Magyar Narancs: A francia Le Monde-nak adott interjújában azt mondta, a kilépéspárti tábort nem a dühös kisemberek határozták meg, hanem egy demagóg, elitellenes elit irányította. De ezeknek az embereknek – az elit másik felének – miért volt fontos, hogy minden gazdasági ráció ellenére kivezessék az unióból az Egyesült Királyságot? Nem a politikai haszonszerzés hajtotta őket, hiszen Nigel Farage már bejelentette, hogy távozik az Egyesült Királyság Függetlenségi Pártjának (UKIP) éléről, és a nagy esélyesnek tekintett Boris Johnson, korábbi londoni polgármester is feladta a miniszterelnökséget.
Daniel Cohn-Bendit: Ezek az emberek egy percig sem gondolkoztak el azon, hogy a gazdaságnak mi lenne jó, hiszen a legmerészebb álmukban sem gondolták volna, hogy nyerni fognak. A kampányuk minden érve hazugságokra épült. Farage már másnap reggel azt mondta egy rádióműsorban, hiba volt azt ígérni, hogy az eddig az EU-nak folyósított pénzeket mostantól az egészségügyi rendszerbe forgatják, ő ugyanis nem tudja és nem is akarja ezt garantálni. Hasonló a helyzet azzal az ígérettel is, hogy lezárják majd a határt, és nem jön több bevándorló a szigetországba. A nagy gond az, hogy a brit lakosság nem tudja, mit is akar valójában, mint ahogy azt sem, hogy mik lennének a lehetőségei. A kilépéskampány mögött állók ezt a zavarodottságot kihasználva akartak mindenféle politikai babérokat learatni. Látták, hogy erősek az EU-val szembeni ellenérzések, jól belőtték azt is, hogy ezt meglovagolva sikeres politikai kampányt lehet csinálni, növelni a politikai bázisukat. Csak éppen túlnyerték magukat, és most azzal kell szembesülniük, hogy nincs semmilyen tervük. Fogalmuk sincs, mivel tudnának a nép kedvére tenni. Ezért lassan elsomfordálnak, és átadják a teret másoknak, hogy azok takarítsák fel a piszkot, amit maguk után hagytak. De senki nem tudja, hogyan lehetne most rendet rakni az Egyesült Királyságban. Theresa May, a lehetséges új miniszterelnök se. A britek húzzák az időt, és azt várják, hogy Európa valami ajánlatot tegyen, mielőtt belevágnának abba a folyamatba, amit maguk sem akartak.
MN: Boris Johnson és Nigel Farage is arról beszélt, hogy a népszavazás napját, június 23-át a függetlenség napjának kell kikiáltani. Miért olyan fontos ez az állítólagos „függetlenség” egy gazdag, egykoron számos gyarmattal rendelkező ország számára, amely ráadásul egy sor kedvezményt is kijárt magának az uniónál? Honnan ez a kisebbségi komplexus?
DCB: Ez arra vezethető vissza, hogy a brit lakosság egy ideje már a konzervatívok politikájától szenved. Előttük Tony Blair elhibázott politikája is növelte a társadalmon belüli szakadékot. A választók meg azt hiszik – mert azt hitetik el velük –, hogy az összes bajukról a globalizáció tehet, az EU pedig a globalizáció trójai falova. A függetlenség napja tehát azt jelenti, hogy végre felvehetik a harcot a globalizáció erőivel. Vagy legalábbis ezt hiszik – mintha ezt olyan könnyű lenne megtenni. Ez az elgondolás köszönő viszonyban sincs a valósággal, és semmi nem lesz könnyebb a briteknek. A kilépési folyamat fájdalmas lesz, és nem is hiszem, hogy végigcsinálnák.
MN: Paul De Grauwe, a London School of Economics Európa Intézetének vezetője azt írta blogjában: a brit választók azért voltak dühösek, mert az unió nem védte meg őket a globalizációtól. Sőt, a tagállamok játékterét is beszűkítette, így azok se tudtak segíteni a saját állampolgáraikon.
