Átlagos nap a határtól 10 kilométerre fekvő Ásotthalmon: kevés áthaladó forgalom, néhány bringás és rendőri dzsipek. Ásotthalmot három éve az a Toroczkai László vezeti, aki 2006-ban a MTV-székház elleni tüntetés egyik főszereplője, másfél évtizede pedig a Hatvannégy Vármegye Mozgalom alapítója volt. Kitiltották már Szlovákiából, Romániából és Szerbiából. Szerbiában többször keveredett verekedésbe; 2008-ban – mint terroristagyanús elemet – Kanadába sem engedték belépni. Toroczkai ma már a Jobbik alelnöke, legutóbb kihívó nélkül lett a kiterjedt tanyavilággal rendelkező, 4000 fős falu polgármestere. Határvédő, szimbolikus települést igyekszik Ásotthalomból faragni, vele ellensúlyozná a Jobbik a Fidesz menekültellenes politikáját, hogy neki is jusson valami az erre fogékony szavazókból, mert eddig a kormánypárt eléggé veri őket ebben a témában. Felhívom, hogy a menekültvadász mezőőrségről érdeklődjek, a másnap délelőttben egyezünk meg. Néhány perc múlva a határ felé tartok, elhagyva a falut, egy tanyánál egy asszonyt veszek észre. Megkérdezem, mit gondol a menekültekről. „Sajnáltam őket, az az igazság. A baj, hogy nem tudjuk, mit hagynak maguk mögött, hogy abból mit hoznak ide, azt nem tudjuk… Baj még a sziréna is. Meg a helikopter. Mert szól a sziréna, amikor elkapják őket, szól az éjjel meg hajnalban, a múltkor fél ötkor szólt, hajnalban, fel is keltem rá. Ki kéne találni valamit, mert ez így nem jó. Egyszerűen nem lehet aludni, ezt írja meg!”
Irány az afgán tábor!
A horgosi menekülttáborba Szerbia felől megyek be. A kerítés magyar oldaláról nemcsak engem, de a civil segítőt sem engedi át a rendőr. A határzár a röszkei, azaz magyar átkelő és a szerb határpont között fut, a sztráda vágja ketté. A kerítés után jó pár méter még magyar terület, tehát oda elvileg én be is léphetnék… Arról szeretnék beszélgetni a táborban élőkkel, hogy mit tapasztaltak az elmúlt hetek híreivel kapcsolatban. Például, hogy július 5. után, amióta a magyar hatóságok jogszerűen kísérhetik vissza a határhoz a kerítésen átjutókat, ha őket attól nyolc kilométerre fogják el, valóban előfordult-e – ahogyan azt egyes szervezetek állítják –, hogy a nyolc kilométeres szakaszon túlról is visszavittek a határhoz menekülteket. A másik hírtípus az volt, hogy civilek – így a Human Right Watch – szerint a menekültekkel szemben intézkedő rendőrök erőszakosan léptek fel, gázsprayt, botot és kutyákat is bevetettek, adott esetben gyerekek és nők ellen is.
| ||
A horgosi menekülttábor felé baktatva szerb rendőrök állítanak meg. Gyorsan végzünk, mert miután látták az ország belügyminisztériumából származó engedélyemet, továbbhajtanak. Pár perc múlva benn vagyok a kerítés és a tranzitzóna tövébe felhúzott táborban, ahol úgy 700 ember él sátrakban, javarészt afgánok. Negyven fok van, a nap kitartóan tűz, nézem, ahogyan a gyerekek labdát rugdosnak, miközben sok felnőtt fel-alá mászkál; mások a sátrakban fekszenek vagy esznek (dobozos étel, valami ízesített tészta meg flakonos víz), arrébb néhány nő kis műanyag dézsában kapott vízben mos. Ilyen itt a nyugalom. A táborozók többsége hetek óta él itt, és vár arra, hogy az innen pár lépésre lévő tranzitzónába bejuthasson, s onnan valamelyik magyar menekültállomásra kerüljön. Ez csak 15 főnek sikerülhet naponta, javarészt családoknak; egyedülálló férfiból csak egy mehet át, őket a tranzitzónában elkülönítik, és számozott konténerekbe helyezik: ott kell várniuk, tényleg baromi kis területen bezárva, akár több hetet. (Erről és a határ menti nemzetközi jogi aggályokról keretes írásunkban olvashat.)
