„Egy szörnyű ember szörnyű szobra” - Daniel Kehlmann író

szerző
Köves Gábor
publikálva
2018/6. (02. 08.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Tavaly egy rövidke kísértettörténet jelent meg tőle magyarul, az idén egy vaskos történelmi regény várható a német nyelvű irodalom sztárjától, Esterházy hajdani jó barátjától. A termékeny íróval telefonon beszélgettünk.

Magyar Narancs: Legfrissebb regényéből, a Tyllből (tavaly jelent meg németül – a szerk.), gondolom, számos helyen fel kellett olvasnia. Jó felolvasó?

Daniel Kehlmann: Szerintem nagyon jó felolvasó vagyok, értő olvasója műveimnek. És akkor itt jön a nagy „de”, mert míg a felolvasó­kör­utakon szépen teljesítek, azokat az olvasóimat, akik az én hangomon szeretnék hallani a könyveimet, ki kell, hogy ábrándítsam: hangoskönyvben nem vagyok jó. Rövid távú felolvasó vagyok, a harmincperces felolvasás az én számom, ezen a ponton rendre elmegy a hangom, rekedtségbe, köhögésbe fullad a produkció és a felolvasó. Egyetlen velem készült hangoskönyvet tudok csak felmutatni, a kínok kínját éltem át a felvétel során.

MN: A Tyll történelmi regény, a harmincéves háború forgatagában előkerül Till Eulenspiegel alakja is. A történelmi figurákat ércesebb, történelmibb hangon olvassa fel, mint, mondjuk, a 2016-os kisregénye, az El kellett volna menned nagyon is mai szereplőit?

DK: Nem vagyok elég jó színész ehhez, kerülöm is a színészkedést. Tiszta sor, itt egy író olvas fel, és nem egy színész. A hangutánzásban nem vagyok elég jó, nem is erőltetem. Nem török színészi babérokra.

MN: A színészek közül kinek a hangja illene leginkább Till Eulenspiegelhez?

DK: Till egy furcsa, démonszerű karakter a könyvemben. A német hangoskönyv egy remek német színész, Ulrich Noethen érdeme. Felmerült a filmváltozat vagy egy esetleges tévésorozat ötlete, egyelőre a producerekkel beszélgetünk, Till szerepére egy teljesen ismeretlen színész lenne a legalkalmasabb. A többiek lehetnének sztárok, nem ellenkeznék, de Till legyen egy furcsa kinézetű ismeretlen, akinek az arcát senki sem ismeri.

MN: A fiatal Klaus Kinskit el tudná képzelni Tillként?

false

 

Fotó: Europress Fotóügynökség

DK: Igen, az ő arcában megvolt ez a furcsaság. Kinski szerintem nem volt annyira jó színész, mint amilyennek tartották, de az arcában volt valami felettébb nyugtalanító. Az ő arcát nagyon is el tudnám képzelni Till arcának. Azt azért hozzátenném, hogy Till nem az abszolút főszereplő, az ő feladata, hogy átvezesse az olvasót a történeten, ezen a királyoktól az egyszerű katonákig terjedő, nagy barokk haláltáncon. Minden fejezetben felbukkan, de a kezdeti főszereplőből mellékszereplő lesz, vagy épp csak beköszön.

MN: A Tyll és az azt megelőző kisregénye, az El kellett volna menned között van vagy 400 évnyi különbség a kisregény javára. Azért ez egy elég nagy ugrás időben.

DK: A Tyllt jó öt éve kezdtem el írni, úgy tűnt, a végtelenségig fog tartani, a projekt nagysága már-már kétségbeejtő volt. Amikor már kellőképpen kimerültem, úgy gondoltam, itt az ideje egy kis szünetnek, és hát mivel tölti az író a szabadságát; írással természetesen. Gondoltam, jó kis figyelemelterelés lesz, ha összeütök egy igazán kicsi regényt, egy horrorsztorit. Már évek óta ott motoszkált a fejemben, úgyhogy felfüggesztettem a nagyregény munkálatait, és 2016 elején nekiültem a kisregénynyi horrornak. Villámgyorsan megszületett a szöveg, másfél–két hónap leforgása alatt. Leadtam a ki­adómnak, és újult erővel nekiláttam a Tyllnek.

MN: Horrorban mettől meddig terjed az ízlése?

DK: Ami az irodalmi kísérteteket illeti, A csavar fordul egyet alapmű a témában. Henry James szerint egy szellemjárta házban az a legfélelmetesebb, ha a szellemek a gyerekekkel kezdenek. Az ő ötletét vittem tovább, azzal megfejelve, hogy az talán még ennél is félelmetesebb, ha egy szellemjárta helyen a szülő meg akarja óvni a gyermekét, hogy a gyerek ne tudja meg, mi is zajlik körülötte. Nyilván köze lehet ennek ahhoz, hogy apa lettem. Sokan egyébként A ragyogással állították párhuzamba a könyvet, noha én nem a Stephen King-i, hanem a Henry James-i úton indultam el. De nemcsak az irodalmi kísérteteket kedvelem, a filmbeliek is jöhetnek, bár amióta apa lettem, mintha távolabb kerültem volna a műfajtól. A kör című film – úgy az amerikai, mint a japán verzió – nagy kedvencem, ahogy a Két nővér című koreai horror is. Horrorban a japánok és a koreaiak a legjobbak. Van is egy teóriám, miért.

