"Aztán jön a hallucináció" - Méder Áron vitorlázó

szerző
Kiss Barnabás
publikálva
2009/51. (12. 17.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A szlovéniai Koper kikötője és a szlovéniai Koper kikötője közötti távolság 29 745 tengeri mérföld (55 088 km). Útba esik három óceán, tizenhárom kisebb-nagyobb tenger, ötvenöt kikötő. Az út a Gibraltári-szoroson, majd a Panama-csatornán keresztül vezet. Méder Áron legalábbis erre indult Carinával, egy minimális felszereltségű, hatméteres vitorlással. Szinte napra pontosan három év alatt hajózta körbe a földet.

A szlovéniai Koper kikötője és a szlovéniai Koper kikötője közötti távolság 29 745 tengeri mérföld (55 088 km). Útba esik három óceán, tizenhárom kisebb-nagyobb tenger, ötvenöt kikötő. Az út a Gibraltári-szoroson, majd a Panama-csatornán keresztül vezet. Méder Áron legalábbis erre indult Carinával, egy minimális felszereltségű, hatméteres vitorlással. Szinte napra pontosan három év alatt hajózta körbe a földet.

Magyar Narancs: Miért indultál el?

Méder Áron: Mindenkinek ez az első kérdése. Vannak, akik meg is válaszolják. Sokszor magam is meglepődöm, olyan jó válaszokat adnak. Igazából nem volt különösebb célom, nem protestáltam semmiért, nem akartam megmenteni a Földanyát vagy ilyesmi. Minden hajósban felmerül legalább egyszer, hogy mi lenne, ha megkerülné a Földet.

MN: Hatméteres tavi vitorlással?

MÁ: Azért választottam egy minijachtot, mert erre volt pénzem, ráadásul egy kicsi hajóban jobban lehet érezni a tengert meg a szelet. Egy nagy hajón még csak vizes sem lesz az ember. Az is a Carina mellett szólt, hogy egy ekkora hajót egyedül is meg tudok javítani. Egyébként napjaim jelentős részét vitorlavarrással vagy árbocszereléssel töltöttem. Ez szellemi tornának sem volt utolsó - folyamatosan rögtönöznöm kellett. Leginkább a biztonságos hajózásra törekedtem. Lassan, de biztosan akartam célba érni. Ez olyan sport, ahol magadon kívül senki mást nem kell legyőznöd. Ahol nem nyerni kell, hanem egy célt teljesíteni. Ráadásul a vitorlázás sokaknak és nekem is legfőképp a szabadságot jelenti. Arra megyek, amerre akarok. Ha nem tetszik az egyik sziget, elhajózom egy másikra. Erről sok hajóssal beszélgettem az út során. 'k akár tíz-tizenöt évet is hajókáznak, persze a Carinánál nagyobb jachttal. Van vízkészítőjük, ami tengervízből készít édeset, tudnak halat fogni, a hajón akár növényt is lehet termeszteni - én is úgy csíráztattam a napi vitaminadagomat. Aztán a kisebb szigeteken engedély nélkül is ki lehet kötni, hiszen nincs kikötői rendőrség. Szóval a vitorlázás nem más, mint külső és belső szabadság, és óriási hatással van az emberre, ha szabadságban él, ha kiszabadul a zsúfolt civilizációból. A szigetlakók nem is tudják, milyen jó nekik. 'k a nagy nyüzsgésben akarnak részt venni, úgy öt éven át meg is élik a város zaját, aztán inkább hazamennek.

MN: A szabadságodhoz az is hozzátartozott, hogy nem siettél sehová.

MÁ: "rát nem is vittem magammal. Konyhai időmérőt viszont használtam. Az ébresztett.

MN: Hogyan tudtál aludni?

MÁ: Szakaszosan éltem. Egy-egy rövidebb-hosszabb kormányzást pihenés követett. Hol a nyitott cockpitben, hol a kabinban, a lényeg, hogy felfrissüljön az ember, hiszen fáradtan jóval könnyebb hibázni. Amúgy a GPS-em mutatta az időt. Ez a rádiózás kapcsán vált igazán fontossá. A rádiózás úgyszólván a mindennapjaim részévé vált. Megvoltak az adott időpontok, amikor a rádióamatőrök várták a bejelentkezésemet, és nem várakoztathattam meg őket túlságosan.