Ebédidőben érkeztem, így több sátor előtt sütöttek gázon valamit: főleg zöldségeket, krumplit, paprikát, mert meleg ételt nem kaphatnak; ételt állami szervek nem is osztanak nekik, azt csak a Vöröskereszt teheti, az Iványi Gábor-féle Oltalom és a MigSzol újabban már nem. Ők csak széttárják kezüket, amikor megkérdem, miért lett ez így.
20 éve egy aknára lépett
A sátrak közt sétálva többször is megkínálnak étellel, végül egy kávét elfogadok. Az itt élőkre nyolc darab toi-toi vécé jut, és van egy közös csapjuk, ebből tudnak mosogatni és tisztálkodni. Ebben élnek, a lehetőségekhez képest – ahogyan én látom – szervezetten. Látok olyat, aki műanyag szemetet gyűjt a tábor szélén álló konténerbe, és látok olyan férfiakat is, akik lényegében vezetik a tábort.
Egyikük kezében papír, amikor leszólítom, kiderül, ő a listamenedzser. „Én kezelem ezt a listát, ezen szerepel, ki-mikor mehet a tranzitzónába. Én írom fel az újakat, én húzom le, aki átjutott. Én kommunikálok a magyar féllel (aki ez esetben a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal – N. G. M.)” – meséli Ahmed. A lista a menekülteket segítő szervek ötlete volt, ami abból a szempontból be is vált, hogy állítólag nagyobb nyugalmat és kiszámíthatóságot hozott a táborlakók életébe. Ahmed munkája amúgy nem könnyű. „Engem az enyéim is utálnak, mert azt hiszik, hogy a magyarok embere vagyok. Ha sokat kell várni, azt hiszik, miattam van ez így, akkor néha kiabálnak velem. A baj az, hogy nemsokára túl sok egyedülálló férfi lesz itt, mert ők sokkal lassabban jutnak át. Én is az vagyok.” A listamenedzser közgazdászként dolgozott, amikor otthon élt. „Kabulban engem is megöltek volna a tálibok, ezért jöttem el. Cukorbeteg vagyok, és nem élhetek egyedül, úgy nem vagyok biztonságban. A családom már Németországban van, hozzájuk igyekszem. Eléggé le vagyok gyengülve, nem jutok elég gyógyszerhez.” Amikor a rendőri atrocitásokról kérdem, azt mondja, ő is hallott ilyesmit, de többet nem tud. Mellette álló társa ugyanezt állítja. Ő fordítóként dolgozott az amerikai nagykövetségen, de „mondták, hogy ne menjek oda többet, mert bajom lesz. De hát nekem ez a munkám, ha nem fordítok, mit csináljak? Persze tudtam, mit kockáztatnék, ha továbbra is dolgozni járnék” – és egy sátorba mutat, ahol a gyerekei pihennek.
| ||
Odébb egy tolószékes kisfiú, az apja itatja vízzel, mert a gyerek keze-lába teljesen bénult. Az apa nem tud angolul, a mellette álló férfi viszont igen. „Én vagyok a fiú tanára, ez a munkám, hogy sérült gyerekeket tanítsak, mindenre. Nem egy jól fizető állás, de nekem nem a pénz számít, hanem a munka, mert ezt szeretem. Európában is ezzel akarok foglalkozni. Tudok arabul, angolul, talán sikerül” – mondja. Ő a tábor azon kisebbségébe tartozik, amelyiknek van használható nyelvtudása és szakmája is, továbbá pontos elképzelése arról, hogy mit szeretne csinálni, ha Európába jut. Amikor azt kérdem, hogy a gyerek hogyan tette meg az utat Kabulból eddig, azt válaszolják, mindig volt valaki, aki a nyakába vette; így másztak fel hegyekre, és ha kellett, így keltek át zöldhatáron. A tanártól érdeklődöm, ő nem próbált-e átkelni a magyar zöldhatáron, de csak legyint, kivárja a sorát. „Van még ez is” – húzza fel a tréningnadrágját, hogy megmutassa, műlába van. „20 éve, még gyerekként ráléptem egy aknára.” A műláb talpa kezd kettészakadni, ujját végig is húzza a repedés vonalán. „Itt nem tudom megcsináltatni, ha szétesik.”
