A nézőket akarták felrobbantani – szavak, képek, videók Bostonból

Az elmúlt napokban mindig ugyanarról kérdezgettek: mit éreztem, hol voltam, mit láttam a bostoni maratonon a robbanás után. Hiába mondtam, hogy 10 perccel a merénylet előtt hagytam el a célzónát, hogy nem vagyok szemtanú, csak tágabb értelemben túlélő, hogy a helyszínt meglehetősen hamar nagy körben lezárták, hogy példás gyorsasággal szállították el a sebesülteket, mégis valami véres szenzációra vágyott a sajtó, és számos dologról nem tudtam beszámolni. Egyáltalán nem esett szó arról, hogy mit jelent ez a verseny Bostonnak, a futóknak és a közönségnek.

Boston Maraton. A merénylet helyszíne

Fotó: Nádori Eszter/Simonyi Balázs

Ez a világ legrégibb maratonja: az első újkori olimpia évében már megrendezték, s teszik ezt azóta is, 117. éve. Nagyon nehéz pálya, mert egyenes szakasz nincs benne – szó szerint: vagy le, vagy fel, és mindez kanyarokban, mégis presztízsverseny, kemény bejutási szintidőkkel minden korosztálynak. Aki idejön, az kvázi a futás Mekkájába látogat el. Kisebb, mint London, Berlin vagy New York, ahol 40 ezer ember is rajthoz áll: itt mindenki „elitnek” érezheti magát a verseny patinája és erőssége miatt. Két éve készültem, treníroztam arra, hogy eljussak Bostonba: minden elvárásomat felülmúlta. Sok városmaratonon voltam már a nagyvilágban, de Boston a non plus ultra. Alapból elképesztően profin és gördülékenyen szervezett esemény – ez meglátszott később a vis maior közepette is, amikor higgadtan, készségesen dolgoztak a merénylet utáni döbbenetben az önkéntesek. Merthogy a több ezer szervező többsége felkészült, talpraesett önkéntes: mindenki nyakában névtábla egy számmal, hanyadik éve van a versenyen. Beszéltem a rajtnál egy New Hampshire állambeli asszonnyal, aki csak azért utazik keresztül egy államon, hogy ingyen segítse a rendezvényt vízosztással, csomagkiadással – immár 22. éve. Nagyon fontos nekik személyesen is ez a hagyomány, de a városnak is, amely tán a legeurópaibb (angolabb) az USA-ban, élhető, bájos, emberközeli. Tisztelik a futókat, mindenkinek van egy jó szava hozzád, ha futócipőben vagy, gratulálnak és jó szerencsét kívánnak.

Bostonban ez az áprilisi hétfő ünnepnap, ekkor van a Patriot’s day is: mindig ekkor rendezik a maratont. Hopkintonból, egy kisvárosból indul – oda gördülékeny szervezéssel kiviszik a 27 ezer indulót reggel –, majd számos falun át ér be Bostonba. (A hírek szerint Newtonban is találtak egy fel nem robbant bombát. Ez az a város, amely a 31. km környékén, a legkeményebb hosszú emelkedőnél, az ún. Heartbreak Hillnél van: itt gyűlnek össze a legtöbben biztatni az addigra már elcsigázott futókat.) A rajt előtti futófaluban minden földi jó (kávé, energiaital, masszázs, bagelek, hőgombák, több ezer mobilvécé) kényezteti a futókat, zajlik a charity: minden eldobott ruhát összegyűjtenek, majd átszellemülten eléneklik az amerikai himnuszt. S amikor eldördül a rajtpisztoly, hatalmas buli kezdődik. Magyarországon elképzelhetetlen ez az odaadó szurkolás: félmillió ember áll az utak mentén, és elképesztő zajongással hajtja a futókat. Komplett iskolák képeznek masszív szurkolói tömeget, családok települnek ki terülj-terülj asztalkámmal, mindenki kap egy jó szót, sőt ordítást: a 42,2 km masszív hangorgia. Az ember hősnek, gladiátornak érzi magát, vagy olimpiai bajnoknak, annyira drukkolnak neki. Apropó olimpia: az utolsó kilométereken előzött vissza Joan Benoit, az első női maratoni olimpiai bajnok (1984, Los Angeles), aki idén 56 évesen is csodás formában kocogott.

