A népi-urbánus vita mellett a talán legjelentősebb huszadik századi magyar irodalmi kontroverziát dolgozza fel Veres András (és munkatársa, Sárközi Éva) hihetetlenül alapos, meghökkentő adatmennyiségével virtuózan gazdálkodó, minden lapján érdekes és gondolkodásra késztető kötetében (Veres András:Kosztolányi Ady-komplexuma. Filológiai regény. Balassi, 2012).
Ráadásul úgy érezhetjük, a legjobbkor jött ez a lenyűgöző munka, abban a pillanatban, amikor a magyar irodalom egy erősen elhúzódó holdbéli korszaka után ismét mutat némi érdeklődést a saját kora és a történelem iránt; egészen leegyszerűsítve, amikor ismét van tétje és tere, és - ami fontosabb - esztétikai hitele a politikai költészetnek, amelynek éppen Ady volt a legjelentősebb képviselője, és Kosztolányi a leghevesebb ellenzője. Az 1929-ben kirobbant vita ma ismét aktuálisnak tűnik, hiszen ha igaza van Németh Lászlónak, aki a harmincas években azt írta, hogy Adyval halála után húsz évvel is úgy bántak, mintha még élne, "vitáztak vele, ostorozták", ami egyben bizonyítéka is
mindenkori aktualitásának,
akkor ez manapság már Kosztolányiról is elmondható. Hiszen a politika által elrendelt kényszerszünet után az elmúlt évtizedekben egyértelműen a kortárs magyar irodalom legnagyobb alakja lett; elég legyen most megemlíteni Esterházy Péter egész tevékenységét, aki már ifjúkori művében azt a finoman önironikus mondatot adta főhőse szájába, hogy pincérként Kosztolányit tekinti mesterének, és akinek utolsó műve az Esti címet viseli, vagy az egyébként a legkevésbé sem esztéta-írónak nevezhető Sajó Lászlót, aki tárcanovelláiban K. Dezső néven lépteti föl alteregóját és Esti Kornél hátrahagyott énekei címen ír versciklust. Vagyis minden jel arra vall(ott), hogy a nagy vitában Kosztolányi győzött. A paradigmaváltást Illyés már 1975-ben tökéletesen jellemezte: "A lényeg az, hogy korszakunkban egész Európában mindenütt áttolódott az etikai értékelés az esztétika irányába. Már nem is érdekes, hogy mit mondanak, csak az, hogy miképp. Teljesen a mallarméi irány győzött, tehát a játékosság, a szemnek való. A maga módján Kosztolányi is vátesz volt: a művészi jövőt jobban megérezte, mint Ady és Babits, mert lám a jelen a homo aestheticusra néz." Azaz a nagy pert a Nyugat eredeti, politikamentes célkitűzéséhez végig hű maradó Kosztolányi nyerte meg. "Üdvözlet a győzőnek."
De hirtelen megjelent a jelenlegi magyar miniszterelnök és kapcsolt részei, és sokan kezdték el érezni, hogy ez nem mehet tovább: "Még se hagyjuk, hogy a bomlott szemű / S a bomlott fejű kaján játszva győzzön" (Ady: Válasz bajnoki hívásokra). Ismét az történt, amit Veres András idéz Petri 1997-es interjújából: "a költői és publicisztikai életmű abszolút időszerű. Krízishelyzetekben ('56, '68) mindig újraolvastam Adyt". Erősen egybecseng ez Vas István 1938-as értékelésével, aki egyébként akkor még úgy gondolta, hogy Adynak nincs helye nagy költőink közt; ámde: "ha az utóbbi években úgynevezett sorskérdéseinkről beszéltek, mindig emlékezetembe tolakodott Ady néhány verssora, mely bátrabban, igazabban, találóbban szólt, mint az összes maiak. Úgy látszik, a huszadik század vele kárpótolt bennünket azokért a politikusokért és filozófusokért, akiket megtagadott tőlünk." 2010 táján ismét válsághelyzetbe jutottunk, és megint elővettük Adyt - kissé Eörsi István szellemében, aki soha nem engedte el legkedvesebb költője kezét.