Legyek a babán
A délutáni hőségben megyek a szírekhez, át a kelebiai táborba. Egy órán belül el is jutok a tompai átkelő szerb oldalára, ahol belépek a két határállomás közti területre. A magyar határon már nem lépek át, a szerb rendőrök meg se nézik a papírjaimat, egyszerűen besétálok a mobilvécék mellett, amiket épp akkor szippantanak ki. Arrébb egy fa alatt kosárkákban két újszülött fekszik. Egyhetesek mindketten, a két anya legfőbb gondja, hogy árnyékot találjon nekik, és a legyeket elhessegessék róluk. Mert légy sok van itt, jönnek a szagokra, a maradékokra meg a szemétre. Az asszonyok Szabadkán szültek, tegnap engedték ki őket; most azt próbálják megszervezni, hogy bébitáphoz jussanak, mert azt nekik kell beszerezni.
Mustafa int, és behív kávézni a sátrába. Ő is egyedülálló férfi, Haszakából, a Szíria északnyugati csücskében található városból érkezett. „Mérnökként diplomáztam, utána muszáj lett volna bevonulni a hadseregbe. Nem akartam Aszadot szolgálni, de legfőképp nem akartam szíriaikat, gyerekeket, nőket megölni. Ha nem jövök el, ezt kellett volna tennem. Nem lettem volna rá képes.” A 26 éves Mustafa is több hónap alatt ért ide, de mint mondja, az eleje, a török határ volt a legnehezebb. „Ha ott meglát a katona, le is lőhet.” Mustafát egyszer küldték vissza Görögországból, kétszer Bulgáriából. „Ha addig eljutottam Szíriából, nyilván nem állok meg ott.”
Egy másik sátor előtt egy fiatal srác, kezén kötés. „A szerb rendőrök vertek meg, amikor jöttünk át Macedóniából. Jöttünk a hegyről, ők meg lent elbújtak a fák között, ahogy leértünk, lerohantak minket, és ütöttek, testre, kézre, fejre, levittek a földre, ott rúgtak. Később egyikük azt mondta, hogy ez a munkájuk, én meg mondtam magamban, hogy csak azt tudtátok elérni, hogy újra és újra próbáljam, amíg nem sikerül. Másnap ott is voltam, szerencsémre esett az eső, ők meg nem álltak lesben, át is jöttem.” A 24 éves Abdul iraki, Bagdadban élt, azt mondja, „kommunikációs menedzser volt”, telefonos központok hálózatát felügyelte addig, amíg nem ütött be egy tragédia. „A bátyámmal együtt a kormánynak dolgoztunk. Egyik reggel mentünk munkába, de a kocsinkat megállították, körbevették és lőttek ránk. Gyorsan hátravetettem magam, ezért nem találtak el, úgy tettem, mintha meghaltam volna és vártam, amíg elmennek. Aztán a kórházba hajtottam gyorsan, mert láttam, hogy a bátyám eszméletlen és a feje is vérzik. Benn az orvos megállapította, hogy már meghalt.” Abdul szerint támadóik az Iszlám Állam terroristái voltak, akik Irakban megfigyelik és rendszeresen megtámadják azokat, akik a kormánynak dolgoznak, így akarják gyengíteni, és végső soron bedönteni az államot. „Ezek nem muszlimok, ezek gyilkosok és bűnözők. Miattuk vesztettem el a testvéremet, a hazámat, miattuk vertek szét a szerb rendőrök.” Abdul nem akar többször illegálisan átkelni a határon, elfáradt, és nem akarja, hogy többször megverjék. A listán már fenn van.
