Magyar Narancs: Úgy hallom, a spanyol a közös nyelvetek.
Ariel Cabral: Nekem van erdélyi magyar felmenőm is, de Argentínában születtem, és csak húsz éve költöztünk Izraelbe. Ez nem az a klasszikus cionista felbuzdulás volt; akkoriban elég rossz volt a gazdasági helyzet Argentínában, és a szüleim úgy gondolták, hogy ez jó apropó kipróbálni valami mást. Egy darabig visszajártam Dél-Amerikába, de aztán rá kellett jönnöm, hogy már Izrael az otthonom.
Nicola Stefan: Velem is valami hasonló történt. Amikor gyerek voltam, Chilében éltünk, ahol akkor szintén nem volt könnyű az élet, főleg miután a papám meghalt, és a mamámnak egyedül kellett volna felnevelnie minket. Ezért átköltöztünk a nagybátyámhoz, Ciszjordániába. Párszor én is elutaztam Chilébe, de mindig visszajöttem Beit Jalába, a családomhoz. (Beit Jala egy többségében keresztény arabok által lakott település Jeruzsálem és Betlehem szomszédságában, az Izrael által épített biztonsági fal közelében. Szomszédja a Gilo nevű zsidó telep - a második intifáda alatt a város többször vált kívülről jött palesztin fegyveresek és az izraeli hadsereg ütközőzónájává. - L. B.)
MN: Az Oroszlánok az első palesztin rögbicsapat, amelyet ráadásul egy magyar kultúrantropológus, Bisztrai Márton alapított - ő a mostani torna egyik fő szervezője is. Hogy találtatok egymásra?
NS: Márton úgy négy éve, egyetemistaként, ösztöndíjjal érkezett a városba, hogy minket, keresztényeket tanulmányozzon. Egyik nap felbukkant a baráti körünk kedvenc kocsmájában avval a furcsa, tojás alakú labdával a hóna alatt, és beszélgetni kezdtünk. Mondta, hogy mennyire szereti ezt a játékot, aminek mi csak a nevét tudtuk, úgyhogy kérdezgettük, ő pedig valahogy izgalmasan mesélt róla. Kint az utcán mutatott pár trükköt, utána átmentünk egy játszótérre, és élveztük a dolgot. Jól is ment, így jött az ötlet, hogy csináljunk egy csapatot. Márton irányítása alatt hat-hét srác kezdett el edzeni. Először egy suli szemetes, köves focipályáján játszottunk, ami az eséseknél igen kemény volt. Többen csatlakoztak a csapathoz, és egyre jobbak lettünk, már egy rendes füves focipályán edzhettünk. Sok közöttünk az egyetemista, de van kocsmáros, boltos és fizikai munkás is. Kezdtük komolyabban venni a játékot, építettük a csapatot. Lett név, logó, és az ír követség támogatásával mezek is, elég sokan segítettek. Edzettünk a külföldi önkéntesekből álló Ramallah Blue Snakesszel, velük később a ciszjordániai Oktoberfesten játszottunk is egy meccset (nem tévedés: a keresztények lakta Taybeh faluban sörfőző üzem működik, és öt éve bajor mintára fesztivált is tartanak. - L. B.). De az első mérkőzést egy ciprusi tornán játszottuk, ami egészen elképesztő élmény volt, onnan igazi csapatként tértünk vissza. Mártonnak viszont ekkor haza kellett mennie, így én lettem az edző. Csakhogy itthon nem nagyon volt kivel meccsezni. Volt egy próbálkozás, hogy játsszunk izraeliekkel: egy rádióműsorban összekapcsoltak a Jerusalem Lionsszal, akik rákérdeztek, hogy megmérkőznénk-e velük. Én igent mondtam, de aztán nem történt semmi. Aztán egyszer csak Márton szólt, hogy itt egy új lehetőség.
AC: Ami a mi csapatunkat jelentette. A Beer-Sheva Camels 1993-ban alakult, és elsősorban a Ben-Gurion egyetem hallgatóiból áll (Beér-Seva a Negev-sivatag legnagyobb városa. - L. B). Én úgy másfél éve hallottam róla, hogy alakult egy palesztin klub, és rögtön gondoltam, hogy milyen klassz lenne összehozni egy meccset. Ráakadtam Mártonra, e-maileztünk, és tervezgetni kezdtünk. Felvettem a kapcsolatot a Perez Center for Peace alapítvánnyal, amely teljes mellszélességgel támogatott, úgyhogy nagyon izgatottak lettünk, hogy ezt most tényleg meg lehet csinálni. És akkor 2009. januárban jött a gázai konfliktus, el kellett a dolgot halasztani.
