Magyar Narancs: „A bűnösök nem kapnak büntetést, azok, akik megtérnek, elnyerik a bocsánatot és besorolnak az Istent szemlélő lelkek közé. Azok, akik nem térnek meg, így nem lehet megbocsátani nekik, eltűnnek. A pokol nem létezik, a bűnös lelkek eltűnnek.” A Vatikán sajtóosztálya gyorsan tisztázta, hogy ezek nem Ferenc pápa szavai, az egyházfőt az újságíró tragikusan félreértette – mégis tegyük fel, hogy ez a fejtegetés nem a La Repubblica alapítója, a köztiszteletben álló, a pápával rendszeresen diskuráló Eugenio Scalfari agyszüleménye. Miért mondhatott ilyesmit a pápa?
Mártonffy Marcell: A katolikus katekizmus, műfajának megfelelően, sarkosan fogalmaz a pokolról, nem hagy teret kételkedésre: a halálos bűn állapotában elhalálozó lelkek „azonnal a pokolba jutnak, ahol a pokol kínjait szenvedik, az örök tüzet. A pokol legsúlyosabb kínja az örök elszakítottság Istentől, akiben egyedül talál az ember életet és boldogságot, melyre teremtetett és melyre vágyakozik.”
Az örök tűz, de maga a pokol is olyan hagyományos képzet, amely értelmezésre szorul. Nem volna szerencsés, ha úgy vélnénk, hogy pontosan tudjuk, mit jelent, és teológiai időszerűségének kérdése is felvethető. A katekizmus maga is értelmezést javasol: a pokol „örök elszakítottság” Istentől. De ezzel is érdemes óvatosnak lenni, napjainkban a meghalt emberek tovább élő „lelkének” platonikus eredetű elgondolása még a hittudomány szövegösszefüggésében sem magától értetődő. Nem tudom, mi lehetett a pápa szándéka, de kétlem, hogy el akart volna térni a hagyományos tanítástól. Azért sem gondolom ezt, mert ugyan Ferenc pápát reformerként tartjuk számon, megszólalásaiban mégis, kissé meghökkentő módon, gyakran hivatkozik az ördögre, a Sátánra mint az embernél nagyobb, de az emberhez hasonlóan személyes valóságra.
| ||
MN: Számomra nem egyértelmű, hogy ezekben az állításokban a pokol milyen értelemben létezik avagy nem létezik: ha az a hely nincs is, ahol emberek bugyborékoló tűzben főnek, attól még a lelkek eltűnése vagy elszakítottsága Istentől lehet pokoli állapot.
MM: Kétségtelenül értelmezhetjük a pápa szavait valamiféle mítosztalanító fogalmi kommentárként a pokol létéhez. Az a szándék vezethette, hogy az eddig mitológiai képzeteken keresztül közvetített valóságot egyszerűbben fejezze ki. Eszerint a pokol maga úgy értendő, mint a rossznak vagy a rosszaknak kijáró eltűnés. Ez a kijelentés a jók sorsára, Isten irgalmára helyezi át a hangsúlyt, Isten hatalmát hangsúlyozza a szívek meghajlítására, a rosszak átfordulására a jó felé; a szélsőséges megátalkodottságnak viszont nincs helye még az e világon túli kozmoszban sem. Az biztos, hogy egy ilyen álláspont, akár elszólás volt, akár nem, nyilvánosan vállalhatatlan a Vatikánnak, mert eltér a hivatalos tanítástól. A pokol kényes ügy, alig tudunk róla valamit mondani – ilyen tudással eleve nem rendelkezhet az ember. Ha a Szentíráshoz fordulunk, csupa szóképet találunk a pokolról, ezeket nem olvashatjuk úgy, mint egy fogalmilag pontosan megragadható valóság leírását.
A pokol hivatalos tanítás, még sincs róla rögzített tudásunk. A hit legnagyobb dolgaival ez így van, a feltámadás, az örök élet, a pokol olyan képzetek, amelyek állandóan ösztönzik a gondolkodást. Hogyan támadhat fel a testünk? Hogyan képzeljük el az örök boldogságot? Ha észleljük a világban a rosszat, és feltételezzük az örök életet, akkor morális, metafizikai és teológiai tűnődésre kényszerülünk: mi lesz vajon a gonoszok sorsa? A szimmetria kézenfekvő: ha van örök boldogság, akkor örök kárhozat is létezik. Nem látunk túl az emberi elgondoláson vagy a kinyilatkoztatáson, amelyet szintén emberi szavak adnak tudtul.
