"Mutassam, hogy írok"

Terézia Mora író
szerző
Urfi Péter
publikálva
2011/22. (06. 02.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Esterházy, Örkény, Parti Nagy és Zilahy Péter többszörösen díjazott fordítója. Elismert német író, akinek harmadik könyve, egy businessman hét napjának regénye nemrég jelent meg magyarul - fordításban. A két nyelvről és a két országról egy berlini kávézóban beszélgettünk.

Magyar Narancs: Magyarul két év késéssel, 2001-ben jelent meg első könyved, a Különös anyag. A novellák kegyetlen és erőszakos világát mindenki magától értetődő módon azonosítja gyerekkorod Sopron melletti helyszíneivel. Zavar ez?

Terézia Mora: Ezt az értelmezést én is gerjesztettem, amikor nyilatkozatokban elmondtam, honnan merít, miből táplálkozik ez a szöveg: életem Magyarországon eltöltött első 19 évéből. Az zavar, ha autobiográfiaként olvassák, hiszen csak annyira önéletrajzi, amennyire minden írói munka az. Attól féltem kicsit, hogy a petőháziak direkt megfeleléseket látnak majd bele, és botrány lesz - de vagy nagyon jól tudják Petőházán, hogyan kell fikciós szöveget értelmezni, vagy egyszerűen nem olvasta senki.

MN: Ennyire nyomasztó hely volt egy határ menti falu a hetvenes években, mint az a könyvedből sejthető?

TM: Nem állítanám, hogy a Fertő tó mellett felnőni mindenkinek maga a pokol - nekem az volt, szörnyű és abszurd. Látszólag nagyon különböző elnyomó rendszerek működtek egyszerre: a katolicizmus, a kommunizmus és a tradicionális, patriarchális paraszti világ. Mindez a nemzetiségek - magyar, sváb, horvát - közti feszültségekkel súlyosbítva. Körül voltál véve minden oldalról, a változás reménye nélkül. Minden represszív szisztémában és minden kirekesztő ideológiában közös, hogy elsődleges szándéka az individuum megsemmisítése. Márpedig én gyerekkoromtól igazi individualista voltam, és más célom sem volt, mint felnőni végre, és elmenni valahova, ami nem olyan, mint ez.

MN: Berlin volt a legközelebbi hely, ami elég messze van?

TM: Mentem volna messzebb is, de a későbbi férjem Németországban élt, így hát ide jöttünk, az újraegyesítés utáni posztkommunista, porosz és idegbeteg Berlinbe.

MN: Írtál valaha magyarul?

TM: Van két darab versem, ami magyarul történt meg - németül, azt hiszem, nem tudok verset írni. Prózát viszont sosem írtam magyarul. Naplót igen: a bejegyzésekbe idővel egyre több német mondat keveredett, aztán mikor csak a német maradt, megindult az irodalom. Forgatókönyvírást tanultam, és mivel állandóan azzal piszkáltak, hogy túl "irodalmi", amit csinálok, egyszer fogtam magam, és egy pályázatra megírtam az első elbeszélésemet.

MN: Hogyan jött a fordítás?

TM: A sznobizmusnak köszönhetem. Hungarológiát is tanultam a Humboldt Egyetemen, és az óráink fele a fordítás körül forgott, de azt sosem mulasztották el hangsúlyozni, hogy nagyon telített a piac, és ne is reménykedjünk abban, hogy munkát kapunk. Aztán miután megnyertem a fent említett pályázatot, és a könyvem megjelenés előtt állt a Rowohltnál, felkértek, hogy fordítsak a frankfurti könyvvásárra a magyar díszvendégség évében, 1999-ben.

MN: Az első általad fordított kötet Esterházy Harmonia cælestise. Brutális lehetett.

TM: Nem annyira vészes. Sokan tartják különösen nehezen fordítható írónak Esterházyt, de számomra annyira világos és logikus, amit csinál, hogy inkább örömöm volt vele, mint gondom. Az Esterházy-szöveg maga is arra sarkall, hogy szabadan bánjunk vele: a nyelvi lelemény elengedhetetlen, de nem kell minden szójátékot lefordítani, minden poént beleerőltetni. Ráérsz két bekezdéssel később pótolni a hiányt valami egészen mással.

MN: De mit kezdesz az idézetekkel, a germanizmusokkal, a német kulturális utalásokkal?

TM: Utóbbiaknál néha tényleg nehéz jó megoldást találni. Ki lehet esetleg cserélni őket francia allúziókra, a német szavakat pedig benne lehet hagyni idézőjelben. A jelöletlen idézeteknél a szerző segítsége elengedhetetlen, de a mester szerencsére igen készséges. Igaz, olykor lehetne gyorsabb, és akkor nem fordítanék le háromoldalnyi szöveget, amiről aztán kiderül, hogy Danilo Kis írta, és van német fordítása, és természetesen nekem azt kell beillesztenem, hogy utalásként hasson. De ez alapvetően nagyon élvezetes játék.

MN: Íróként is fordítasz: a német kritika által üdvözölt meglepő szófordulataid, furcsa képeid részben németesített magyar kifejezések.

TM: Főleg az első könyvemben alkalmaztam ezt a technikát. Úgy érzem, ebből kihoztam, amit tudtam, folytatni nincs sok értelme. Arról van szó, hogy egy idiómát, szófordulatot - például "az isten háta mögötti falu" - tükörfordításban beillesztek a szövegbe, vagy azt írom németül, hogy "elvadult tájon gázolok", "dolgozni csak pontosan, szépen" - ezekről csak én tudom, hogy idézetek, az olvasónak egyszerűen idegenül hatnak, színesítik az írást. Aki meg ráismer a magyar háttérre, annak "insider vicc".