Egy szír különc
A „szír tábor” kevéssé tűnik szervezettnek, kevesebben is vannak, mint Horgoson, úgy 250-300 ember élhet itt, és várja, hogy beléphessen a tranzitzónába. Többekkel beszélgettem, de Hussein akkor lendült bele igazán, amikor egyedül maradtunk. „Tudod, miért jöttem el Szíriából? Mert ott hülyék az emberek, de itt is hülyék vannak körülöttem. Ezekkel sem vagyok őszinte, itt sem merem mondani, hogy őszintén mit gondolok a dolgokról. Állandóan azzal jönnek, hogy mi a tiltott (arabul: haram – N. G. M.), ha mást gondolsz, ha nem imádkozol napi ötször, ha disznót eszel, ha alkoholt iszol, az mind ilyen! Az is elképesztő, hogy a nők eltakart arccal járkálnak az utcán, komolyan, ha az anyám jön velem szemben, meg sem ismerem! Otthon a családban sem lehet őszintén beszélgetni, mert a bátyáim leüvöltenek, hogy haram!, haram!, semmiről sem lehet másképp gondolkozni, nem lehet kérdéseket feltenni, minden csak egyféleképpen van, ha másképp csinálod, pokolra jutsz. Én ettől teljesen kikészültem, de ezt nehogy elmond bárkinek. Ha megkérdik a többiek, miért jöttem el, azt mondom, mert Aszad besorozott volna – ezzel nem is hazudok. Biztos, hogy nem megyek vissza Szíriába.” Egy hónapja van itt, és már négyszer próbált átszökni Magyarországra. „Először vonattal mentem. Alul felkapaszkodtam, és az első állomásnál leugrottam, szaladni kezdtem… Messze voltam a határtól, amikor meglátott egy férfi és telefonált. A rendőrök hamar elkaptak. Már rég túl voltam a nyolc kilométeren, mégis visszavittek a határra. Máskor átvágtuk a kerítést, és sokáig kúsztunk. A magyar rendőr, aki elkapott, nagyon ideges lett. Lökdösött, kérdezte, miért vagyok itt? Ha egyszer háború van, akkor miért nem védem meg a hazámat? Ő bezzeg megvédi a sajátját, például tőlem, de én miért nem teszek az enyémért semmit, miért, miért!? Ezt kiabálta az arcomba, miután megbilincselt.”
A menekültekkel szembeni atrocitásokat a rendőrség eddig határozottan cáfolta. Közleményük szerint a hatóság a „rendőri intézkedéseket a törvényesség, a szakszerűség és az arányosság elvének betartásával hajtja végre, különös figyelemmel az illegális bevándorlókkal szemben tanúsítandó emberséges, emberi méltóságukat tiszteletben tartó bánásmódra”. Ezt azzal kapcsolatban írták, hogy június elején egy szír család próbált Magyarországra átjutni a Tisza egyik holt szakaszán, de a rendőrség állítólag lefújta őket gázspray-vel, a család egyik tagja pedig vízbe fúlt. Az eset kivizsgálása folyamatban van.
Pakisztániak és kubaiak
Másnap Szabadkán a buszpályaudvar várójában fél tucat pakisztáni fiatal ücsörög, egy beszél közülük angolul. „Nem, nem akarok most utazni sehova, csak azért ülünk itt, mert hűvös van ” – mondja, és valóban, odakinn tombol a kánikula, idebenn alig van több 20 foknál. Szabadkán van hivatalos menekülttábor rendes fürdési és vécélehetőséggel, viszont elég zsúfolt. A pakisztáni fiú azt meséli, hogy neki is a tálibok miatt kellett elhagynia otthonát, a város, ahol élt, folyton robbantásoktól volt hangos. „A bátyámról két éve nem tudjuk, hol van. Egyszerűen eltűnt, és ez nálunk nem egyedi eset.” Azt mondja, Szerbiában „jók az emberek. Adtak nekünk ételt, és ásványvizet is”. A magyar területre többször próbáltak már átjutni, legutóbb tízen mentek, állítása szerint 20 kilométerre is eljutottak, mégis visszaküldték őket. „Az egyik barátom lábát úgy megrugdosták a rendőrök, hogy végig sebes lett. Engem csak lökdöstek.”
A szabadkai nyílt tábor felé szűk út vezet ki a városból. Ide azonban nem mehetek be, engedélyt egy másik minisztérium ad, úgyhogy visszafordulok. Négyfős társasággal futok össze, ők is pakisztániak, és már kétszer mentek át a kerítésen, de elkapták őket. Arról beszélnek, hogy szerintük itt nem lehet átjutni, és arra kérnek, vigyem át őket a határon. Nehezen értik meg, hogy nem tehetem meg, mert az illegális lenne. „Illegálisan jöttünk eddig is. Mi a problémád?” – kérdik nevetve. Közben egy kubai házaspár is beér minket. Ők otthon könnyen jutottak orosz vízumhoz, ami jó Szerbiába is, így Havannából Belgrádig – Moszkva érintésével – el tudtak repülni.