MN: Mivel Scalfari a pápa régi barátja, a vatikáni helyesbítés nem értelmezhető nyilvános felelősségre vonásként is: ha az újságíró egy kókler, akkor miért beszélget vele évek óta rendszeresen a Szentatya?
MM: Nemrég széles körű támadások érték a pápát, mert megengedő volt a „szabálytalan élethelyzetű párokkal”, vagyis az újraházasodott elváltakkal szemben. Bíborosok is bírálták azért, mert eltért a tanítástól, és a döntést a második házasságban élők teljes egyházi befogadásáról helyi hatáskörbe helyezte át. Ez határozott lépés egy humánusabb és dialogikusabb egyházi magatartás felé. Fel is erősödtek a Vatikánon belül a pápaellenes hangok, de egyelőre kisebbségben maradtak. Ezek után a Vatikán biztosan nem bírálná nyíltan, legkevésbé a pápa sajtóirodája. Egyszerűen egy ilyen állítást nem hagyhattak kommentár nélkül. Egyébként II. János Pál pápának is volt egy híres olasz barátja, az akkori szocialista köztársasági elnök, az ateista Sandro Pertini, akivel rendszeresen beszélgettek és hosszú sétákat tettek. Van tehát előkép.
MN: Az utóbbi években a pápák több olyan kijelentést tettek a pokollal kapcsolatban, amelyek a Bibliával ellentétben nem a kínról, sírásról, az örök kárhozatról, a fogak csikorgatásáról szólnak, hanem a magány örök örvényéről, az Istentől való elszakítottság állapotáról. Ettől már annyira talán nincs messze a bűnös lelkek eltűnése.
MM: Nagy kérdés, hogy ha az örök tűz képzete vagy a dantei pokol bonyolult univerzuma vallás- és művészettörténethez kötött valóság, akkor mit kezdjünk a múlhatatlan élet és a világban tapasztalható gonosz összefüggésével? Hiszen a fikció többet is tudhat, mint a fogalmi rendszerezés. Láthatóan az egyházi vezetés szintjén is van olyan törekvés, hogy egzisztenciális tartalommal töltsék fel ezt a képzetet, és racionalizálják a pokol mitologikus látomását. De tartalmilag is más az örök gyötrelem helyett az eltűnést állítani, hiszen egy nem hívő is nagyjából ezt gondolja erről, amikor elfogadja természeti adottságként, hogy az ember a halál után úgy, ahogy van, megszűnik, és maximum az emlékezetben, a családtagok gondolataiban vagy az utódok génjeiben él tovább. A lélek eltűnése nem botrányos, nem büntetésszerű azoknak, akik nem reménykednek abban, hogy az embernek az idő általunk ismert kategóriáin túl is van rendeltetése, vagy hogy az ember Istenhez való viszonyából az élet olyan méltósága következik, ami kizárja a teljes megsemmisülést. Ahhoz, hogy az örök élet fogalma ne legyen üres, ne valamilyen elvont végtelenséget sugalljon, pozitív képekkel kell feltöltenie a teológiai gondolkodásnak, és ehhez számos impulzust kap mind a Bibliától, mind az emberi tapasztalás igazán örömteli pillanataitól. Ezt a feladatot megkönnyíti, hogy az üdvösség Istennek abból a tulajdonságából következik, amire a keresztény hit leginkább támaszkodik: az irgalom feltétlenségéből, az isteni jóságból. A pozitív istenkép következetes folytatása az örök életbe vetett hit. A pokol keményebb dió, ugyanis nehezen fogható fel, hogy ugyanez az Isten miért szab ki örök büntetést.
MN: A pokol léte ellentmondani látszik Isten végtelen jóságának: mintha a pokolra jutott gonoszok gonoszsága nagyobb lenne, mint Isten ereje és irgalma. Vagyis ha van pokol, annak üresnek kellene lennie.
MM: Mintha lenne akkora rossz, amiből már Isten sem tud jót csinálni – ez kétségtelenül ellentmondásnak tűnik, de valójában megnyit egy olyan horizontot, amely állandó önvizsgálatra késztet. Meglehetősen rövidre zárt álláspont a pokol tanítását szó szerint értelmezni és valóságként elfogadni a mitologikus ábrázolást, ahogy a poklot tagadni sem túl nehéz, mondván, hogy ezeket a metaforákat már meghaladta a gondolkodás, csak az egyház ragaszkodik hozzájuk. Tegyük fel úgy a kérdést, hogy miért ragaszkodik mégis az egyház az örök büntetés, a kárhozat képzeteihez?
