized után újra fénybe borult, hanem az - s ez április 4-ével szemben augusztus 20. legitimációját igen nagy mértékben erősítette -, hogy "hazánk felszabadulásának legnagyobb ünnepe" a szó szoros értelmében "sötétben maradt".
A Szent Jobb visszatér
Az új ünnephierarchiában tehát az augusztus 20-i rakéták szerepe ismét változott, ami például azt jelentette, hogy 1970-ben már nem az alkotmány- vagy a múlt század elején egy konzervatív politikus által kreált újkenyér-ünnepet, hanem az ezer éve született Szent István király legitimitását hirdették. Ez pedig még akkor is igen komoly változást jelentett, ha délelőtt az évtizedek óta betiltott Szent Jobb-körmenet helyett az októberi forradalom száz éve született vezérének nagyméretű arcképét szocialista hajókörmenetben hordozta végig a Dunán egy hajó. Az, hogy augusztus 20., illetve "égi" és "földi" rituáléi ismét változni fognak, akkor lett nyilvánvaló, amikor a katolikus egyház 1989. augusztus 20-án, negyvenegy év után először újra Szent Jobb-körmenetet rendezett. Ez félreérthetetlenül utalt arra, hogy megkezdődött az 1945 után szekularizált ünnep reszakralizációja, a Szent István-napi egyházi rituálék teljes újjáélesztése s magának a neobarokk társadalomnak a szimbolikus restaurációja. Ezt az ellentmondást, ti. hogy az egyházi pompával celebrált Szent Jobb-processzió (amely a "király nélküli királyság" legfrekventáltabb ünnepi eseménye volt) a Magyar Köztársaság ünnephierarchiájában is kitüntetett szerepet kapott, ugyanúgy, mint egykor, most is a világi rituáléknak, mindenekelőtt a pirotechnikai látványosságoknak kellene feloldaniuk.
Úgy tűnik azonban, nem sok eséllyel, hiszen a Magyar Köztársaság állami ünnepe az Antall-, a Horn-, az Orbán- vagy a Medgyessy-kormány idején mindig egyházi rituáléval kezdődött, s minden bizonnyal így fog kezdődni a második Gyurcsány-kormány idején is.