A magyar oldalon vadásznak
Magyarországra visszatérve, Ásotthalmon átülök egy terepjáróba, és egy fiatal mezőőrrel kimegyek a rendőrökkel és katonákkal teli határ magyar oldalára. Barnát a kerítés mellett döcögve arra kérem, meséljen arról, miből áll a 24 órás szolgálata. A mezőőr egyébként szelíd fiú, nagy odaadással végzi a munkáját – ami mostanában az, hogy elkapja a menekülteket.
Azzal kezdi, hogy a legtöbb bejelentés a tanyán lakó idősektől jön, akik sokkal szívesebben hívják, mivel már ismerik őket; ilyenkor robognak a helyszínre. Miközben folyamatosan jönnek szembe velünk katonák és rendőrök, a mezőőr azt mondja, ha tudja, hol „a migráns”, akkor jó eséllyel utol is éri, hiszen ő ismeri ezt az erdős környéket. Amikor találkozik velük, először megállítja és leülteti őket, de mint mondja, mostanában sokan elszaladnak. „Van olyan, hogy csak az egyik van meg”, de előbb-utóbb meglesz a többi is. Azt kérdezem, nem fél-e olykor. „Nem. Volt, hogy lázadoztak, amikor sokat kellett várni a rendőrre, de akkor kicsit határozottabban rászól az ember, és nem csinálják a bajt.” Azt is mondja, hogy 100 emberből általában csak két gyerek van, 25 nő, a többi férfi. Megtörtént az is, hogy Barna megfogta őket, a határátlépők viszont le akarták fizetni őt. „Előfordult 2000 euró is, de én szeretnék nyugodtan aludni, nekem fontos, hogy tükörbe tudjak nézni. Volt már laptop meg telefon is az ajánlatban, de a 200-300 euró a gyakoribb. Akik most jönnek, az már a szegényebb réteg, alig van náluk pénz.”
| ||
Visszakanyarodunk az erdőbe, ekkor mondja, hogy pár hete sokkal több rendőr volt, akkor 50 méterenként álltak, most csak 5-600 méterenként van ember, ami szerinte kevés. A fiatal mezőőr szerint a csempészek generálják a sok tiltott határátlépést, mert azt terjesztik, hogy erre „kolbászból van a kerítés, ez meg feltüzeli őket és jönnek”, a csempészek meg, akik 200-300 euróért vágnak kerítést, „aztán röhögnek a markukba”. Barnánál van puska, gázspray, bot és bilincs is, utóbbiakat a rendőrségtől kapta, hogy tudja segíteni a munkájukat. (Hogy a mezőőrök igazoltathatnak és visszatarthatnak valakit, azt egy 2012-es jogszabály teszi lehetővé.)
Ásotthalom polgármesterével az irodájában találkozunk. Toroczkai László két éve szervezte meg a falu mezőőrségét, akkor főleg a közbiztonság növelése és a lakosok tulajdonának védelme volt a cél. Az öt helyi férfiból álló csapat munkája jó ideje a menekültek feltartóztatására koncentrálódik, igaz, Toroczkai jelzi, hogy aki a kerítést átvágva jön át a határon, az szerinte jellemzően nem menekült, hanem „illegális migráns, aki tudatosan nem akarja betartani a törvényes utat. És aki nem törvényesen akar bejutni az országba, az számomra gyanús, abban az emberben én nem bízom”. Amikor a közelmúltban felmerült rendőri atrocitásokról kérdezzük, a polgármester azt mondja: „Szórványosan előfordul, én is hallottam ilyenről. Szerintem ezeket a rendőrség jogosan lépi meg, az pedig hiba, hogy nem hozza nyilvánosságra az eseteket.” A polgármester szerint a jövőben nőhet a fizikai konfliktusok száma, mivel korábban „turistaként bántak a migránsokkal. Kaptak ételt, italt, szállást, majd amikor ezt megunták, akkor folytatták útjukat Nyugat-Európa felé. Most nem azt kapják, amit várnak, mert bűnelkövetőként kezelik őket, ez pedig helyes. Épp ezért inkább bujkálnak. Azt pedig honnan tudjuk, kik vannak köztük? Sokan az Iszlám Állam területéről, de mások is sokszor erőszakos világból jönnek. Nekik egészen más a reakciójuk bármire, mint mondjuk nekünk, akik békés körülmények között nőttünk fel. Ők láttak erőszakot, láttak vért. És egyáltalán nem biztonságos dolog éjszaka az erdőben üldözni ezeket az embereket, mert ezek 90 százaléka életerős férfi”.