DCB: Ez nem igaz. Az Európai Unió neoliberális politikáját a brit kormány is lelkesen támogatta. Sőt, a brit kormány otthon is neoliberális politikát vitt – senki nem kényszerítette őket, hogy vágják meg a szociális ellátásokat, erről ők maguktól döntöttek. Játszanak a valósággal, ferdítenek, de ettől még az ő politikájuk tehet arról, hogy sokan az Egyesült Királyságban az elmúlt évek, évtizedek vesztesének tekintik magukat. A britek szavaztak többségükben Cameronra a Munkáspárttal szemben – akkor most miért is kéne azt gondolnunk, hogy azért akarnak kilépni, mert nem elég szociális az unió? Hagyjuk már ezt a sületlenséget, hogy mindenért az EU a felelős. Orbán megválasztására se az EU kényszerítette a magyarokat. A választók többsége mindeddig neoliberális kormányokra szavazott egész Európában – és ha a tagállamok kormányainak a többsége neoliberális politikát folytat otthon, akkor uniós szinten sem fognak mást csinálni.
MN: A 18–24 éves korosztályban mindössze 36 százalékos volt a részvétel. Miért maradtak olyan nagy arányban távol a fiatalok? Miért nem tudja a politika megszólítani őket?
DCB: Ezt az apátiát látjuk mindenütt Európában. A fiatalok nem érdeklődnek a közügyek iránt, azt gondolják, a politikának nincs köze a mindennapokhoz. A Remain kampánynak pedig nem voltak kellő kapacitásai, hogy mobilizálja a fiatalokat. Nem voltak karizmatikus személyiségek az EU-párti oldalon, de még olyan figura sem volt, aki valami jelét adta volna annak, hogy tényleg fontos számára az egyesült Európa eszméje. Talán csak Sadiq Khan, az új londoni polgármester tűnt meggyőzőnek.
MN: Jeremy Corbynnak, a Munkáspárt elnökének mekkora a felelőssége abban, hogy nem sikerült a brit közvéleményt meggyőzni a maradásról? Hiába volt elvileg maradáspárti, csak fél szívvel kampányolt, nem akaródzott kiállnia Cameron mellett.
DCB: A Munkáspárt szavazóinak negyven százaléka is beállt a Brexit mögé, amiben nyilván közrejátszott, hogy Corbyn régimódi baloldaliként maga is ellenérzésekkel viseltetett az EU iránt. Tenni meg tényleg nem tett semmit annak érdekében, hogy meggyőzze a választóit a maradásról.
MN: Mit akarhattak a kilépés mellett szavazók? Valóban kilépni az unióból? Vagy csak protestszavazat volt?
DCB: Nem tudom, mi járhatott a fejükben. A legvalószínűbb az, hogy azt gondolták, a szavazatukkal véget vethetnek a lengyel bevándorlásnak meg a saját, választott kormányuk által bevezetett megszorító politikának.
MN: Június 23-a óta egyik napról a másikra megszaporodtak a növekvő rasszizmusról, a nacionalista indíttatású incidensekről szóló beszámolók. Ez csak átmeneti állapot, vagy az idegengyűlölővé váló Egyesült Királyságra kell berendezkednünk?
DCB: A társadalomnak van egy rasszista része. Ez a szomorú valóság, amivel szembe kell néznünk. Vannak antiszemiták, vannak romagyűlölők – mindenféle előítélet létezik egy országban. Nemcsak az Egyesült Királyságban, hanem Franciaországban és Magyarországon is. Ha a brit társadalom ezen része a népszavazás eredményéből azt szűrheti le, hogy ezentúl szabadon gyűlölködhetnek, mert ők tűnnek a többségnek, annak katasztrofális következményei lehetnek. De arra azért emlékeztetnék, hogy a rasszizmus nem újdonság, sokáig a brit baloldalon is jelen volt. A munkásosztályon belül is voltak erős ellenérzések a más bőrszínű vagy más nyelvet beszélő emberekkel szemben. Ha látványossá válnak ezek az érzületek, akkor az jelezheti, hogy erős a társadalomban a félelem, és ez fogja meghatározni a jövőbeli döntéseiket is.
MN: Slavoj Žižek szlovén filozófus a napokban az Open Democracyn azt magyarázta, hogy a közvéleménynek nem mindig van igaza, és néha szembe kell menni a többség akaratával.
DCB: Igaza van. Amikor a németek többsége Hitlerre szavazott, az sem azért történt, mert annyira igazuk volt. És számos példa van még a történelemben, amikor a többség akarata nagyon rossz irányba vitt egy országot. Ez nagyon bonyolult probléma. És nagy kihívás előtt állunk, ha a demokrácia eszközeivel akarjuk megoldani.
MN: Európa törődjön bele, hogy ez megtörtént? Vagy harcoljon a britek maradásáért?
