Ernst Múzeum, Műcsarnok, avagy az 50-es évek lezárása
Nem akármilyen márciusi délelőtt volt az. Spártai büfé, fagyos légkör. Az volt az a bizonyos sajtóértekezlet, amit eredetileg egy hónappal korábbra hirdetett meg Beke László, hogy beszámoljon az általa igazgatott Műcsarnok és intézményei (Ernst Múzeum, Dorottya Galéria) terveiről, de mert úgymond nem egyeztetett előzetesen miniszteriális főnökeivel, leállították. Második nekifutásra aztán az 1999-2000-re szóló programok mellett kikotyogta - nehéz is lett volna elhallgatnia -, hogy minden előzetes cécó nélkül levelet kapott Wehner Tibortól, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma (NKÖM) főosztályvezetőjétől, hogy 2000-től ne tervezzen az Ernstbe és a Dorottyába, mert azok "más vezetés alá" kerülnek, amit pedig ő (mármint Beke) nem hajlandó tudomásul venni, tiltakozik, és harcolni fog ellene. Ott ült Wehner is, mondta, a hír igaz, le fogják választani, mert üdvös lenne megtörni a Műcsarnok 50-es évek óta ránk ragadt budapesti kiállításrendezői "monopóliumát".
Nem mintha bárkinek is valódi monopóliuma lenne ma a fővárosban, még ha más hely nem is rendelkezik akkora kiállítási térrel, mint a Műcsarnok; ugyanolyan, mint az Ernst, szintén nincs, bár valamennyire hasonlók léteznek; a Dorottyához fogható viszont több is akad; alapvetően arra megy ki a játék, hogy ha nem Beke László irányítja ezeket, hanem más, akkor esetleg kiemelkedően jó helyeken juthatnak kiállításrendezési, illetve kiállítási lehetőséghez olyan művészettörténészek, illetve művészek, akik nála nem rúghattak labdába. Ilyenek pedig akadnak, mint ahogy mindig lesznek is olyanok, akik nem tudnak bejutni a művészet szentélyeibe.
Konfliktusok sora
Ha addig nem lett volna nyilvánvaló, a letiltott sajtóértekezlet és az intézmény felszeletelésének bejelentése után fehér alapon fehér négyzetnél is világosabbá vált, hogy a minisztériumi vezetők és a Műcsarnok igazgatójának a bajsza kibogozhatatlanul összeakadt. És azt sem nehéz megtippelni, ki húzza majd a rövidebbet. Beke Lászlót nem sok jóval kecsegtetheti, hogy Hámori József miniszter ez év eleje óta, amikor Beke az Ernst és a Dorottya "más vezetés alá" helyezését közlő levél miatt tiltakozott nála, fogadni sem hajlandó, millenniumi programtervét pedig az NKÖM visszadobta. Mintha csak azt várnák, legyen már 2000. augusztus vége, járjon le már a kinevezése. Húzzon el - holott egy 1998-as NKÖM-értékelés egyenesen megvédte: "(...) nem igazolhatók azok a vádak, miszerint a Műcsarnokban magyar művészek kiállításai kisebbségben lennének. (...) Az egyes művészek által hangoztatott másik vád, mely szerint a Műcsarnok túlzott mértékben ad helyet kereskedelmi célú, nem művészeti rendezvényeknek, a tények tükrében ugyancsak nem állja meg a helyét. (...) A kiállítások és az eseti jellegű teremhasznosítás mellett rendkívül gazdag társművészeti rendezvények, fesztiválok, konferenciák, irodalmi, filmes és előadó-művészeti események helyszíne, az ország egyik meghatározó kortársművészeti centruma, mely profilja az elmúlt években tovább erősödött."
