Belga válság: Szakítópróba

  • - kovácsy -
  • 2007. szeptember 27.

Külpol

Az országnak több mint száz napja nincs beiktatott kormánya. Az eddigi tárgyalások olyannyira nem vezettek eredményre, hogy augusztus második felében lényegében a nulláról kezdődtek újra a megbeszélések - az uralkodó, II. Albert fokozottan aggodalmas érdeklődése mellett. A hiba nem csupán a tárgyaló felek hajthatatlanságában keresendő: maga a politikai rendszer is nehezíti az előrelépést.
Az országnak több mint száz napja nincs beiktatott kormánya. Az eddigi tárgyalások olyannyira nem vezettek eredményre, hogy augusztus második felében lényegében a nulláról kezdődtek újra a megbeszélések - az uralkodó, II. Albert fokozottan aggodalmas érdeklődése mellett. A hiba nem csupán a tárgyaló felek hajthatatlanságában keresendő: maga a politikai rendszer is nehezíti az előrelépést.

Belgium szövetségi alkotmányos monarchia, és ehhez még az "aszimmetrikus" jelzőt is hozzá kell illeszteni. Az ország északi, holland nyelvjárásokat beszélő része és a francia anyanyelvű déli területek között a hatvanas években húzták meg a nyelvi határt. Ez a kulturális természetű határvonal valamivel Brüsszel alatt húzódik. A főváros viszont hagyományosan - bár távolról sem ősidők óta - inkább francia, úgyhogy külön (kétnyelvű) régióként működik. Ráadásul a francia Vallónia keleti szegélyén néhány tízezer német anyanyelvű ember is él, úgyhogy a nyelvi közösségek határvonala nem esik teljesen egybe a területi beosztással. Minthogy azonban a nyelvi és a területi közösségek is rendelkeznek képviselettel és kormányzattal, összesen hat-hat választott törvényhozás és végrehajtó intézményrendszer működik - az északi Flandriában a nyelvi és területi beosztás egybeesik, úgyhogy az ottaniak a két szintet összevonták. Van tehát egy szövetségi parlament és kormányzat, egy flamand, egy brüsszeli és egy német parlament és kormányzat, valamint egy-egy francia nyelvi közösségi, illetve vallon (területi) parlament és kormányzat. Ha mindehhez hozzávesszük az alacsonyabb közigazgatási szinteket, láthatjuk, hogy a belgák (akik amúgy nincsenek) folyamatosan választanak és különféle szintű végrehajtó testületeket alakítanak.

Nos ez utóbbi az, ami szövetségi szinten nem sikerül - lapzártánk idején pontosan 107 napja. Ennek pedig az a fő strukturális oka, hogy a szövetségi parlamentet is a területi elv alapján választják meg: a flamandok csak flamand pártokra, a vallonok csak vallon pártokra szavazhatnak, a brüsszelieké a kiváltság, hogy átléphetik ezt a merev határvonalat, és bárhová szavazhatnak. Vagyis az ő esetükben merülhet fel egyáltalán az elvi lehetősége, hogy a voksoláskor "összbelga" megfontolásokat mérlegelhessenek. Ezek közé tartozna például a gazdasági és szociális ügyek többsége, amelyek terén még akkor is van tennivaló, ha az ország az elmúlt két-három évtized folyamán hatalmas fejlődést és jólétemelkedést élt át.

Csakhogy a flamand- vallon ellentét pontosan ezen kérdések mentén éleződött ki az elmúlt években. Nevezetesen: a flamandok egyre inkább tűrhetetlennek érzik, hogy az általuk/náluk termelt jövedelmek egy nem elhanyagolható részét, mintegy

nyolcmilliárd eurót Vallóniának,

további kétmilliárdot pedig a fővárosnak kell átutalniuk a régiók, illetve a társadalombiztosítási alapok finanszírozására vonatkozó törvények értelmében. Mert való igaz: az északi az ország fejlettebb része, és ahogy a flamand-vallon ellentétek a II. világháború után mind jobban kiéleződtek, a mi/ők szembenállás is egyre markánsabb lett.

Aztán ott van a történelmi háttér is - hiszen nem volt ez mindig így. Amikor Belgium 1830-ban egy forradalom eredményeként, a napóleoni háborúkat követő európai politikai átrendeződés folyamán létrejött, a társadalmi hierarchiában a vallonok álltak felül, a francia volt a kultúra és a gazdaság nyelve a lenézett hollanddal szemben. Brüsszelben, amely ekkortól épült ki nagyvárossá, értelemszerűen ugyanez zajlott le, ráadásul a huszadik század elején a felgyorsuló iparosodás központja is egyértelműen a déli országrész volt a maga szénbányáival, kohóival, textiliparával. Alighanem ez az elnyomott, másodrendű állapot is oka lehetett annak, hogy a háborúban a flamandok voltak készségesebb együttműködő partnerei a német megszállóknak. A gazdasági viszonyok a hatvanas évektől fordultak meg, amikortól a vallon ipar - akárcsak hátországa, a közeli francia iparvidékek gazdasága - elveszítette versenyképességét, és lényegében összeomlott. Vagyis a flamandoknak viszonylag új élményük az, hogy miután hosszú időn keresztül a franciák tartották őket tudatlan, maradi semmirekellőknek, immár ők triumfálhatnak, magabiztosan mutogatva az övéknél sokkal magasabb déli munkanélküliségre, a vállalkozó szellem állítólagos hiányára. A politikai attitűdökben is lecsapódó ingerültség mindezek mellett kiterjed arra a tapasztalatra is, hogy a francia anyanyelvűek sokkal kevésbé ismerik a flamandok nyelvét és kultúráját, mint fordítva, vagyis az egykori kulturális dominancia nyomai máig sem tűntek el.