MN: Kikkel tartottad a kapcsolatot?

MÁ: Főleg magyarokkal. Először csak az európaiakkal, aztán Amerikába érve átvettek az '56-os emigránsok. A rádióamatőrök ismerik egymást szerte a nagyvilágban. Közös a hobbijuk. Összebarátkoztam velük. Az öregfiúk poénkodásait hallgattam akkor is, amikor negyvennapos szélcsendben csücsültem félúton Panama és Galápagos között. Ráadásul számukra nagy kihívás is voltam. Nem könnyű megtalálni egy aprócska mozgó célpontot, az óceán közepén hánykolódó Carinát. Mivel nem volt műholdas telefonom, a rádió volt a kapcsolat köztem és a világ között. Az út nagy részében volt is valamiféle kommunikációm, ha más nem, hát valami zúgás.

MN: Alig volt felszerelésed.

MÁ: A radart mellőztem, és a rádió is megvan már vagy húszéves, de azért nem voltam teljesen felelőtlen. Vittem magammal mentőtutajt, műholdas vészjelzőt és autopilotot is, ez utóbbi persze még az atlanti átkelés előtt elromlott. Arra lett volna jó, hogy akkor is irányban maradjon a hajó, ha alszom. Ehelyett csak rögzítettem a kormányt, és beállítottam a vitorlákat, hogy legalább nagyjából tartsam az irányt. Panamában aztán beszereztem egy másikat. Aztán később egy harmadikat. A felszerelésben is a minimalizmusra törekedtem. Csak a legszükségesebb holmikat vittem magammal, hogy ne terheljem túl a hajót, ráadásul nemcsak a súly, a térfogat is számított. Valaki azt mondta rám, hogy olyan voltam, mint Oszlopos Simeon, csak nekem ez a hatméteres hajó volt az oszlopom. Hát tényleg puritán körülmények között éltem a tengeren, de ha megérkeztem egy kikötőbe, akkor mindig ettem egy jót - persze csak ha olcsó volt.

MN: Nem minden alakult a terved szerint. A két évből például három lett.

MÁ: Próbáltam tartani magam a tervhez, de amikor rájöttem, hogy nem klappol, akkor már nem volt mit tenni. Például a hajó motorja Fidzsinél megadta magát, ráadásul akkor érkezett meg a trópusi ciklonszezon is, így fél évet a szigeten dekkoltam. Nem bántam meg. Amúgy is, egészen addig nagy volt a fejetlenség, mivel nem volt mögöttem csapat, csak édesapám segített otthonról. Fidzsin munkát vállaltam. A kikötőben hajók felújításával és karbantartásával foglalkoztam, de katamaránokat is szállítottam a szigetek között. Egyszer egy halászhajóra is elszegődtem. Új-Zélandra vittük. Mindeközben Carinát helyrepofoztam. Ráadásul Fidzsi nagyon olcsó. Ha a hajóban alszol, magadnak főzöl, akkor potom pénzből ki lehet jönni. Kipihentem magam, és írni kezdem a könyvemet. Jövő tavasszal fog megjelenni. A fél év alatt megismertem a fidzsi kultúrát, összebarátkoztam a helyiekkel, el is neveztek Kumi Eroninak. Eroni, mint Áron, a kumi meg szakállat jelent, mivel elég nagy szőrzetet eresztettem addigra. Ott mélyedtem el a meditációban is, egy mester segítségével. Fidzsi után, az út második szakaszában aztán sokkal könnyebben kezeltem a felmerülő problémákat.

MN: Mit gondolsz, mennyire kattantál meg?