MN: Miért?

DK: Azokban a kísértettörténetekben, amelyeknek valamiképp közük van a keresztény kultúrához, Isten valahogy mindig érezteti a hatását, ha csak a háttérben is. Bármiféle szörnyszülöttek is érkeznek a pokolból, nyugodt lehetsz, hogy Isten erősebbnek fog bizonyulni. Az ázsiai kultúrában azonban nincs meg ez a mindennél hatalmasabb istenalak, aki mindig a segítségedre tud sietni. Ezért olyan rettenetesen rémisztők az ázsiai és főleg a japán kísértettörténetek. Az ő szellemeik erősek, te meg egyedül vagy velük szemben. Ezért szeretem a japán horrorokat.

MN: Ezzel a mindenható, keresztény Istennel jó viszonyban van?

DK: Jezsuita iskolába jártam, de nem vagyok vallásos. Azt hiszem, sosem voltam, de természetesen, mint mindenki más, én is a keresztény kultúra gyermeke vagyok. Ezért nem ijedek meg annyira, ha egy keresztény beütésű kísértethistóriával találkozom. Mert a jóisten úgyis segít.

MN: Most éppen New Yorkban él. Miért?

DK: A feleségem itt kapott munkát, én pedig bejárok a New York Universityre, a német tanszéken tartok szemináriumot. De a fő ok maga New York, az a termékeny, jó izgalom, amit csak itt érez az ember, de azért nem tervezek örökre maradni. Érdekes, hogy New York milyen jó hatással volt a regényemre, ami, ugye, egy 17. században játszódó, nagyon német regény. Nem tudom a pontos okát, talán a távolság miatt.

MN: New Yorkba a bevándorlási hivatal emberein keresztül vezet az út, először a rezzenéstelen arcú határőrt kell meggyőzni, hogy papírjaink és utazási céljaink rendben vannak. Izzasztó percek ezek a legjobb szándékokkal érkező külföldi számára is. Átélte ezeket a reptéri üvegkalitka előtti izgalmakat?

DK: Nekem O-1 vízumom van, az írók, a művészek kaphatnak ilyet. Ez némi érdeklődést szokott kiváltani a határőrökből, meg szokták kérdezni, mit csinálok, miféle könyveket írok. Sok szörnyű dolgot hall az ember, természetesen én is aggódva tekintek minden egyes belépés elé, hogy majd most jön a kemény fellépés, most fognak beküldeni egy hátsó helyiségbe, ahol majd alaposan kihallgatnak, ugyanakkor eddig még soha semmilyen kellemetlen tapasztalatom nem volt. Érdekes, hogy amikor Angliába utazom, ahol hasonló a procedúra, meg sem fordul a fejemben, hogy valami szörnyűséget tehetnek velem, ez az érzés csak az amerikai belépés előtt vesz elő.

MN: Volt, hogy a bevándorlási hivatal embere felismerte a híres német írót?

DK: Sajnos nem, pedig az óriási elismerés lenne. De egyszer egy kedves határőr felírta magának a nevemet, hogy majd beszerzi az egyik könyvemet. Sajnos nem tudom, hogy megtette-e. Amilyen monoton munkát végeznek egész nap, néha az is felvillanyozó lehet, ha látnak egy írót. Hány íróval lehet dolguk? Talán heti eggyel. Talán egy kis felüdülést jelenthetünk nekik.

MN: New Yorkban kevés Trump-szavazót találni, annál több a Trump nevét viselő ingatlan. Közülük is a legbizarrabb a Fifth Avenue-n magasodó, aranycsillogású Trump Tower: a bejárat előtt állig felfegyverzett őrök, bent egy Starbucks Coffee fogadja a látogatókat.

DK: És ez csak egy példa, hiszen Trump nevét számos más ingatlan viseli New Yorkban, randa, nagy betűkkel hirdetik a nevét. Csak itt értettem meg, hogy valójában ez a népszerűségének az egyik titka. Egy Trump-szavazó taxis hozta el a megvilágosodást, amikor azt bizonygatta nekem, a szíve mélyén hiszi, hogy Trumpnak igaza van. Amikor rákérdeztem, mégis miért, azt felelte, nézzek csak körül, ott van a neve mindenhol. És tényleg. Pedig az épületek nagy része nem is az ő tulajdona, ez egy franchise-rendszer, amivel a név is jár. Itt van, nem messze tőlünk a Trump SoHo hotel, ők például megszabadultak a névtől.

MN: Találkozott más Trump-szavazóval is New Yorkban?