Persze a helyzet ennél egy kicsit bonyolultabb, és a tét is nagyobb, mint a politizáló és az esztétizáló művészet ellentéte. Ha megkérdezzük, mi volt Kosztolányi 1929-es Ady-kritikájának lényege és indítéka, akkor egyik válaszként szinte bizonyosan azt jelölhetjük meg, amit Veres András megfogalmaz az előszóban: "Többről van szó, mint személyes ellenszenvről, költői féltékenységről és versengésről vagy költészet-felfogásuk, művészi világképük ütközéséről. Kosztolányi számára ugyanis 1906-ban és 1929-ben egyaránt a magyar költészet jövője volt a tét." Az első dátum idején, vagyis az Új versek megjelenésekor Kosztolányi nagyjából ugyanúgy ítélt, mint Ady halála után tíz évvel: "A modern magyar irodalom trónusába egy kiállhatatlan és üres poseurt ültettek: Ady Endrét" - írja 1906. február 19-én Babitsnak. A modorosság és üresség vádja az 1929-es vitairatnak is egyik alappillére. De - és Veres András ezt meggyőzően mutatja ki - míg az első korszakot, különösen a Vér és arany kötetet, Kosztolányi akkor is, később is inkább nagyra értékelte, Ady halála után tíz évvel más lett a helyzet. "A századfordulón még a modern magyar irodalom megteremtése volt a cél, melynek sikeres teljesítését utóbb Kosztolányi Adyval és másokkal közös teljesítményének tekintette. De mert a húszas éveket új korszakváltásként élte meg, úgy fogta fel (hasonló logika alapján) a századelőt képviselő Ady tartós, sőt növekvő presztízsét, mint az új korszak kibontakozását nehezítő akadályt." Vagyis Kosztolányi paradigmaváltást akart, bár ez a szó akkor még nem volt ismert. Ám ott tévedett, hogy ezt a váltást ő nem végezhette el költőileg, legfeljebb "teoretikusan" vagy a kívánalom szintjén; a váltást ugyanis mindig egy másik generáció, a később jövő nemzedék képviselője teheti csak meg. Egy kívülálló, a mindenkori "új undok", akinek személyesen már alig akad köze a leváltandó lírához, aki az előd (ez esetben Ady) teljes mitológiája ellentételezésére képes egy új, más alapokon nyugvó, de ugyancsak
totális lírai mítoszt
teremteni. Noha Kosztolányi pár évvel fiatalabb volt Adynál, szellemileg mégis azonos generációhoz tartoztak, bár kettejük különbségét már - 1907-es Kosztolányi-kritikájában - Lukács is észrevette, aki szerint "Kosztolányi esztéta" - mennyire egybevág ez Ady bírálatával a Négy fal közt kötetről, benne a híres-hírhedt "irodalmi író" kitétellel! De igaza van Veresnek, ők valóban együtt indultak a modern magyar irodalom létrehozásáért, és 1919-ig mindennek ellenére szövetségesek voltak. A szövetségükön kívül álló, azt legfeljebb irodalomtörténeti élményként megélő József Attilára (és Szabó Lőrincre) várt, hogy megcsinálja a paradigmaváltást, akire persze erősen hatott Kosztolányi kései lírája (nota bene a hatás kölcsönös volt). És aztán Petrire (és Tandorira) maradt a következő váltás munkája, aki azonnal leszögezte, hogy a József Attila-féle líra közvetlenül nem folytatható. (A magyar zenében a Bartóktól elszakadó Kurtág György és Ligeti György fellépése volt hasonló jelentőségű.)
Kosztolányi Ady-revízióját tehát úgy is felfoghatjuk, mint egy személyes paradigmaváltás sikertelen, mégis fermentáló erejű kísérletét.