A világban mindenki, tehát hívők és nem hívők által is tapasztalható, felfoghatatlan mértékű, eddigi ismereteinket meghaladó gonoszság mindenképpen előhívja a nem e világi rossz ideáját, és megteremti azt a morális igényt, hogy ez a rossz kapja meg a büntetését. Az igazságérzetből következik, hogy az örökkévalóság nem lehet egynemű. A probléma az, hogy az ember mégsem lehet olyan tudás birtokában, ami alapján eldönthetné, hogy ki hova kerül, de még arról sem tehetünk magabiztos állítást, hogy pontosan miről beszélünk.
MN: De a pokol mégis alkalmas arra, hogy az ember megijedjen – és az egyház ezt előszeretettel kihasználta az elmúlt évszázadokban.
MM: A pokol nevelő funkciója a kereszténység történetének bizonyos szakaszában valóban hangsúlyos volt. Szerencsés fejlemény, hogy a hangsúly mára áttevődött a másik emberhez fűződő viszony e világi lehetőségeire, például a szeretetre, a megértésre, a szolidaritásra, az irgalomra, a megbocsátásra vagy az igazságosságra. Fontosabb lett, hogy próbáljunk meg beszélgetni egymással, azokkal is, akikkel nem értünk egyet, és azokkal is, akik morálisan menthetetlennek tűnnek. Ez közelebb is áll a Szentírás alapvető irányához és az irgalmas Isten képéhez. A nyugati keresztény egyházak fősodrában elhalványult a pokolról való beszéd és előtérbe kerültek az etikai evidenciák, mindaz, amire a jóság végtelenje kötelezi az embert. Épp ezért sajnálatos, hogy a hivatalos egyházi tanítás egyelőre nem finomít a pokol egysíkú elgondolásán: eszerint a pokol azoknak van fenntartva, akik életük végéig visszautasítják a hitet és a megtérést. Ez mint vallási tanítás a maga általánosságában irányadó lehet, de akár megtévesztő is, mivel akarva-akaratlanul az összes nem hívő ember beleérthető, vagy mindazok, akik a legkülönbözőbb okoknál fogva képtelenek voltak jó döntéseket hozni életükben.
A katekizmus kategorikus állítása önmagában, továbbgondolás nélkül problematikus. Alapot ad arra, hogy bár a hit szerint a végső ítéletet Isten hozza meg, a hívők egy része mégis túlontúl emberi nézőpontból definiálja a másik ember halál utáni sorsát. Magyarán, hogy a pokollal fenyegetőzzön, és ezt szó szerint értse. A pokol látomásával súlyosan vissza lehet élni, felhasználható lélektani zsarolásra olyanokkal szemben, akik ezt vallási buzgalomból vagy más okból elfogadják, például mert törékeny személyiségek, és egy ilyen szorongató képzetet könnyen magukra vesznek. Ezt minden józan megfontolás elutasítja. A végső kérdésekre adott válaszokkal óvatosan kell bánni: leginkább csendes filozófiai és teológiai aprómunkát igényelnek. A vallási fundamentalizmusnak nyilván kapóra jön a pokollal való ijesztgetés, de ez végső soron politikai és kulturális probléma.
MN: A hét főbűn tana nem zárja túlságosan rövidre az e világi és nem e világi rosszon való gondolkodást?
MM: Az egy adott korszak lajstroma volt, pedagógiai eszköz, ami természetesen aktualizálható. Biztos, hogy a főbűnök irányt mutathatnak afelé, hogy az emberi cselekvésben különbséget tegyünk jó és rossz között: mi az, ami egy közösségi vagy társadalmi norma szerint elfogadható, és mi az, ami nem fogadható el. Mondok egy példát a Sátán alakjának bibliai értelmezésére. Ő János evangéliuma szerint a hazugság atyja. Nemcsak az egyén hazugságáról, valaki más becsapásáról van szó, hanem a hazugság uralmáról, közösségek félrevezetéséről is. Hogyan képes bűvöletében tartani a hazugság tömegeket, hogyan tud maga mellé állítani a romlott beszéd széles rétegeket, köztük differenciáltan gondolkodó, tájékozott embereket is? Hogyan uralkodhat el a cinizmus? Miből ered a megtévesztés ereje? A történelemben számtalan példát látunk erre, épp mostanában is. Komoly kultúrák estek áldozatul a demagógiának. Ha tehát a Sátán a hazugság atyja, akkor megszemélyesített alakja olyan szimbólum, amely a legnehezebb kérdésekkel való szembenézésre indít.
