MaNcs, XI. évf. 24. szám, (1999.06.17.) (1999-06-17)
A nappal még csak-csak eltelik valahogyan: ügyeink intézése hagyományosan hatásos ellenszere az élet egyéb funkcióira való odafigyelésnek, a belőle fakadó undor pedig órákkal, akár napokkal is visszavetheti az egyedfenntartási hajlam elburjánzását, egyszer azonban a leghosszabb nappal is véget ér.
Winston Churchill szerint a Balkán az elmúlt évszázadok alatt túl sok történelmet produkált, amit önmaga képtelen volt feldolgozni. Tegyük hozzá, ezzel szemben túlságosan kevés gazdaságot termelt, ami viszont önfenntartásához kellett volna. Mindez azt jelenti, hogy Dél-Kelet-Európa válságainak a régión túlmutató hatása van, amelynek kezeléséhez a regionális szemlélet minimális követelmény.
Oly hosszú volt ez a negyvenegy év. Pláne az első harmincegy belőle. Kis számmisztika: 301; 31. Magyarország harmincegy 0 éve. A méltóság nélkül, minden nélkül viselt gyalázat elszabott kora. A közös bűn hazugságába szorított, öröknek várt hiány bő három évtizede, mikor a hiánygazdálkodás mindenre, de mindenre, a legtávolabbról sem anyagi természetű dolgokra, holt emberekre és holtnak hitt ügyekre, érzetekre, ne cifrázzuk: életre, szabadságra, becsületre is kiterjedt. Mikor a nincsből (nincsbecsületből stb.) kellett embernek maradni, életben maradni, szülni és nemzeni.
Amint azt a nonverbális kommunikációról szóló szakkönyvek írják, a magasba tartott karok több értelmezési lehetőséget kínálnak. Háborús helyzetben például egyaránt jelenthetik a megadást és az örvendezést a győzelemnek. A történelemben ezidáig egyértelműen tudtuk dekódolni e jeleket. A szerbek azonban most ebbe is bezavartak.
Amikor az embert átmenetileg elhagyja a józan esze, akkor kétes kalandokba bocsátkozik, amilyen hülye. Rossz esetben belebonyolódik, akkor rámegy a házassága, esetleg az élete. Ha magához tér még időben, s az utolsó erejével a szituációból kiszáll, nos, akkor sem ússza meg a mohóságot büntetlenül, lévén hogy újabb nehézségekkel találja szemben magát. Ennyit az emberről. Ami mármost engem illet, nekem a végső másodpercben jött a megvilágosodás a minap: fél seggel már benne ültem a végzetes taxiban, ám inni akart még a démon, s ez mentette meg az életem. Én ugyanis úgy tíz éve, amióta nem szeretek beszélgetni, nőt nem presszóztatok. Ez, mondhatni, filozófiám egyik sarkalatos tétele: lemondok inkább a banyáról önként és dalolva, ha az az ára, hogy itatni s itatás közben hallgatni kell, kiféle ő (általában nem olyan), s milyen az élete (általában problémákkal terhes), elég nekem bőségesen a sajátomat megoldanom, még sok is többnyire. Istenem, gondoltam, bevágva a taxiajtót, milyen hűséges vagyok: egy mintaférj valósággal, a büdös francba´, meg mekkora nagy marha, megszédülök pillanatnyi zavaromban gyerekes módon teljesen.
Elkezdeni vagy abbahagyni valamit közismerten nehéz. Ez különösen igaz olyan helyzetekre, ahol a döntés egy kicsivel mindig elodázható. Egyetlen percig még fekhetek az ágyban, és biztosan nem kések el, hiszen a találkozóm csak másfél óra múlva lesz. És le fogok szokni a dohányzásról is, csak még erre az egyetlen cigarettára rágyújtok, az biztosan nem visz a sírba. A fordításnak is nekiülök, mondjuk holnap, de ma este még nyugodtan megnézhetem az új Bruce Willis-filmet, egy nap ide vagy oda nem számít. Ezek az állítások mind tökéletesen helytállóak, de azt is tudjuk, hova vezetnek: a hamutartó teli csikkel, reménytelenül késünk, a felbőszült szerkesztők jogos szidalmaitól való félelmünkben napok óta nem merjük felvenni a telefont.
