Kiállítás

Élőhelyét vesztő emu

Csáky Marianne: A másik bolygó

  • Erdei Kriszta
  • 2022. június 15.

Kritika

A Brüsszelben élő Csáky Marianne nem sűrűn állít ki a magyarországi művészeti helyszíneken, az emlékezet rétegeit firtató munkáit mégis nehéz elfelejteni. Megörökölt töredékekből, globálisan hozzáférhető kulturális emlékekből építkezik, identitáskeresése az otthontalanság traumájából táplálkozik. Mintha nem tartaná fontosnak, hogy interpretációit érvényesnek tekintsük: problémákat vet fel, majd az ismerős, mégis igen meglepő képzettársításokkal magára hagyja a befogadót.

Mostani tárlatán arra a kérdésre keresi a választ, hogy a jelen miként fog múltként felidéződni, milyen személyes és kollektív építőelemeket használunk majd történelmünk megírásához. Mit gondolunk majd veszteségnek és mit nyereségnek? A művész több száz órányi archív filmet és fotót nézett végig a 20. és a 21. század eseményeiről. Tudjuk: a hírek többnyire a háborúkról, illetve azok következményeiről szólnak, és cseppet sem ígérnek könnyű szórakozást. Csáky eztán az utódaink pillantását próbálja ránk vetíteni. Ezen utódok már egy másik bolygón élnek, ahol új civilizációt teremtve keresik a gyökereiket. E különös nézőpont szerepe, hogy az antropocentrikus gondolkodásunkon lazítva az emberi tényezők helyett az élőlények, a kőzetek és az egész földi rendszer szempontjai együtt jelenhessenek meg.

Hogyan lehetséges ez? A messzi jövőben hogyan mosódhat össze ember és kavics? És mindez miként mutatható meg levéltári dokumentumok segítségével? Csáky egyes képein a szereplők – a speciális fényviszonyoknak köszönhetően, vagy épp a már korábbi munkáin is használt textilapplikációk segítségével – fekete alakzatokként tűnnek fel. A normandiai partraszállás szereplőit, a Fehér Ház elleni magányos merénylőt, Kennedy elnököt, úgy a mexikói menekülteket és orosz szeparatistákat is a selyem felapplikálásával egyaránt tengervíz csiszolta formákká változtatja. Mögöttük romantikus tengerpart naplementében, az Északi-tenger belgiumi partszakasza, sétálgató alakok. A kontraszt nagyon erős, a jelen és a múlt szereplői egymásnak feszülnek a művész által kijelölt térben, miközben a képek kompozíciói harmonikusak. A megrázó pillanatok figurái a körültekintő tervezőmunkának köszönhetően a helyükre kerülnek, az alkonyban sétálgató alakok közé. A jelen gyönyörű fényei giccses díszletként teszik tapinthatóvá a különbséget a múlt dokumentált, kiemelt eseményei és azok között a jelenetek között, amelyeket egyébként könnyen felejtenénk el.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk