A cementpadlós, rosszul megvilágított szobában egy keresztény, egy szunnita és egy síita- szunnita vegyes házasságból származó iraki menekült kavargatja beszélgetés közben az édes, erős teát. Bagdadi középosztálybeli értelmiségiek, a katonai invázió utáni káosz, a merényletek, a vallási milíciák rémuralma miatt hagyták el hazájukat. Damaszkusz egyik szlömösödő elővárosában járunk: Dzsárámálá lakossága az elmúlt években a kétszeresére nőtt. A palesztin exodus óta az iraki a Közel-Kelet talán legsúlyosabb, egyre inkább feledésbe merülő menekültválsága. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának (UNHCR) tavalyi becslése szerint 2003 óta négymillió-hétszázezer iraki kényszerült elhagyni otthonát, kétmillió külföldre, döntő részük a szomszédos országokba evickélt át. Egy-másfél millióan az ajtót legszélesebbre táró Szíriában húzták meg magukat. Helyzetük csüggesztő és felettébb bizonytalan. A menekültáradat próbára teszi a helyi vendégszeretetet és infrastruktúrát, miközben a kormány azon is aggódik, hogy az újonnan érkezettek között gyökeret verhet a szektariánus erőszak.
A gyűlölködés Dzsárámálában csak az emlékekben él. "Szunnita apám és síita anyám annak idején könnyen összeházasodhatott, ma ez teljesen kizárt." Mohamedet, a fiatal újságírót négy éve milicisták feltehetően azért akarták elrabolni, mert cikkeiben a viszályt szító egyháziakat, a konfliktus kiterjesztésén dolgozó Iránt és a kormányt ostorozta. Aznap éjjel, amikor a különítmény érte jött, éppen nem volt otthon; jobb híján az anyját hurcolták el. Pár hónappal később rá is sor került: rendőrök a háza előtt kényszerítették egy autóba, majd legnagyobb meglepetésére pár sarokkal arrébb egyszerűen eladták egy fegyveres csoportnak, az meg bespájzolta túsznak. Unokatestvére közreműködésével nemsokára kicserélték, anyja azonban nem került elő. "Én nem mehettem vissza, de apám mindent megpróbál. Nem jók az esélyek" - mondja fejét lehajtva. Friss házasként gyógypedagógus feleségével menekült, a kislányuk már itt született. Ideje nagy részében hasonló esetekkel foglalkozik: az ENSZ-nél és segélyszervezeteknél önkéntes, illetve újságcikkeket ír az otthoni fejleményekről. Aisánál, a középkorú szunnita tanárnőnél akkor telt be a pohár, amikor fiát az utcán elrabolták. "Megnézték a papírjait, és a neve elárulta a felekezetét. Három nap múlva jelentkeztek, hogy ha életben akarom látni, fizessek. Egy farmon tartották, sok másik gyerekkel." Az asszony majd belehalt az aggodalomba, de a váltságdíjat sikerült időben összeszednie, és a fiú kiszabadult. "Szerencsénk volt. Megesik, hogy csak a holttestet hagyják a megbeszélt helyen, egy cédulával, amin az áll: 'bocsánat!'. Pont, ahogy az amerikaiak, amikor a robogó katonai konvoj civileket gázol az utcán. 'k ellenségként érkeztek, azt még valahogy fel bírom fogni, hogy így viselkednek. De hogy a honfitársaim ilyenek velünk, azt a legnehezebb elviselni." Mindhárman nosztalgiával mesélnek régi életükről: házukról, munkájukról, rokonokról és barátokról, a kiszámítható mindennapokról. "Ne értsd félre, utáltuk őt, de amíg Szaddám uralkodott, egy diktátor volt. Most egy tucat. Régen tudhattad, miért tartóztathatnak le, ma elég, ha a neved nem stimmel" - veszi át a szót Szundusz, a bagdadi egyetem egykori némettanárnője.
Még rosszabb lesz, ha kimennek az amerikaiak - ebben beszélgetőpartnereink egyetértenek. "Szörnyű dolgok jönnek, megölik a keresztényeket - vizionálja Szundusz, aki már semmiképp nem térne vissza. Szabadon nőttem fel, és a nők helyzete nem volt rossz. Tanulhattak, dolgoztak, vezető pozíciókba juthattak. Most fejkendőben kell járni, és ez csak a kezdet." Idősebb asszony érkezik. Amal Abrahim az előző rendszerben az olajügyi minisztériumban személyzeti főnök volt. "A tárca a kormányalakításkor a síitáknak jutott, úgyis kiraktak volna, és sokan vadásznak a Szaddám alatt pozíciót betöltő emberekre. Bátyámat, egy bank vezetőjét elrabolták, mert azt hitték, hogy övé volt az összes pénz. Vívódtam, mi legyen. Aztán a környékünkön a milíciák elkezdték külön tömbökbe terelni a síitákat és a szunnitákat. Nekem ez volt a jel, hogy ideje szedelőzködni."