A Piafban ültem teljesen egyedül, akkoriban épp nem volt miért hazamennem, pezsgő volt előttem, meg egy alig kibontott Lucky Strike, szemben pedig leendő színésznők próbálták úgy keresztbe tenni a lábukat, hogy a Thália Színházból is lássék. Egy háromszáz grammos kísérletet hajtottam éppen végre, az agyam hátsó fertályán lézerkardos parkőrök vigyázták a Köztársaság teret, míg elöl tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy nagy valószínűséggel hülyén nézek magam elé meg fel, ami ugyancsak felesleges. Bal és jobb oldalon szintén zajlott az élet, de ezzel csak a beavatottakat untatnám majd egy későbbi időpontban. Ez jóval azelőtt volt, hogy a mértékletesség pápája lettem, szerettem a bűnt, mindennap ittam alkoholt, és csak alig vagy nehezen tudtam volna elképzelni, hogy Pajor Tamás a Manhattan együttes egykori kartáncosával készít közös lemezt, szóval régen volt, még a krónikus vastagbélgyulladásom előtt, de már mindenképpen az üveghegyen innen.
A háborúnak talán vége, Kosovo ügye rendeződni látszik, de Jugoszlávia többi részének sorsa még kérdéses. A nemzetközi intézmények és a magyar külpolitika által is elfogadott új alapelvek kapcsán egyet már biztosan leszögezhetünk: az egymás ügyeibe való be nem avatkozás elve már a múlté.
Izrael: elhúzódó kormányalakítás A nyilvános tárgyalások nem vezetnek eredményre - indokolta Ehud Barak, Izrael megválasztott miniszterelnöke, hogy miért nem alakította még meg kormányát. Barak hajlik arra, hogy kisebb kormányt alakítson, miközben fél évig fenntart néhány tárcát a 17 mandátummal rendelkező vallásos Sasz pártnak, ha visszavonul a párt korrupció miatt elítélt vezetője. A tárcák elosztásáról annyi szivárgott ki, hogy minden négy knesszettag után jár az adott pártnak egy miniszteri poszt, minden másodikért pedig egy miniszterhelyettesi, illetve egy fontos parlamenti bizottsági elnökség. Az Egyesült Államok és a palesztinok mindeközben egyre jobban sürgetik a béketárgyalások újrakezdését.
A mostani kormánypártok a választási kampányban gyökeres változásokat ígértek - több, mint kormány, kevesebb, mint rendszer. Ám ha ezek a változások be is következtek, annyi biztos, hogy letéteményesük nem a parlament volt. A nem túl izmos törvényhozói teljesítmény oka feltehetőleg az állandósult, a normálisnál magasabb politikai feszültség. Az Országgyűlés a közhiedelemmel szemben azonban nem szűnt meg, legfeljebb kevésbé hatékony: míg a pártvezérkarok esze a tévényilatkozatokon jár, a második vonal átvette a hagyományos parlamenti funkciókat.
"Itt az ideje, hogy valahol végre lefékezzük az >>üdvözítőányzóság 1993 októberében született alkotmányának preambuluma. Almásy István elnök-tulajdonos tevékenységével a honi sajtó meglehetős terjedelemben foglalkozott: a miniállam-alakulatot leginkább egy hóbortos elme kisded játékaként írták le. Mivel pedig mi nagy barátai vagyunk a hóbortos elmék kisded játékainak, nem is lehetett kétséges, hogy előbb-utóbb elkeveredünk Röszke határába, és a háromezer négyzetméteres barackos mélyére ásunk.
Az elmúlt egy évben több szocialista és munkáspárti politikus is baloldali összefogást sürgetett. A szakadék azonban áthidalhatatlannak tűnik: míg az MSZP a NATO-val és az Európai Unióval keresi a kapcsolatot, addig a Munkáspárt (MP) Milosevictyel és Szaddam Huszeinnel társalog.