Fotó: MTI/AP/Charles Krupa

A bostoni célegyenesben a két szélső járdán már fürtökben állnak az emberek, van, aki hajnalban letáborozik egy jó helyért. Ebbe a tömegbe, ebbe az idillbe robbantottak bele. Nem a futók derékhada, a négy óra körüli maratont tudók voltak a célpontok, ők csak „járulékos elemek” voltak ebben az aljas merényletben: a nézőket, a családtagjaikat célba váró városlakókat akarták elpusztítani. Bizarr, hogy egy futóverseny végén amputálják a lábadat – itt ilyen is történt. Akikkel a helyszínen beszéltem, többféle elméletet osztanak. Sokan a tipikus „pofon Amerikának, a nyugati világnak” nézőpontot képviselik: minél több ártatlan pusztul el egy ilyen kontrasztos szituban (családi sportesemény), annál jobban fáj, és annál jobban egyenlítődnek ki az amerikaiak által elkövetett (háborús) cselekmények, dróntámadások, bombázások, likvidálások, egyéb beavatkozások. Mellesleg erre mondta egy futótársam, hogyha mindez egy bagdadi piactéren történik, akkor megrántjuk a vállunkat, na ja, kéthetente hallunk ilyet. Csakhogy most ez egy olyan territóriumon történt, amelyikkel közösséget érzünk, amelyiknek a tagjai vagyunk. Mások azt tartják, hogy Boston egy B-terv volt, az egészet New Yorkba tervezték a tavaly novemberi maratonra, de azt a Sandy-hurrikán elfújta, így került a célkeresztbe Boston. És így lett a maratoni robbantássorozat Boston „Ground Zero”-ja – ahogy egy helyi rendőr nyilatkozott nekem, utalva a World Trade Centerre.

Fotó: MTI/AP/The Boston Globe/John Tlumacki

Engem nem tudtak megijeszteni, még úgysem, hogy komolyan azt tervezgettük a barátnőmmel, hogy ott maradunk a dísztribünnél szurkolni egy kicsit a befutóm után (2 h 57 m idővel jöttem be, pihentem, öltözködtem, ekkor volt délután két óra), de aztán győzött a fáradtság és a zuhany ígérete. Ha ott maradunk, tíz perc múlva rosszul járunk. Mellesleg Eszter folyamatosan a célegyenes környékén sétált – avagy próbált pozíciót fogni a kordonoknál – a verseny alatt, ő potenciálisan nagyobb veszélyben volt. A közeli szálláson egyébként nem hallottuk a szemtanúk szerinti ágyúlövésszerű robbanásokat. Az egyikük, aki pont a robbanástól volt 50 méterre, azt hitte, hogy a szervezők ünneplik tűzijátékkal a befutókat. A második robbanásról úgy számolt be, hogy valami nagy, fura csönd ülte meg a főutcát, de ez csak egy kitartott pillanat volt, utána kitört a káosz.

Mi a szállásunkon csak a nagy szirénázásra, helikopterzajra lettünk figyelmesek, s a közösségi hírek miatt mentünk vissza a helyszínre. Ott értetlen, tétova és döbbent nézelődőket, rendezőket és rendőröket találtunk, akik ennek ellenére fegyelmezetten, udvariasan végezték a dolgukat, nem volt pánikhangulat. Mintha még nem esett volna le nekik, hogy mi történt. A főutca végében a fánkos nem is tudott arról, hogy mi történt, tőlem értesült a dolgokról. A szervezők viszont józanok voltak: hamar kiadtak a honlapjukon egy korrekt, operatív közleményt, amiből mindenki tudott tájékozódni. A célzónából még kiengedték azokat a futókat, akiket a robbanás után eltereltek, majd kerülőúton visszaküldtek, hogy a személyes dolgaikat felvehessék. Mint egy vert sereg, lehajtott fejjel vonultak ki a kordonok mögül, megfosztatva a célbaéréstől, örömtől, érdemtől.

Azt gondolom, hogy futóversenyeket ezután is fognak rendezni, aki benevez, az nem fog óvatoskodni, mert nem tud óvatos lenni. Ezt a szenvedélyt nem lehet megölni bombákkal. És azok robbanhatnak akár metróban is, rockfesztiválon, de lehet balesetünk az autónkkal, vagy fejünkre eshet egy cserép is. Nem akarom elbagatellizálni, de egy városi futóverseny méreteinél fogva ellenőrizhetetlen: ez nem reptér, nem lehet biztonsági intézkedéseket tenni, egy elhagyott, hivatalos kinézetű rajtcsomag senkinek nem tűnik fel. Így utólag csodálkozom, hogy eddig miért nem robbantottak még futóversenyen: ziccerhelyzet a terroristáknak a kavarodás és a nagy tömeg. Sőt akár egy öngyilkos merénylő is el tud vegyülni a futók között.

Ami történt, l’art pour l’art ölés volt, hosszú távú célja nincs, legfeljebb a kedvét vette el az embereknek, hogy bármilyen nagyobb tömegrendezvényen részt vegyenek. Cuccaimat rendezgetve került kezembe a rajtcsomag egy szórólapja: kupon egy posztmaratoni sérüléseket gyógyító klinikára a newtoni kórházba. Ott most a maraton valódi sebesültjei fekszenek.

A cikk elkészítéséhez segítséget nyújtott: Anna Litvina, Pankovits Nikolett, Vadász Zita és Németh Attila.