DK: Csak ezzel az egy taxisofőrrel. Ugyanezt megéltem Bécsben is, amikor Jörg Haider és a nevével fémjelzett Osztrák Szabadságpárt olyan nagyon népszerű volt, de csak nagy ritkán találkoztam olyanokkal, akik valóban Haiderékre szavaztak.

MN: A kávéházi hangulat és a szélsőséges politika nem csak New Yorkban alkot sajátos elegyet: ott van Bécsben a nemes kávéházi hagyományokat ápoló Café Prückel, amely a jelentős bécsi polgármesterről és buzgó antiszemitáról elnevezett tér, a Dr.-Karl-Lueger-Platz szomszédságában található. Ugyanitt egy szobor is őrzi Karl Lueger emlékét.

DK: Abszolút támogatom a szobor eltávolítását. Csak azért, mert valami régi, még nem kell megtartani, nem erről szól a hagyománytisztelet. Maga a szobor nem jelentős mű. Ha Michelangelo vagy Rodin művéről lenne szó, azt mondanám, rendben, akkor meg kéne tartanunk. De nem az. Csupán egy szörnyű ember szörnyű szobra. Amerikában nemrégiben nagy vita folyt arról, el kell-e tüntetni a polgárháborúban a déliek pártján álló történelmi személyiségek szobrait – ott legalább volt vita, ott legalább leszedtek néhány szobrot, ezzel szemben Bécsben, úgy tűnik, Karl Lueger szobra örök. Nem hiszem, hogy valaha is elmozdítanák vagy átneveznék a teret. Bécs fura város. Ma már tudjuk például, hogy egy másik híres polgármester, Helmut Zilk a cseheknek kémkedett, a csehszlovák titkosszolgálatnak jelentett a Bécsbe érkezett cseh disszidensekről. Ez nem szóbeszéd, hanem bizonyított tény. És mindezek után mi történt? Elneveztek róla egy teret.

MN: Ha lesz egyszer Daniel Kehlmann-szobor, hol szeretné, ha felállítanák? Bécsben vagy Berlinben?

DK: A fő kérdés inkább, hogy ki készítené azt a szobrot. Jó lenne, ha egy igazi művész csinálná, és jó lenne, ha nem nagyon hasonlítana rám.

MN: Nem elégedett a vonásaival?

DK: Nem erről van szó. Csak nem szeretném, hogy a szobrom egy hagyományos, unalmas, élethű szobor lenne.

MN: Van tippje a szobrászra?

DK: Az El kellett volna menned német kiadásának borítóját Thomas Demand tervezte. Vele bármikor kiegyeznék. De nem hiszem, hogy elvállalná.

MN: Azt tudjuk, hogy Trump nem olvas. Merkel olvas?

DK: Nem arról híres, hogy nagy olvasó lenne, de azt tudom, hogy Thomas Brussig, a nagyszerű német író a kedvence. Gyakran említi is. Az NDK-s viszonyok, a keletnémet életérzés nagy, szatirikus megörökítője. Nem sokat tudunk Merkel olvasási vagy bármilyen más privát szokásáról, de közismert, hogy nem utálja a könyveket.

MN: Esterházy Péter nemcsak nagy író, de nagy olvasó is volt, nem mellesleg pedig az ön jó barátja. Említette (korábbi interjúnk itt olvasható), milyen jó hangulatú beszélgetéseik, közös vacsoráik voltak. A politika nem vetett árnyékot e jó hangulatra?

DK: Amikor Magyarországra terelődött a szó, amikor arról kezdett beszélni, mi zajlik a hazájában, mintha egy pillanatra valami megtörte volna a derűt, ami egyébként szinte sosem hagyta el. Látszott, hogy olyasmiről van szó, ami nagyon is az elevenébe vág, és ezt hiába is próbálta palástolni. Egy pillanatra kiült az arcára a szomorúság. Őt bántotta, engem aggodalommal töltött el, ami Magyarországon történik, de aztán visszatért az esterházys mosoly és nyugalom.

MN: Az Orbán-rendszer nem kedvelte az írót, az érzés kölcsönös volt. Megélt hasonló helyzetet?

DK: Nem, soha, nincs ilyen élményem. Még itt, Amerikában, Trump alatt sem olyan rossz a helyzet, mert nagyon erős a civil társadalom. Lehet, hogy Trump nukleáris háborút okoz, de az amerikai demokráciát nem fogja tudni lebontani. Gyakran gondolok rá, milyen érzés lehetett ez Esterházynak. Emlékszem arra az esetre, amikor egy magyar könyves rendezvényen tüntettek ellene. Úgy tett, mintha szórakoztatná a dolog, de láttam rajta, hogy nagyon is érzékenyen érintette. Szerencsére nekem semmi ilyenben nem volt részem, de ki tudja, lehet, hogy a jövőben én sem úszhatom meg.

szerző
Köves Gábor
publikálva
2018/6. (02. 08.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

„Veszélyes precedens”
Interjú Sarkadi Balázs akadémikussal
Hol tart a vizsgálat?
Trump és Oroszország
Interjúk
Wim Wenders, Rutkai Bori, Ziggy Marley
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...