MN: A háború egyikőtök kedvét sem vette el?
AC: Nem! De abban a közhangulatban lehetetlen volt tovább menni, és megbeszéltük, hogy a továbbiakban okosabb lenne semleges terepben gondolkodni.
MN: Kikkel egyeztettetek otthon, mielőtt ide utaztatok?
NS: Mi a palesztin olimpiai bizottságot értesítettük arról, hogy egy nemzetközi sporteseményen veszünk részt, ahol egy izraeli csapat is szerepel. Nem akartunk tiszteletlenek lenni, nem akartuk, hogy meglepetésként érje őket, ha kitudódik. A bizottság ezt tudomásul vette. A helyi sajtónak vagy a közösség vezetőinek nem szóltunk.
AC: Márton tanácsára mi is tartottuk a szánkat, pedig én úgy örültem, hogy legszívesebben mindenkinek elmondtam volna. Tudomásom szerint ez az első alkalom, hogy bármilyen izraeli és palesztin csapat játszik egymással! Nagyon büszke vagyok rá, hogy ez egy rögbimeccs és nem foci, kosár vagy valami más.
MN: Mennyire aggódtok a hazai szélsőségesek reakciói miatt?
NS: Nem félünk attól, hogy mi fog történni. Az, hogy előre nem vertük nagydobra, csak óvatosság. Azt akartuk, hogy biztos ne legyen semmilyen probléma, még mielőtt egyáltalán játszhatunk egymással - a sajtó egy része hajlamos eltorzítani a valóságot.
MN: Keresztény kisebbségiként nektek nem dupla rizikó ez a derbi?
NS: Nem hiszem, hiszen a muszlimok között is szép számmal vannak, akik békét szeretnének, és őszintén szólva a keresztények között is akadnak, akik a harcolókkal tartanak.
MN: A ti csapatotok viszont nyíltan hirdeti a weboldalán, hogy játszana izraeli csapattal a béke előmozdításáért. Biztos, hogy egy ilyen belemenős, az ellenfelet nem kímélő sport a legjobb eszköz az enyhülés elősegítésére?
NS: A rögbi tényleg kőkemény, fegyverek nélküli háború. De amikor a csatának vége, akkor az ellenfelek igazi barátokként viselkednek. Összejönnek, jókat söröznek, és közös szenvedélyükről meg mindenféléről beszélgetnek, együtt élvezik az életet - én ilyet más sportágban még nem láttam.
AC: Nincs olyan politikai vagy egyéb szembenállás, amit a rögbi ne tudna meghaladni. Ha rögbizel, családtag vagy, bárhonnan is jössz. Mi ezt itt most meg is fogjuk mutatni.
MN: Milyen volt az első közös vacsora Budapesten? Volt bennetek drukk előzetesen?
AC: Kicsit izgultam, hogy milyen lesz, de a kíváncsiság dominált. Aztán totál laza volt az egész. Lejattoltunk mindenkivel, mondogattuk, hogy "Szálem alejkum"; ettünk, cigiztünk, beszélgettünk is. Az egyik palesztin srác át is ült hozzánk kártyázni.
NS: Bevallom, én kicsit aggódtam mindkét csapat miatt. Hogy mit tudom én, valaki berág valamin, vagy előtör valami elfojtott harag - na, ezt nagyon nem akartam. Nem tudtam, mit várhatok az izraeliektől: utálnak-e, vagy éppen bírnak majd minket; miféle emberek egyáltalán, és milyen szemmel néznek ránk. Meg az is kérdéses volt, hogy az enyéim miként reagálnak az izraeliekre. Én és még páran otthon dolgozunk együtt izraeliekkel, "szokva vagyunk", munka közben nem is számít, hogy ki honnan jött. Na de a többség nem így van vele, lehet, hogy csak katonaként látott izraelit. Amúgy szerintem Arieléknek ebből a szempontból még furcsább lehetett, mert ott, ahol élnek, nagyon kevés palesztinnal találkozhatnak. De tényleg nem volt semmi feszültség, hamar meg is nyugodtam. Úgy vacsoráztunk együtt, ahogy normális emberek szoktak.
MN: Az olasz és a magyar csapattal együtt részt vesztek az ELTE Interkulturális Pszichológiai és Pedagógiai Központjának tréningjén. Feltételezem, azért bennetek is vannak olyan előítéletek, amelyekkel most szervezett keretek között lehet kezdeni valamit.