MM: Nem lenne mégis egyszerűbb az élet, ha nem lenne pokol?
MM: Attól tartok, nem. A gonoszságról alapvető tapasztalataink vannak, úgyhogy nincs más választásunk, mint töprengeni a radikális rossz létezésén és sorsán. Valamivel egyszerűbben is elintézhető a kérdés azzal, hogy minden jóra fordul, hogy az isteni jóság mindenre kiterjed, visszamenőleg jóvátehető a jóvátehetetlen is, a rossz eltűnik a világból, végül a tettesek is üdvözülnek; ez vonzó gondolat, innen is ered például Pilinszky költészetének lebilincselő szelídsége. De ha Kertész Imrét olvassuk, kérdésessé válik ennek a végtelen elfogadásnak az értelme: mi lesz akkor a történelmi felelősséggel? A jóért való felelősség nem csupán spirituális dimenziójával – például a hittel –, hanem etikai és ezen belül társadalometikai feladatával? Mit lehet és mit kötelesség megtenni a rossz ellen? Hogyan érthetünk meg valamit az értelmetlen gonoszságnak azokból a formáiból, amelyek, bár felülmúlják a képzelőerőt, kétségkívül valóságosak? Hívő szemmel egyáltalán nem magától értetődő, hogy létezik pokol, az örök büntetés „helye”, de az ellenkezője sem: hogy teljesen elavult és fölösleges elképzelés volna. Nem mindegy, ki mit tett az életében és mi következik belőle, de az sem közömbös, hogy mi a túlvilági „sírás és fogcsikorgatás” napjainkban érvényes jelentése. Akármi is, tapasztalataink személyes és történelmi tapasztalatok, a teológiai magyarázatok pedig egytől egyig emberi konstrukciók. Ez termékeny feszültség: az ember nem mondhat végső ítéletet Isten helyett, de különbséget tehet és kell tennie jó és rossz között. Ténylegesen nem küldhet pokolra senkit, bár vannak esetek, amikor az ilyen indulat ellen nehéz kifogást találni. De nem is békélhet meg a képzeletet felülmúló gonosz realitásával.
MN: Akkor vegyük úgy, mintha a pápa nem is mondott volna semmit, és töröljük ki az emlékezetünkből a „nincs pokol” szavakat?
MM: Ferenc pápa elszólása talán mégsem mellékes: a nagy rosszak okozói eltűnnek. Azt, hogy ki tartozik közéjük és ki hová kerül, nem tudni, de érthető, ha a teológia számol a nagy léptékű gonoszság végletes következményével, legalább mint határértékkel. És spekulál például a rossztól való megtisztulás, a felelősségre vonás és a megbánás eshetőségén abban a stádiumban is, amely túl van a halálon, és az élők számára már nem hozzáférhető. Olyan terület ez, amely csupa nyitott és megvitatható kérdést rejt, hívők számára mindenképpen izgalmas kérdéseket. Ugyanakkor talán vallási szempontból is a legtöbb, amit tenni lehet, a létező földi poklok elleni küzdelem, legyen szó a tapasztalat bármilyen pokláról: a sajátról és amit az ember másoktól szenved el, a történelmi infernókról vagy, megint Pilinszkyre hivatkozva, a „tanúk nélkül dolgozó pokol” megnyilvánulásairól. A bibliai remény szerint minden jóra fordul, de valamit kezdeni kell az elementáris gonosz jelenségeivel. Az üdvösségről és a kárhozatról való gondolkodás fogalmi eszközein túl más nyelvi és nyelven túli lehetőségek is vannak: ilyen a gyógyító, segítő, jótett értékű kommunikáció, hívőknek az ima és a végső jóvátételbe vetett hit. Elvben pedig mindenki számára adottak a rossz elleni cselekvés lehetőségei – a gyakorlatban ez persze köztudottan sokkal bonyolultabb. Mindenesetre az Újszövetségben a Sátán, a megszemélyesített rossz úgyszólván Istennel egyidejűleg uralja a világot, de végül alulmarad, az isteni jó bukásra ítéli.