MN: Amit magyarul visszaadni szintén nem könnyű feladat, csak most, mondjuk így, te a másik oldalon állsz. Részt vettél a fordítás folyamatában?

TM: Eleinte talán túlságosan is kivontam magam belőle, mert nem akartam stresszelni a fordítómat. A Nap mint nap és az új könyv fordítójával, Nádori Lídiával azonban már kialakult egy jól működő munkamódszer.

MN: A novelláskötet címét nehéz szülésnek képzelem: a Seltsame Materie a kvantumfizika szakkifejezése.

TM: Miért, a Különös anyag nem az?

MN: Nem, magyarul ez az izé a frappáns "kvark-gluon plazma" nevet kapta.

TM: Hát, ezt nem tudtam, de akárhogy is: azért ez mégsem kerülhetett a borítóra. A címadás amúgy is inkább a kiadó, mint a fordító hatásköre. Most például Németh Gábor Zsidó vagy? című könyvén dolgozom. Itt biztosan változtatni kell, mert németül ez komoly kérdés, nem pedig sértés vagy beszólás, tehát lényegileg egészen mást jelentene.

MN: Új regényed, Az egyetlen ember a kontinensen női főhőse magyar, de éppenséggel lehetne román vagy bolgár is. Neked fontos, hogy legyen a könyveidben valami az életedből, vagy egy olvasói elvárásnak felelsz meg, amikor behúzod a magyar szálat?

TM: Flora valóban jöhetett volna akárhonnan Berlinbe. Ennek a figurának volt valós mintája, történetesen egy lengyel nő, és el is kezdtem beleásni magamat a lengyel történelembe, de aztán rájöttem, hogy mi a fenének kutakodni, amikor a magyarsággal kapcsolatban úgyis több regisztert ismerek. Sőt úgy döntöttem, ezentúl minden regényemben lesz legalább egy mellékszereplő, aki magyar. A vicc kedvéért.

MN: De ezt közben sokan komolyan veszik. Olvastam egy doktori disszertációt, amely az életrajzod és a könyveid alapján értekezik a transznacionalitásról.

TM: Nagyon kínos, de én még mindig nem szántam rá magam, hogy elolvassam. Annyiról van szó, hogy amikor regényt írsz, mindent fel kell használnod, amid van. Hatalmas ostobaság lenne lemondani éppen erről. Nekem ez van, ezzel dolgozom, de nincsenek róla nagy elméleteim.

MN: A Nap mint nap egyik magyar kritikusa szóvá tette, és az új mű olvasásakor bennem is motoszkált a kérdés: tulajdonképpen mi az értelme annak a különös elbeszélői technikának, hogy akár egy mondaton belül is váltakozik, ki beszél, és kihez beszél?

TM: Ha olyan figuráról írsz, aki nem szólal meg (a Nap mint nap főhőse ilyen - U. P.), és a regényed témája az orientáció elvesztése, akkor nonszensz lenne olyan elbeszélővel dolgoznod, aki mindent tud, és mindent elmond. Azt akarom, hogy az olvasó ugyanúgy el legyen veszve, és ugyanúgy keresésre legyen ítélve, mint a főszereplő. Az új könyvben Darius Kopp önmagával és a nem jelen lévő feleségével folytat párbeszédet - ezt tesszük mindannyian naponta. Az sem olyan nagy durranás, hogy az elbeszélő és a szereplő dialógusba lép. Számomra fontos, hogy amikor írok, mutassam is, hogy írok. Tehát a saját párbeszédemet az írással nem hagyhatom ki a műből - az a folyamat elmismásolása lenne, hazugság lenne. Az írás se legyen egyszerűbb, mint az élet. A gördülékeny, naiv elbeszéléseket én elolvasni sem bírom. Igazából nem sok minden van, amit el tudok olvasni. Németországban az írók nagy része úgy tesz, mintha az elmúlt ötven év irodalmilag nem történt volna meg (a magyarok ebben jobbak). Szinte irigylem őket, de ha én így írnék, iszonyatosan szégyellném magam.

MN: Írásaidban reflektálsz az elmúlt évtizedek közép-európai történelmére. A magyar sajtó idegesítő kényszerességgel mantrázza, hogy mi mennyire nem néztünk szembe a múltunkkal, bezzeg a németek! Ott aztán nagyon-nagyon "szembe van nézve".

TM: Csalódást kell okozzak: ez a közhely ugyanis igaz. Ordítóan nagy a különbség sajnos. Ami nem jelenti, hogy ne lennének hullámvölgyek és túlkapások. Sokan belefáradtak már az önostorozásba, és vannak olyan szólamok, amelyek a németek áldozataira koncentrálnak. De ez teljesen rendben van: lássunk differenciáltan. Néha viszont az Amerika-ellenességet is antiszemitizmusnak bélyegzik, ami meg nyilván baromság, illetve a ló másik oldala. De vannak fontos kérdések, amiben közmegegyezés van: például a zsidózás, ami nálunk bevett gyakorlat, itt egyszerűen ki van zárva. A társadalom, le egészen a legalsóbb szintekig, rendelkezik olyan politikai műveltséggel, amelynek szellemében az ilyen alapvetésekben látják a társadalom alapját. Amit ha elveszítenek, akkor nincsen semmi a kezükben. Nem látom, ma Magyarországon mi az, amit nem szabadna elveszítenünk. Mert ha nincs ilyen, akkor tényleg nincsen semmink.

szerző
Urfi Péter
publikálva
2011/22. (06. 02.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Terézia Mora

Legfrissebb Narancs

Az MSZP örök ígérete
Botka László pályaképe
Vakító vásznak
Digitális élménypark Ózdon
Zsinórpadlás – melléklet
Nagy Zsolt-interjú; Szinházi akadálymentesítés
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...