Kosovo olyan, mint egy olvasztótégely, jelentette egy brit tévés, a fegyveresek olvasztótégelye. Ebben a nagyon hülye hasonlatban nincs sok hiba: fegyveres albánok, szerbek, NATO-, valamint orosz katonák néznek farkasszemet egymással, időnként konfliktusba is keverednek, mindenki mindenki ellen. Kosovót egy nagyon kaotikus rendező pályaudvarhoz is hasonlíthatnánk: a szerbek kivonulnak, a NATO bevonul, az oroszok már bent vannak, az albánok dettó. Ne feledkezzünk meg azokról sem, akik nagyot szívnak, a civilekről.
Az orosz állam tavaly augusztusi pénzügyi megroppanása számos vonatkozásban teremtett radikálisan új helyzetet. Ebben az új helyzetben egy miniszterelnök, bizonyos Primakov már otthagyta politikai értelemben vett fogát. Az utódját Sztyepasinnak hívják, egyelőre nagyjából ennyit lehet tudni róla, bár ez sem kevés.
Vendéglátó-ipari szakközépiskolában végzett, ám ezután rögtön a tévéhez került felvételvezetőnek, majd egy év ELTE Bölcsészkar, két év hajószakácskodás, megint az egyetem, 24 hónap katonaság, végül újra a tévé következett. Dokumentumfilmeket készít, és televíziós műsorokat -többek között a hajdani Reggelt és Kriminálist -rendez. Első játékfilmjét, a Pattogatott kukoricát a múlt héten mutatták be Budapesten.
Autentikusnak ígért sztori és nyelvezet, az első filmes stáb mindent a valósághűségre hegyez ki, és még a Fradi fődrukkere (is) szerepel. Mi is kéne még?
A Bartram-módszer az, amellyel a regényt írják, de taglalását későbbre halasztom, mert sürgősen ki kell jelentenem valamit: a Hideghegy kivételes remekmű, amiből jó, ha egy születik negyedszázadonként. Olvasása súlyos nehézségeket okoz, amennyiben nem lehet letenni, viszont jóval terjedelmesebb annál, hogysem egyvégtében elolvashasd. El kell hát szakadnod tőle, többször is, elvégre az embert várja a munka, szólítják a családi és társadalmi kötelezettségek, amelyeknek ő mindenkor lelkiismeretesen eleget is tesz, kivéve az előre nem látható, elháríthatatlan közbejövéseket, márpedig a Hideghegy bízvást nevezhető vis maiornak.
Thomas Bernhard műveit a kilencvenes évek elejéig nemigen fordították magyarra. Egyes feltételezések szerint azért, mert néhány nagy írónk sokat lopott tőle. Ez persze csak pletyka. Biztos valami alapos ideológiai oka volt.
Két fiatal színikritikus beszélgetett Ljubljana szívében, a Ljubljanica partján sétálva, egyik belgrádi, a másik helybeli: "Olyan rosszakat álmodtam a múlt éjjel, egyfolytában hullák között kellett járnom" - mondta az egyik. Mire a másik: "Túl sokat nézel színházat mostanában."
Utánanéztem: nincs olyan nap a nyáron, amikor Európa normálisabb városainak valamelyikében ne lenne világzenei fesztivál. Most mit mondjak, csupán a ljubljanai Druga Godba tizenkét napot tesz ki.