Mindezek után máris érthető, miért vált központi politikai kérdéssé egy bizonyos választókerület, Brüsszel-Hal-Vilvorde újrarendezésének kérdése. Mint láttuk, a kétnyelvű főváros Flandriába ékelődik. A nevezett kerület viszont az agglomerációt is magába foglalja, amelyen belül inkább flamand többségű települések vannak, de nem mind ilyen: összesen mintegy 120 ezer francia él itt, főként délen, ahol a választókörzet Vallóniával érintkezik, egyfajta folyosót nyitva a déli országrészből Brüsszel felé. Nos, a flamandok azt akarják, hogy ezt a területet bontsák végre ketté, a külső övezetben pedig csak a flamand pártokra szavazhasson a lakosság - beleértve természetesen a franciákat is, akik persze tiltakoznak az elképzelés ellen.

Az idei választási kampánynak természetesen nem ez volt a fő témája, hanem az egész szövetségi rendszer újrafogalmazása - legalábbis a népesebb, több szövetségi képviselői helyre jogosult Flandriában. Mindegyik ottani párt militáns módon hangsúlyozta elkötelezettségét a reformok mellett, a győztes kereszténydemokratákat vezető, egyébként kétnyelvű (holland nyelvű anya, franciául beszélő apa) Yves Leterme pedig az átalakulás zászlóvivőjévé nőtte ki magát a közvélemény szemében. A korábbi, hasonló válságokkal szemben a mostaninak az a legkirívóbb sajátossága, hogy ezeket a reformokat

kizárólag ßamand

politikai erők akarják. Így aztán ami ebben az összefüggésben északon lelkesedést vált ki, az délen ellenszenvet ébreszt, úgyhogy a vallonok számára elfogadhatatlan a személye miniszterelnökként.

A népességarányok következtében immár hagyomány az országban, hogy a kormányfőt a flamandok adják. A választási eredmények egyértelműen jelezték, hogy az eddigi, Guy Verhofstadt (itt is: francia keresztnév, holland családi név) vezette liberális-szocialista koalíció nem maradhat fenn: a baloldal mindkét országrészben rosszul szerepelt. Kereszténydemokrata-liberális koalíciót kell tehát lehetőleg összekalapálni (bár jöhet még meglepetés), olyat, amit a parlament kétharmados többséggel jóváhagy. Az említett Brüsszel környéki választókerület-problémáról azonban a vallon jobboldal sem hajlandó tárgyalni, legalábbis nem az eddigi flamand elképzelések mentén, és hasonló a helyzet az északiak lazább konföderáció kialakítását célzó terveivel. Eközben a leendő kormányprogram egyéb vonatkozásai terén szinte semmi sem történt, és még az is semmissé válhat, ha netán mégis bevonnák a szocialistákat a tárgyalásokba. Ráadásul az eltelt hónapok csak fokozták a két közösség kölcsönös gyanakvását: a vallonok azt gyanítják, hogy a flamandok titkos célja a teljes elszakadás, az utóbbiak pedig azt, hogy a déliek nem akarnak semmi mást, mint minél tovább élősködni rajtuk.

A teljes elszakadás persze lehetséges elvileg, de a megvalósításához olyan lépésekre volna szükség, amelyeket csak egészen hosszú távon lehet megvalósíthatónak elképzelni. Mindenekelőtt arra volna szükség, hogy (Brüsszellel együtt) mind a három régió többségi igent mondjon rá. Márpedig úgy tűnik, hogy bármennyire markánsan van jelen északon az elszakadást támogató álláspont, többségről még itt is korai volna beszélni. Aztán itt van a kétnyelvű, emiatt sajátos kultúrájú - mondhatni: belga - Brüszszel kérdése, amely aligha lehetne fővárosa egy független országnak. Másfelől viszont a szövetségi politizálás jelenlegi ellehetetlenülése elég határozott kérdőjelet rajzol Belgium létezése mellé, úgyhogy egyesek már a cseh-szlovák kettéválás - természetesen minden szempontból alkalmazhatatlan, hiszen egy vallon Meciar is kellene hozzá - forgatókönyvét keresgélik, hogy Belgium jövőjébe lássanak. Elvileg fölmerül a lilás ködből egy különálló, európai fővárosként működő Brüsszel lehetősége is.

A közvetlen feladat azonban mégiscsak a kormányalakítás. Elvileg az októberben kezdődő parlamenti ülésszak volna a határidő, de volt már olyan a nyolcvanas évek végén is, hogy 150 napig húzódott el egy hasonló válság. Igaz, akkor bizonyos tartalmi kérdések tekintetében folyamatosan szélesedett az egyetértés. A tárgyalások mostani állása szerint úgy tűnik, hogy a megoldás lehetséges útja némi vallon kompromisszumkészség a reformok kérdésében, amihez az kell, hogy a másik oldal meggyőzze őket: nem feltétlenül járnak roszszul, ha elfogadnak bizonyos flamand javaslatokat. Elvileg felmerülhet még olyan párt(ok) bevonása a tárgyalásokba - főleg flamand részről -, amelyek a vallon fél számára megnyugtatóbb hangot ütnek meg a szövetségi ügyekben.

Figyelmébe ajánljuk