AC: Nézd, ha lennének komoly előítéleteink, akkor nem lennénk itt. Nem vagyunk fasiszták vagy rasszisták. Békét akarunk, mint ahogy biztosra veszem, hogy az emberek többsége mindkét oldalon ugyanezt akarja. Mi most innen küldünk egy kis jelet a politikának, ők ugyanis ezt nem mindig akarják meghallani.
NS: Előítéletek a világon mindenütt vannak - ezt csak azért mondom, nehogy valaki azt higgye, hogy ez valami zsidó vagy arab vircsaft. Igen, mi tényleg többet vagyunk a hírekben, de ahogy azt Ariel is említette, a többség és a politikusok szándékai nem mindig találkoznak.
MN: Tegnap közösen láttátok az Invictus című filmet. Ebben az apartheid összeomlása után Nelson Mandela a rögbi-világbajnokságot, a válogatottért való szurkolást a feszültségek enyhítésére, mondhatni, nemzetépítésre használja. Mondott ez a mozi nektek bármi érdekeset a saját helyzetetekről?
NS: Nekem végig az járt a fejemben, hogy miként viselkedett Mandela, amikor annyi szenvedés és megaláztatás után hatalomra került. Hogy mekkora bosszúszomj volt akkor egy csomó emberben, és ő ebben a helyzetben mégis képes volt könyörületet és megbocsátást mutatni a béke és a közös jövő érdekében. Lenyűgöző volt. Ha ő nem lett volna, lehet, hogy nagyon csúnya dolgok történnek. Hogy ez a mi esetünkre menynyire alkalmazható, nem tudom. Túl régóta folyik a harc, túl sok volt a bosszú, túl sokan haltak meg. Én ki tudom nyújtani a kezem, együttérzést tudok mutatni, de nem tudom, hogy ezt képesek-e megtenni azok a palesztinok is, akik családtagjaikat, barátaikat veszítették el. Ugyanez áll az izraeliekre is: kérhetek békét tőlük, de nem tudom, hogy mondjam ezt annak, akinek meghalt valakije a harcokban. Ha most abbahagyjuk az öldöklést, és hagyunk felnőni egy generációt, amelyik nem lát vérontást, szenvedést, haldoklókat, akkor van esély. Bennünk már felhalmozódhat anynyi könyörület, hogy békét kössenek. Ehhez kéne mindkét oldalon egy-egy Mandela.
AC: Izraelnek volt egy, úgy hívták, hogy Jichak Rabin, de őt 1995-ben megölték. Ma nincsenek ilyen emberek. Addig is megpróbálom megtenni a magamét, és a barátaimnak is ezt javaslom. Nem szoktam béketüntetésekre járni, de barátkozom muszlimokkal, és tornatanárként dolgozom egy arab iskolában. No és persze most itt vagyok.
MN: A játékosok között vannak olyanok, akik harcokban, merényletekben barátot, hozzátartozót veszítettek el?
AC: Mindannyian voltunk katonák az izraeli hadseregben, úgyhogy nem kizárt, de nem tudom pontosan. Nekem, hála az égnek, senkim sem halt meg, az biztos.
NS: Nálunk több ilyen ember van, de tudtommal nem a legközelibb hozzátartozóikról van szó. Nekem az egyik unokatestvérem férje halt meg így. Orvos volt, ott lakott a közelünkben, munka közben érte a halál.
MN: Lesz ennek a dolognak folytatása, ha visszamentek?
NS: Mindenképp szeretnénk, a kérdés a hogyan. Nekünk Izraelbe bejutni roppant nehézkes és fárasztó. Sok a papírmunka, nagyon szigorú az ellenőrzés a falnál. Az izraeliek szabadabban mozoghatnak. Ariel, ti könnyebben át tudnátok jönni!
AC: Utána kell nézni, hogy lehet megszervezni, de mi is folytatni akarjuk a történetet. Apám régebben még simán átjárt Betlehembe, a második intifáda után minden nehezebb lett. Amikor először láttam a biztonsági falat, az eléggé lehangolt. Már nem tudom, hol, de az tárult a szemem elé, hogy egy arab falu egyetlen házát, egyetlen családot levágtak a településről, és azok az emberek ott maradtak teljesen egyedül. Nehéz volt megemészteni.
MN: Megfordult a fejetekben, hogy a vasárnapi meccsen ne legyetek egymással olyan kemények, mint általában?
AC: Oké, bevallom, nekem eszembe jutott, hogy ez most nem csak sport, és nem kell mindenáron sziklakeménynek lenni.
NS: Attól féltem, azt fogod kérdezni, hogy nem leszünk-e durvábbak egymással. Nem fogunk keménykedni, de finomkodni se!
(A diákcsereprogramot az EU Fiatalok Lendületben Programja támogatta.)