Vendégek
A szoba, ahol letelepedtünk, a fogyatékkal élő menekült gyerekeknek nemrég létrehozott iskola tanárija. A város egyetlen ilyen létesítménye magánkezdeményezés. A dolog Aisa ötlete volt, ő Bagdadban gyógypedagógusként dolgozott. Összehozta a rászoruló szülőket és szakembereket, együtt bérelték ki a földszinti lakást. A tanárok egyelőre önkéntesek, a használt bútor adomány, némi segítség tehetősebb irakiaktól és a britektől érkezik, a szülők is fizetnek hozzájárulást. Másfél tucat gyerek részesül speciális oktatásban, hetvenöten várólistán vannak, pedig a félreeső utcában található bejáraton még felirat sincs - állítólag a hatóságok nem veszik jó néven, ha a menekültek megszervezik magukat. Az órán a gyerekek éppen rajzolnak a táblára, és verseket mondanak. Nyolc-tíz éves kisfiú dadogva szaval, a szöveget bizarr fejmozdulatokkal kíséri. Amikor meglátja a fényképezőgépet, szája legörbül, rángatózni kezd, és kirohan a teremből. "Minden rendben volt vele, amíg végig nem nézte, ahogy megpróbálják levágni az apja lábát" - magyarázza a tanárnő.
A Szíriába érkezett irakiak palesztin sorstársaikkal ellentétben nem menekülttáborokban élnek, a családoknak maguknak kell szállásról gondoskodniuk. "A tábor nem egy leányálom, de ott fedél van a fejed felett, kapsz ellátást, és a lényeg, hogy együtt látszódtok mint probléma. Minket felszívtak a sikátorok, a háború vége óta az amerikaiak, de még az arab politikusok sem nagyon akarnak tudni rólunk, mert szerintük nekünk van hazánk, ahová visszamehetnénk, még ha most egy kicsit veszélyes is. Az itteni (más szempontból is cenzúrázott - L. B.) médiában sem olvashatsz a problémáinkról, ezért írok én is egy nemzetközi arab hírportálra" - meséli Mohamed, ahogy "kis Bagdad" nyüzsgő, szegényes utcáit járjuk. Az irakiak körülbelül tíz százaléka kapott eddig az ENSZ-től menekültstátuszt, nagyjából ennyien jutnak havonta segélycsomagokhoz, az egyedülálló nők egy része pénztámogatásban részesül. Legalább egymillió ember azonban elsősorban saját túlélő képességére van bízva. Az irakiak rendszerint nem üres kézzel érkeztek, viszont lassan, de biztosan mindenki feléli, amit magával hozott, vagy azóta pénzzé tudott tenni. A legtöbben rettegve várják, mi jön ezután: hivatalosan nem dolgozhatnak, feketemunka sincs mindenkinek, a férfiak több mint felének nincs semmilyen kenyérkereseti lehetősége. A legszerencsésebbek ki tudták adni otthoni ingatlanukat, de az árak Irakban egyre lejjebb, itt pedig feljebb mennek. Csak kevesen tudnak Nyugaton letelepedett rokonaikra hagyatkozni - Mohamed és felesége jórészt a Skandináviából érkező apanázs segítségével tartja fenn magát.
A szír kormány biztosítja, hogy a gyerekek iskolába járhassanak, de a tankötelesek alig tíz százaléka jut el az iskolapadig. A tömeges elszegényedés jele, hogy a családoknak nincs pénzük tanszerre, viszont szükségük van arra is, amit a gyerekmunkások megkeresnek. A menekülők alap- és sürgősségi orvosi ellátásban is részesülhetnek, de a krónikus betegek számára ez sokszor kevés: Mohamed két ismerősét említi, akik az utóbbi hónapokban gyógyítható betegségekbe haltak bele. Az erőszak, kínzás és embertelen bánásmód több tízezer áldozatának rehabilitációjára végképp nincs kapacitás. "Nem menekültek vagyunk, hanem vendégek" - összegez. A legtöbb iraki ma vele együtt azon aggódik, meddig tart a vendégszeretet, sokan idegesen figyelik a két ország fordulatokban gazdag viszonyáról szóló híradásokat. A szír kormány nem bánná, ha hazatérnének, az iraki kabinet is visszavárja őket, a középosztály külföldre menekült negyven százaléka égetően hiányzik az ország működtetéséhez. "A legtöbben közülük szisztematikus üldöztetés elől menekültek el, és nem akarnak hazatérni" - rögzíti egy két évvel ezelőtti ENSZ-jelentés. Mohamed szerint ez ma is érvényes. "Időről időre sokan indulnak vissza terepszemlére, de a legtöbben körülnéznek, és már jönnek is vissza, nem lehet ott élni. Ma két lehetőséged van, ha nem akarod kivárni, hogy a pénzed elfogyjon vagy hazaküldjenek. Próbálkozhatsz, hogy az ENSZ segítségével valahol befogadjanak, de ez nagyon lassú folyamat, nagy szerencse kell, és a nyugati országok egyre kevésbé kapkodnak értünk. Főleg az amerikaiak engedhetnének be több menekültet. Ha pedig van merszed és fejenként öt-tízezer dollárod, akkor a csempészekkel nekivághatsz a világnak. Kutyaszorítóban vagyunk."