Beke műcsarnoki ténykedését konfliktusok központozzák. Kezdődött azzal, hogy a Fodor Gábor kultuszminiszter idején idő előtt eltávolított Keserü Katalin után került 1995-ben az intézmény élére. Folytatódott azzal, hogy hosszas huzavona után, Magyar Bálint kultuszminiszter határozott közbenjárására adott csak teret a Magyar Szalon 1997 című kollektív kiállításnak, amiért annyit küzdöttek egyes szövetségi művészek. Írtak miatta petíciókat, nevezték cenzornak, később demonstráltak ellene képégetéssel - ezek csak a legszembeötlőbb furkálások. Most pedig következik a két fiókintézmény leszalámizása, ami persze a Műcsarnok későbbi vezetőinek a válláról is leszedi az Ernstbe és a Dorottyába való tárlatok szervezésének gondját, örömét, bárki lesz az.
Wehner Tibor - aki a Szalon katalógusában még mezei művészettörténészként azt írta, "oly agresszívek az érdekérvényesítések, oly lényegtelen faktorrá vált az esztétikai érték" - szívesen emlékeztet arra, hogy az 50-es években vonták a Műcsarnok alá az ország összes kiállítási intézményét, ők ma csupán befejezik a megtisztítás munkáját. Különben sem az ő ötletük, írásban Sinkovits Péter művészettörténész 1995-ben javasolta ezt. Azóta időről időre fölmerült, most aztán tényleg megvalósítják. "A következő konkrét és megfogható adat ezzel kapcsolatban dr. Hámori József miniszter úr vizuális művészeti tanácsadó testületének állásfoglalása, amely szerint nagyon fontos lenne a magyar és a budapesti művészeti élet szempontjából, ha minél több, kiállításpolitikáját önállóan kialakító intézmény működne, és a beruházási lehetőségek korlátozottsága miatt kézenfekvő az Ernst Múzeum eredeti státusának visszaállítása" - mondja Wehner Tibor.
Keserü Katalin, a Beke előtti Műcsarnok-igazgató is tagja e testületnek. Szerinte ez a kérdés nem a tanácsadóktól indult ki, "döntésként került elénk". A januári jegyzőkönyv szerint "Wehner Tibor főosztályvezető jelölte meg azokat a témaköröket, amelyeket a testület figyelmébe ajánlott, így ismertette (...) az önálló Ernst Múzeum működtetésének elképzelését". Márciusban pedig, szintén a jegyzőkönyv szerint, Hámori József "az Ernst Múzeum kapcsán megerősítette, hogy fel kell szabadítani, önállósítani kell". Ezzel együtt Keserü Katalin szerint is érdemes lenne - vagy lett volna - változtatni az egyúttal rekonstrukcióra is szoruló, álmennyezetek által megnyomorított terű Ernst Múzeum működésén, ha nem is a státusán: még a Műcsarnok vezetőjeként javasolta, hogy mivel az európai műcsarnokok általában rendelkeznek saját gyűjteménnyel, a pesti viszont nem, az első lépés ebben az irányban az lehetne, ha az Ernst kaphatná meg azt a gazdag gyűjteményt, amelyet a Svájcban élő László Károly Budapestnek szándékozott ajándékozni, s ami végül, a ´96-os, műcsarnoki bemutató után a Budapesti Történeti Múzeum Fővárosi Képtárába (a Kiscelli Múzeumba) került. Pedig Keserü Katalin szerint az Ernstben ez magja lehetett volna egy kortársi gyűjtést is folytató, és az elmúlt évtizedek modern magyar művészetét időszakos kiállításokon feldolgozó múzeumnak (merthogy a Nemzeti Galéria csak gyűjt, de nem állít ki moderneket, a Ludwig pedig leginkább a nemzetközi tendenciákhoz szabott magyar anyaggal rendelkezik). Beke László az Ernst Múzeum átalakítását az egész háztömb rekonstrukciójával együtt a fővárosi Broadway-koncepcióhoz illeszkedve képzelte volna el.
Néray Katalin, a Műcsarnok Keserü Katalint megelőző s a Ludwig jelenlegi igazgatója szerint elvileg érthető a leválasztás szándéka, a dolog intézésének a módszerét viszont bírálja. Emlékezete szerint az ő idején is szó volt erről, de "a nagy álmoknak mindig gátat szabtak a várható költségek: ha leválasztják, egy másik technikai apparátust kell kreálni, a raktárviszonyok sem ideálisak, rengeteg probléma merülne fel. A Műcsarnok apparátusa viszont kiszolgálta mind a két másik kiállítóhelyet." Wehner Tibor szerint az önálló Ernst Múzeum annyiból gazdálkodhatna, mint amennyibe a Műcsarnokon belül került (150-160 millióból kb. 30-at hasítana ki - Beke László szerint eddig 5-10 millió körül jutott az Ernstnek, a 30 jól hangzik, de még ez sem lenne elég ahhoz, hogy rendesen elindulhasson).