MÁ: Az biztos, hogy nem olyan életet éltem, mint az átlagember; a hajó állandóan ringatózik, más az élettered, rendszertelenül alszol, folyton halat eszel. De nem hiszem, hogy megőrültem volna, bár biztos, hogy megváltoztam. Vannak olyan szólóvitorlázók, akik tényleg megőrülnek, nem bírja a személyiségük az egyedüllétet, nem éri őket inger, érzelmileg elsivárosodnak, aztán jön a hallucináció, majd a végén öngyilkosok akarnak lenni, de minimum felgyújtják a hajójukat. Nekem is voltak hallucinációim. Szerencsére itt meg is állt a folyamat. A szólóvitorlázás épp ezért nem csak sport, nem elég, hogy az ember mindent tudjon a vitorlázásról, lelkileg is alkalmasnak kell rá lennie.

MN: Kerültél közvetlen életveszélybe?

MÁ: Volt, hogy a nagyobb hajók majdnem elütöttek, mivel a Carina olyan pici, hogy nem látszik a radaron. Erre nagyon kellett figyelnem, főleg ott, ahol sűrű a forgalom. És egyszer az Ausztrália és Pápua Új-Guinea közötti Torres-szorosban, ami a zátonyoktól amúgy is eléggé kiszámíthatatlan hely, valószínűleg egy nagy hullám hatására az árbocom csúcsa üthette a vizet. Szerencsére nem fordultunk át. Carinának ezt egyedül kellett megoldania, mivel én éppen aludtam. Arra ébredtem, hogy minden úszik a kabinban. Benyeltünk vagy száz liter vizet.

MN: Miből finanszíroztad az utat?

MÁ: A hajót egy felső kategóriás tévé árában vettem, és egyedül újítottam fel. Azért édesapám sokat segített ebben. Voltak támogatóim is, bár csak kisebb cégek - a nagyobbaknak nem tűnhettem jó befektetésnek. Egy őrült, aki egy tavi minivitorlással meg akarja kerülni a Földet. Útközben a költségvetésem is nevetségesen alacsony volt, bár sokkal olcsóbban jöttem ki, mintha itthon éltem volna. Nem volt lakbér, fogtam magamnak halat... A legnagyobb öszszeg, amit egyben kellett kicsengetnem, az a 650 dolláros panamai átkelési díj volt.

MN: Bár nem versenyeztél senkivel, mégis felállítottál egy rekordot, tiéd a legkisebb európai hajó, a világon pedig a harmadik legkisebb, amivel körbehajózták a Földet.

MÁ: Nem azért csináltam, hogy rekordot döntsek - a rekorddöntögetés amúgy is civilizációs betegség -, de tény, hogy Európából a Carina - holtversenyben egy holland hajóval - a legkisebb, amelyik körbe is ért. Világviszonylatban egy négyméteres ausztrál hajó tartja a rekordot. A Carinának, mivel eredetileg tavi vitorlásnak készült, alacsony az oldalmagassága, és a cockpit is nagyobb, mint a tengeri hajókon, hiszen egy tavon nincsenek nagy hullámok. Viszont az ausztrál hajó direkt a földkerülésre épült. Jóval zártabb és biztonságosabb volt. Úgyhogy még a minijacht-kategóriában sem érdemes összehasonlítani a hajókat, mindegyiknek megvan a maga különlegessége.

MN: Egyszemélyes valóságshow-t is sikerült kerekítened föld körüli utadból.

MÁ: Na, azért azt nem mondanám, hogy valóságshow! Nagy különbség például, hogy az enyém igaz történet.

MN: Jó-jó, de valami ahhoz nagyon hasonló. Komplett rajongótáborod alakult azokból, akik a honlapodon (www.meder.hu) közzétett naplóból és úti videókból követték a mindennapjaidat. Három év alatt sokaknak váltál családtagjává.

MÁ: Hát, ha családtaggá nem is váltam, de tény, hogy amikor a Batthyány téren lehetett velem és Carinával találkozni, akkor voltak idősebb nénik, akik hoztak nekem almát, narancsot. A weboldalon eredetileg azért tettem közzé a mindennapjaimat, hogy a barátaim, ismerőseim vagy a többi vitorlázó lássa, mi történik velem. Aztán egy idő után rájöttem, hogy ennél sokkal többen követik az utat.