"Görögországból telefonált fél éve, azóta semmi"
Egy amerikai civil szervezet úgy becsüli, hogy a családok egyharmada eleve kenyérkereső nélkül érkezett, sok férfi halt meg, tűnt el az utóbbi években. Brit sajtóhírek szerint több tízezer iraki lány és asszony kényszerül Szíriában a nyomor miatt prostitúcióra, sok kuncsaft az öböl menti arab országokból csoportokban érkezik. Amal Abrahim kiterjedt ismerősi hálózata révén kutatja fel a rászoruló nőket. Kezében süteményt és egy plüsselefántot tart - ha valaki ért a kézimunkához, vagy jól süt, az egykori személyzetis szerez vevőt; barátaival jótékonysági vacsorákat szerveznek, önkéntes ügyvédet találnak, és támogatásokért házalnak. "Az egyedülálló nők többet szenvednek, de ezek az állapotok a családokra is veszélyt jelentenek. Otthon volt valamid, voltál valaki. Itt egy lyukban éltek, bútor nélkül, alig esztek, és mindent a nulláról kell kezdeni. Sok a frusztráció, egyre több családon belüli erőszakról hallani, és rengeteg házasság megy szét."
Ennek áldozata az a három fiútestvér is, akiket másnap este meglátogatunk. A lakóház legfelső emeletéről csigalépcső vezet a tetőre, a fiatalok egy erősen barkácsoltnak tűnő ráépítést bérelnek. A legidősebb testvér, a tizenhat éves Karar és a tízéves Huszein fogad, a középső fiú, Ali még dolgozik. Az apró konyha és étkező egyben fürdőszoba, a másik helyiséget matracok foglalják el, szél cibálja a lakás deszkából és plexiből felhúzott falát. A sarokban a padlótól a plafonig pokrócok: a téli éjszakákon fagyhat is. A síita család az iráni határ közelében élt, az apa reptéri biztonságiként dolgozott az amerikaiak helyi alvállalkozójának. "Az al-Káida felfestette a házunk falára, hogy áruló, és bárki megölhet minket" - idézi fel Karar. A szülők viszonya Damaszkuszban megromlott, a férfi egy év után összecsomagolt, és elment. "Féltünk, de nagyon hiányzott, ezért elindultunk megkeresni. Otthon egy szétlőtt várost találtunk, a házunkban fegyveresek laktak." Anya és fiai az új helyzetben nem értettek szót egymással, gyakran veszekedtek, idén januárban végül egyszer csak a nő is elhagyta őket. "Görögországból telefonált fél éve, azóta semmi" - mondja utálkozva Karar, aki egyik napról a másikra családfő lett. Alival heti hat napon át reggel 9-től este 10-ig dolgoznak, ő karbantartó és takarító, öccse egy étteremben robotol. Ketten együtt feketén 5000 szíriai fontot (100 dollárt) keresnek, ebből 3500-at a lakás visz el, hármuknak a hó végéig 30 dollárból és a Mohamed által időnként felhajtott kisebb adományokból kell kihúzniuk. Huszein nagy, ijedt szemekkel felváltva bámul engem és a tévét, ha kérdezik, csak a fejét rázza, egykori otthonáról sincsenek már emlékei. Kora délután ér haza az iskolából, aztán addig ül a képernyő előtt, amíg bátyjai hazatérve vacsorát nem főznek. Reggelire kenyér és tea van, este krumpli és paradicsom. A kisfiú az iskola-lakás útvonalon közlekedik, még sohasem tette ki a lábát Dzsárámálából, Karar egyszer már járt a damaszkuszi óvárosban. Péntek esténként is az itteni utcákat róják, nézelődnek, és ismerősökkel találkoznak. Karar komolyan veszi új feladatát. "Amíg Huszein velem van, nem dolgozik, hanem iskolába jár" - szögezi le dacosan, de Mohamed szerint ez illúzió. Ha nem akarnak éhen halni, nemsokára a legkisebbnek is el kell valahová szegődnie. Álmukról, hogy Európában élhessenek, Karar nevetve beszél. "Arra spórolok hónapok óta, hogy ha szerzünk egy villanykályhát, tudjuk majd fizetni az áramot." A tévé mellett egy Biblia és egy szentkép. A kamasz mosolyogva vonogatja a vállát, azt mondja, mindkettőt érdeklődésből vették. Kísérőnk szerint valószínűleg a fiúk nemsokára megkeresztelkednek. "Sok ilyet láttam mostanában. Lesznek a környéken, akik majd nem néznek rájuk jó szemmel, de hát ilyen az élet: a keresztény szervezetek jóval többet segítenek, mint a muszlimok. És lehet, hogy így egyszer majd könnyebben fogadják be őket Nyugaton."