Most akkor várj, figyelek, felírom. Mondja a telefon túlvége. Méltó vagyok-e, alkalmas-e, hogy bárkivel is beszélgessek most. Nézd, a hong-kong-i (nem tudom a helyesírását: inkább honiasabban hongongi, ezentúl) metrójegy az az, hogy ha valakinek arra van szeme, egy hongongilag eldobott japán metrójegyből meg tudja mondani a második világháborút. Leszámítva a cseles fogalmazást, hogy ma, na ja, leszámítva ezt: úgy értem, hogy miként a veréb, a sas stb. abból (is) él, hogy a legkisebb elütközést észreveszi a felszíneken, aztán lecsap (ha bír), az erre való szem, ugye (Tradoni felügyelő etc., mondja megtisztelőleg a telefon túlvége), észlel, következtet. Mit tudom én: találkozol valakivel egy adott nap. "Történelmi" esemény zajlik-zajlott. Az illető nyilatkozik neked. Erről. Ismered a nacionáléját. Értékeled szavait. Tudod, máris, a történelmi esemény befutója mögött milyen erők munkáltak. Vagy: összeállítod azon népszerű lapok listáját, folyóiratokét, kiadókét, melyeknek elméleti hozzászólója nem lehetsz, csak iparművészeti termékkel fogadnak téged. Némelyikükbe "vadakat" is írhatsz. Mások váltólázként fogadtak el, hajigáltak ki. (A kapcsolat itt megszakadt a részedről, na ja.) Mi a közös vonás? Bár ezek az újságok eléggé eklektikus közlők, a hongongi metrójegy tanulsága: a lényeg az, hogy olyan témákban, melyekkel ők is foglalkoznak, te ne szerepelj profilosan egyéni véleménnyel. Kilendíthetné valami "közel-nagytérpolitika" (megcsontosodott) félelmei jegyében a kompasszukat. Inkább passzolnak a féltett kompassz, a vélt mutatók stb. érdekében. Holott szinte Szónokok Sarkának látszanak, vagy nem is annyira egyszerű közönséghez szólnak azért, vagy... vagy... vagy. Te igazán otthon náluk nem vagy; mutatja a hongongi metrójegy. (A gong szava itt történetesen te voltál, magadból következtetsz a tünetre.)
Martonvásárnak valahogy nem sikerült idegenforgalmi emblémává válnia, pedig takaros, mint egy Jankovics Marcell-rajz, varázslatos, mint Rodolfo bűvészdoboza, és tiszta, mint a kifőzött csont. Ráadásul itt van a szomszédban, a Déliből félórányi, de inkább kevesebb vonatozással elérhető, hamarabb, mint Szentendre.
Ha felidézzük az elmúlt négy év külföldi sztárjait - Ali Hassan Kuban, Cheb Mami, Ferus Mustafov, Master Musicians of Jajouka, Mau Mau, Stella Chiweshe, Transglobal Underground, Natacha Atlas, Va¬rttina¬ -, és ha ehhez hozzáadjuk, hogy A Zene Ünnepe ingyenes buli, aligha kétséges: jóval több mint figyelemre méltó e rendezvény. A nemzetközi helyzet idén tovább fokozódik, a helyi viszonyokat illetően pedig az tűnik ki: sem a kulturális kormányzat, sem a kulturális alap nem tartotta támogatásra méltónak a - Barcelonát, Brüsszelt, Nápolyt, Párizst, Prágát és Rómát testvérvárosul megnyerő - szervezőket.
Három hónap szünet után a múlt héten újabb szakértők meghallgatásával folytatódott a Microsoft antitrösztpere, de a monopolista szoftvermamutot az állami beavatkozásnál ma már jobban aggasztja a legújabb versenytárs: a szabad forráskódú Linux, amely hacker operációs rendszerből a személyi számítógépen szinte egyeduralkodó Windows riválisává izmosodott, és ma már reális alternatívát kínál a szoftverrendőrség bilincses plakátjaival megfélemlített felhasználóknak is.
Bogyó volt az utolsó bölényszerű állat a bölényházban, de ő is csak kafferbivaly volt. Miután megölte hitvesét, kiderült, nem bír egyedül élni, búskomor lett, napokig nem evett, olvasatlanul dobta vissza a Népszabadságot, úgyhogy gondozói új nőstényt szereztek neki, de ő azt is lemészárolta. Majd újabb nőstény, és újabb gyilkosság, és ez így mehetett volna tovább a végtelenségig, ha a szakirodalom nem említi, hogy a bakkecskék jól kijönnek a nehéz természetű, ám társakat igénylő állatokkal. Egy kecske lett Bogyó új karámtársa, kapcsolatuk nem volt ugyan felhőtlen, de legalább nem bizonyult végzetesnek. Igaz, egyszer a látogatók között találkoztam a titokzatos kecskebakkal, aki éppen megpróbált észrevétlenül az óvodások közé vegyülni, de ápolói visszakísérték a dühöngő bivalyhoz. Bogyó végül is tisztázatlan okokból pusztult el, át akarták vinni egy másik kifutóba, de a leszedált állat már nem ébredt fel az altatásból.