MN: A teljesítményedet mindenki elismeri, de azért hallani kritikus hangokat is. Ruják István vitorlás szakíró például a tenger iránti tiszteletlenségedet rója fel. Szerinte az, hogy túlélted, csakis azért történhetett, mert Isten a tenyerén hordozott.

MÁ: Erről nem igazán szeretnék beszélni, mert csak polémia lenne belőle. Hibás feltételezésekből indul ki, és épp ezért rossz következtetéseket von le. Egy almát semmi értelme összehasonlítani mondjuk a naranccsal, így a versenyvitorlázást sem a túravitorlázással. Ráadásul nemcsak a magyar, de a külföldi szakújságírók is sokat tudósítottak rólam, egy francia jachtlapnak pedig, ha minden igaz, én leszek a karácsonyi címlapján. Ezek szerint az utam Európa és a világ szemében mégiscsak vitorlázás. A világon mindennek van definíciója, így a vitorlázásnak is: vitorlával haladni. Motort csak a szűk kikötőkben való navigációkhoz vagy egyéb kivételes esetekben lehet használni. Ráadásul a tengert én szeretem, elfogadom, és tanulni akarok tőle, ami szerintem több mint a tisztelet. Annak idején, amikor Fa Nándor és Gál József a Szt. Jupáttal megkerülte a földet, a magyar vitorlázás népszerűbb lett, mint valaha. Biztos az én utamnak is van valami értelme. Ha más nem, hát annyi, hogy kiderült: még a mai világban is sokakat érdekelhet az, ami nincs agyonmarketingelve, ami mögött nincs semmi biznisz. És talán az is, mi az oka annak, hogy az Isten valakit a tenyerén hordoz. Mert valamelyik istenben hinni kell. Én például római katolikus vagyok. Egyébként a tengereken járók nagy része vallásos. Ez viccesen hangzik, de így van. A földkerülők körülbelül egy százaléka hitetlen. De ők, ha másban nem is, a természet hatalmában bizonyosan hisznek.

MN: Amikor elindultál, épp a tévészékház lángjait oltották. Mennyire érdekelt, hogy mi történik idehaza?

MÁ: Nem nagyon követtem az eseményeket, és az itthoniak sem akartak ezzel idegesíteni engem. De azért, ha kikötöttem, mindig vettem magamnak újságot, és az internetkávézókban kisebb-nagyobb kihagyásokkal azért eljutottak hozzám az információmorzsák. Volt, hogy egy kis kikötőben, miután megtudták, hogy magyar vagyok, kérdezték, tudom-e, hogy megint kitört a forradalom, és tankok járkálnak Budapest utcáin. Miután hazatértem, valaki azt mondta rám, hogy három évig időkapszulában voltam. Az biztos, hogy három év alatt nagyon sok minden változott. Az itthoniaknak ez fel sem tűnik, de én látom, hogy úristen, ha három év alatt ennyi minden változott, akkor mi lesz itt öt év múlva! Egy trópusi szigetet egy-két hétig élveznek az emberek, aztán unják már - én mondjuk Fidzsit fél év után is élveztem -, nem tudnak elmenni az operába vagy moziba, nem beszélve a síelésről vagy a korcsolyázásról. Magyarország ilyen szempontból jó helynek számít, csak a helyükön kell kezelni a dolgokat. Az biztos, hogy én Budapesten szeretnék élni. Az elmúlt három év egyik legnagyobb élménye az elmúlt két hónap itthon. Ahogy megismertem a világot, ez derült ki számomra. Kár, hogy nincsen tengerünk.

szerző
Kiss Barnabás
publikálva
2009/51. (12. 17.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:

Legfrissebb Narancs

A hatalom kegyéből
CBA a Várban
Trump irányváltása
Interjú Charles Gatival
Óriási könyvmelléklet
Nádas Péter, Orhan Pamuk, világirodalmi sikerlista
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Gasztró

még több gasztró

Kultúra

még több Kultúra...

Narancs

Vélemény

még több Vélemény...