Vonzás és atmoszféra
Az 50-es évekből örökölt struktúra leépítése és a valaha önálló Ernst Múzeum "újraalapítása" mellett Wehner Tibor szerint az is indokolja a változtatást, hogy Budapest kiállítótermeinek a képét egyetlen szín uralja, olyan, mint a Műcsarnok mindenkori irányítóié. Ezen lehetne szakmai vitát folytatni, az viszont szakmán kívül is megkockáztatható, hogy túldimenzionálja a Műcsarnok-Ernst-Dorottya jelentőségét. Wehner azt reméli, hogy az Ernst függetlenné válásával új, "karakteres, önálló programot megvalósító, vonzással és atmoszférával rendelkező" hely nyílik művészettörténeti visszatekintő, jelenkori törekvéseket átfogóan bemutató tárlatok számára (főleg, ha a pénzhiány miatt bizonytalan jövőbe tolt teljes rekonstrukció után visszanyerhetnék az Ernst eredeti alapterületét). Ami "sokszínűbbé és árnyaltabbá teszi a kortárs magyar művészet összképét". Valójában bőséggel rendeztek visszatekintő és átfogó tárlatokat is az Ernstben (csak az elmúlt két-három év retrospektívjeiből: Martyn Ferenc, Baranyay András, Rózsa presszó, Haász István, Hajas Tibor). Beke László szerint inkább egy olyan koncepció kibontakozásáról van itt szó, amivel a minisztérium irányítói a középszerű művészek tömegeinek akarnak kedvezni, "akár a kvalitás árán is". Ezzel a Beke László egész műcsarnoki ténykedését, leginkább a kollektív kiállításokhoz való viszonyát kísérő vitához érünk vissza, ahhoz, amit idén februárban és áprilisban, az általa adott interjúk címeként egyformán emelt ki a Népszabadság és a Magyar Hírlap: "A művészetben nincs demokrácia".
Az Ernst-műtét ott tart, hogy az NKÖM elindította az Ernst Múzeumot majdan üzemeltető közhasznú társaság (kht.) megalapításának procedúráját (az a szándék, hogy januártól működjön is, vezetésére hamarosan pályázatot írnak ki). Ugyanez a kht. irányítaná a Dorottya Galériát is (amelynek kereskedelmi galériává alakításával egyébként Beke László hiába próbálkozott), s később a Dorottya szakmai vezetése is leválhatna az Ernstről. Az NKÖM szeretné, ha a Dorottya Galériában megrendeznék a Beke által 2000-re tervezett programokat, az általa indított utolsó Ernst-beli kiállításon pedig Szabados Árpád újabb festményeit mutatják be január 16-ig. A Műcsarnokot a jelenleginél gyengébb hatáskörű ügyvezető igazgatná, akinek egy intendáns és egy "nagyon erős, tartalmi munkát megszabó művészeti tanácsadó testület" vezetné a tollát. Beke szerint ez visszatérés lenne egy 50-es évekbeli modellhez: fönt megmondják, lent végrehajtják.
A szétszedés, átalakítás nem mehet a művelődési és közoktatási miniszter 1/1996 (MK 10.) MKM utasításának, a Műcsarnok úgynevezett alapító okiratának a módosítása nélkül - majd megejtik azt is. És akkor megszűnnek a feszültségek, amelyek Wehner Tibor szerint abból erednek, hogy a jelenlegi műcsarnoki vezetés nem eléggé kompromisszumkész: "Van egy állami, reprezentatív kiállítóhely, amiben működik egy teljesen önálló szakmai műhely. Na most ennek a két státusnak az érdekeltsége más és más."
Hát ez az.
Szőnyei Tamás