Toroczkai elégedett az állami szervek munkájával, mint mondja, a katonaság és a rendőrség „tudja kezelni” a helyzetet, Ásotthalomra „visszatért a nyugalom”, noha szerinte egyvalamit másképp kéne csinálni. Hiba ugyanis „nyitott befogadóállomásra szállítani a különböző országból érkezetteket, hogy onnan bármikor ellenőrizetlenül eltávozzanak. Én legalább egy évig zárt és őrzött táborban tartatnám őket”. Az ásotthalmi polgármester külön fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy a határátlépők közt szerinte sok a „szerencselovag” is.
| Kinek jár? A szerb oldalon nemcsak az eddig említett országokból, de Eritreából, Szomáliából, Marokkóból vagy Bangladesből érkezőkkel is lehet találkozni. Kérdés, hogy kaphatnak-e ők is menedékjogot, mint mondjuk a szíriaiak, akiknek nem nehéz bizonyítani, hogy életük veszélyben volt. A nemzetközi jog szerint akkor jár menekültstátusz, ha valakit üldöztek, és életveszélyben volt ott, ahonnan érkezett. Minden esetet külön vizsgálnak, nem kizárható, hogy valaki Kubában olyan szinten volt politikai üldözött, hogy az már az életét veszélyeztette, de ezt bizonyítania is kell. |
| Fél tucat jogi aggály A nemzetközi egyezmények és jog felől nézve jelenleg számos probléma felvethető a magyar gyakorlattal szemben. Ezeket különböző civil és nemzetközi szervezetek korábban jelezték is. Aggályos, hogy a hazai hatóságok bűncselekménnyé nyilvánították a határzár tiltott átlépését, illetve az ennek kapcsán alkalmazott intézkedések ütközhetnek az ENSZ Menekültügyi Egyezményének 31. cikkével, amely kizárja a menedékkérők büntethetőségét nem szabályos határátlépés esetén. Ha bizonyítható lenne, hogy az elmúlt hetekben valóban előfordult bántalmazás a határon menedékkérőkkel és bevándorlókkal szemben, az akár az Emberi Jogok Európai Egyezményének a „Kínzás tilalmáról” szóló 3. cikkébe is ütközhet („senkit sem lehet kínzásnak vagy embertelen, megalázó bánásmódnak, vagy büntetésnek alávetni”). Ha pedig a Holt-Tiszába fulladt szíriai menekült halála ügyében fölmerülne a magyar hatóság részéről valakinek a felelőssége, az a nemzetközi jog szintjén ellentmondana az Emberi Jogok Európai Egyezménye 2. cikkének, amely az „Élethez való jogról” szól. De például azzal, hogy Magyarország Szerbiát biztonságos harmadik országnak minősítette, ahová biztonsággal vissza lehet küldeni a menedékkérőket, ellentétben áll a UNHCR Szerbiáról szóló, jelenleg érvényes állásfoglalásával, ráadásul emiatt Magyarország nem felel meg ebben az EU-normáknak. A tranzitzónák túloldalán a sátortáborokban kialakult állapotok nem feltétlen tükrözik a befogadási irányelv előírásait. Kritikára ad okot az is, hogy az egyedülálló férfi menedékkérőket 28 napig a tranzitzónában tarthatják a hatóságok, hogy helyben folytassák le a menekültügyi eljárást. Ez fogva tartásnak is minősíthető, és ütközhet az Emberi Jogok Európai Egyezményének 5. cikkével („Szabadsághoz és biztonsághoz való jog”). Ráadásul, ha fogva tartásról van szó, úgy arról nincs formális hivatalos döntés, tehát egyebek között nincs lehetőség a döntéssel szembeni jogorvoslatra. Szintén aggályos, ha a rendőrség a nyolc kilométeres zóna után visz vissza Szerbiába menedékkérőt. Azt pedig Toroczkai László is elismerte a Narancsnak, hogy voltak olyan megállítások az elmúlt napokban, amelyek a zónán kívül történtek – ilyenekről riportunkban is többen beszámoltak. Épp ezért megkérdeztük az ORFK-t, hány menedékkérőt szállítottak a nyolc kilométeres zónán túlról magyar befogadóállomásokra – ahogy ezt szabályosan tenni kellene –, ám hiába ígért választ a rendőrség, az lapzártánkig nem érkezett meg. |