DCB: Európának most el kell fogadnia, hogy a britek ki akarnak lépni, és el kell kezdenie a tárgyalásokat. Ha ez megtörtént, akkor egy új brit kormánynak meglesz a lehetősége, hogy odaálljon mind az EU, mind a brit választók elé, és azt mondja: „rosszul döntöttünk, a kilépés túl sok fájdalommal és megpróbáltatással jár nekünk. Hagyjuk inkább.” De ezt a brit kormánynak kell kérnie. A brit kormány feladata, hogy kezdeményezzen, és kiírjon egy új népszavazást, ha oda kerül a sor – hiszen ezt a mostanit se az EU kérésére hirdették meg.
MN: Franciaországra milyen hatása lesz a történteknek? Milyen esélyt adna a „Frexitnek”, a francia kilépésnek?
DCB: Nem hiszem, hogy tartanunk kellene tőle. Minden országban azt mutatják a közvélemény-kutatások, hogy EU-barát irányba fordult a közhangulat. Ez a Brexit egyetlen pozitív hozománya.
MN: Ön sokáig az európai zöldek frakcióját vezette az EP-ben. A frakciónak, ahogy a zöld pártoknak is, számos erősen euroszkeptikus tagja volt. Annak idején a zöldek Svédországban, Norvégiában, Ausztriában, Finnországban is a csatlakozás ellen kampányoltak. Mostanra viszont szinte minden zöld párt EU-barát, most Nagy-Britanniában ők voltak a maradás legelkötelezettebb hívei. Mi vezetett ehhez a változáshoz?
DCB: A zöldek időközben rájöttek, hogy az EU-pártiság nem azt jelenti, hogy elfogadjuk az uniót, úgy ahogy van, hanem azt, hogy a közös Európának ma nincs alternatívája – de ettől még meg lehet reformálni.
MN: Martin Schulz, az Európai Parlament szociáldemokrata elnöke hétfőn azt írta a Frankfurter Allgemeine Zeitungban, hogy a Brexitnek meg kellene nyitnia az utat a „valódi európai kormány” előtt. Mit gondol, a britek távozásával újraindulhat-e az európai integráció?
DCB: A civil társadalomnak kell kidolgoznia azt az új programot, amivel előrébb lehetne vinni az európai integrációt. A következő európai választáson már nemcsak nemzeti szinten kellene szavazni, hanem kellenek összeurópai listák is, amelyeken – pártcsaládonként – minden ország képviselve van. Ezeknek a listáknak a jelöltjei adnák aztán az európai biztosokat. Így mindenkinek két szavazata lenne, és mivel a második szavazat közös európai jelöltekre menne, elindulhatna egyfajta közös európai eszmecsere is az unió jövőjéről. A Brexit tanulságai ebbe az irányba kellene hogy fordítsák az uniós politikát.
MN: És van jele annak, hogy ilyesmi megvalósulhatna?
DCB: Nem a jeleket kell kémlelni, hanem harcolni kell. Harcolniuk kell a zöldeknek is és a szocdemeknek is. Akkor sikerülhet.
| Névjegy Az 1945-ös születésű Daniel Cohn-Bendit 2014-ig európai parlamenti képviselő, és a zöldeket, illetve regionalistákat tömörítő Európai Zöldek – Európai Szabad Szövetség frakció társelnöke volt. Hírnevét a ’68-as mozgalomban alapozta meg: 1966-ban Franciaországban kezdett szociológiát tanulni, majd csatlakozott több anarchista csoporthoz, és 1968-ban a diáktüntetések egyik vezéralakja lett – hajszíne és nézetei miatt ott ragadt rá a Vörös Danny név. 1984-ben belépett a német zöld pártba, öt évvel később már Frankfurt alpolgármestere volt. 1994-ben a párt színeiben az EP tagjává választották. 1999-ben a francia zöldek listáját vezette, 2002-ben választották a frakció társelnökévé; ekkorra már Zöld Dannyként emlegetik. Két éve egészségügyi okokra hivatkozva vonult vissza a politikából, hangsúlyozta viszont, hogy tüntetni ezek után is el fog menni. Utolsó parlamenti ciklusában azzal hívta fel magára a magyar olvasók figyelmét, hogy többször hevesen kritizálta felszólalásaiban Orbán Viktort, amiért „radikálisan leépíti a demokratikus struktúrákat Magyarországon”. Az ezredforduló óta Cohn-Bendit a föderális európai alkotmány szükségességét sürgeti, az unió élén pedig választott képviselőkből álló európai kormányt látna szívesen az Európai Bizottság helyén. |
