Többnyire kibogozhatatlan, hogy egy párkapcsolat megromlásának oka vagy következménye a harmadik fél megjelenése. Megítélés kérdése, hogy az alkalmi kihágás számít-e, vagy csak a rendszeresség, s hogy melyik a súlyosabb vétség, a szexuális vagy az érzelmi hûtlenség.
Numero kettõ
A szeretõ lehet egyszer használatos és tartós, lecserélhetõ, eldobható, felfújható, de jelentheti egy új, vállalt kapcsolat kezdetét. Hálás vitatéma: könnyû-e a szeretõnek, mert csak a partnere elõnyös oldalait látja - avagy nehéz, mert az ünnepeket egyedül tölti? Továbbá: létezik-e megcsalt szeretõ? A téma többnyire még ott is tabu, ahol nyilvánvalóan egymásba érnek a három-, négy- és sokszögek. Talán azért, mert maga az elnevezés külsõ nézõpontot feltételez, negatív értékítéletet takar. A szótár szerint is: pejor. Normális ember, hacsak nem nagyon cinikus, nem vallja magát szeretõnek, és nem mutatja be partnerét ebbéli minõségében. Külsõ szemlélõként persze mindenki villámgyorsan kapcsol.
"Húszévesen úgy lettem szeretõ, hogy mindenki tudta: én vagyok a numero kettõ, csak nekem nem állt össze a kép - mondja N. szövegíró. - Az elsõ pasim volt, jó helyeken ért hozzám, teljesen belezúgtam. Tisztára olyan volt, mintha én lennék a hivatalos nõje: bemutatott a barátainak, együtt ünnepeltük a születésnapomat, elvitt magával külföldi kiküldetésbe. Néhány hónap után beajánlott egy munkára. Elmentem a megadott személyhez, és az irodában ott ült az én emberem leendõ fõnöknõm kezét simogatva. Kiderült, hogy élettársak. Mikor megmondtam, hogy én ezt így nem tudom csinálni, akkor nemes egyszerûséggel annyit mondott: jó. Teljesen kikészültem, persze ma már úgy látom, korrektebb volt, mintha hiteget. A nõje utána rendszeresen felhívott, hogy elpanaszolja, milyen nehéz neki. Egyszer karácsonykor hívott, mondván, épp a gyerekekre kell vigyáznia. A háttérben ugyanis volt egy feleség is, meg két kiskorú. A pasas megkapta a csemetéit láthatásra, lepasszolta õket a nõnek, és lelépett. Naiv voltam, ezzel együtt nem bántam meg, mert a szexben mindent megadott. Az elkövetkezõ tíz évben viszont csupa defektes pasival hozott össze a sors, akik mind arról próbáltak meggyõzni, hogy én nem mûködök az ágyban. Legalább tudtam, hogy nem igaz."
Házasok és ágyasok
Házasság és ágyasság intézménye történelmileg szorosan összekapcsolódik, többé-kevésbé ma is egymást feltételezõ fogalmak. "Kevés empirikus adat áll rendelkezésünkre a szeretõkkel kapcsolatban, számos kutatásból azonban az emberi kapcsolatok és a család szerepének olyan változásaira lehet következtetni, amelyek közvetve a >>szeretõségreTransformation of Intimacy címû könyvében: a kölcsönös függõségen alapuló polgári házasság intézménye a nõk gazdasági önállóságának kivívása óta megkopott. Az individualista társadalmakban növekszik az igény az interdependenciától mentes párkapcsolatokra, amelyekben két autonóm ember egyenrangú félként vesz részt."
Takács Judit szerint a szeretõkkel kapcsolatos elõítéletek gyökere az, hogy a patriarchális társadalmakban a nõket szigorúan két kategóriába osztották: szentre és szajhára. A házasságban a nõ erényes, gondoskodó, anyai szerepet töltött be, míg az ellenpólust a tisztességtelen, ledér nõk képviselték. A legálisan vagy hallgatólagosan elfogadott bordélyházak, hetérák, gésák mellett tulajdonképpen a szeretõk is a férfipromiszkuitás intézményesülését jelentették, afféle "szexuális kimenetként" funkcionáltak.
E nõi szerepek tartós beidegzõdésére utal, hogy egy-egy elmérgesedett szituációban feleség és szeretõ még ma is az õsi sztereotípiákat veszi alapul egymás pocskondiázásakor. A feleség nézõpontjából a szeretõ önzõ kurva, családrobbantó ribanc, aki vörös körmeit csattogtatva lesi áldozatát. A szeretõ szemében viszont a feleség függõségben levõ, életképtelen házisárkány, aki csak azért ragaszkodik a férjéhez, mert az eltartja.
Valószínû, hogy bizonyos társadalmi közegek kedveznek a szeretõi kapcsolatoknak. A "bohém" életforma, a kötetlen munkaidõ vagy épp az állandó túlórázás, a sok utazással járó foglalkozások megkönnyítik a párhuzamos kapcsolatok fenntartását. A státusszimbólumként funkcionáló, a feleséggel azonos anyagi juttatásokban részesülõ kitartott szeretõk intézménye az iszlám többnejûségre emlékeztet, ahol köztudomásúan csak a gazdagabbak engedhetik meg maguknak, hogy több feleségük legyen, mivel az asszonyokat egyenlõ bánásmód illeti meg. Az is valószínû, hogy nagyvárosban könnyebb szeretõnek lenni, bár egy vidéki - a témában érintett - nõ szerint faluhelyen a szeretõ bizonyos értelemben természetesebb: "Mindenki tud róla, és a szájára veszi, mégis valahogy életszerû az egész."
J. 33 éves, egy civil szervezet munkatársa. Független és nõs férfiakkal is volt már viszonya. Jelenleg kisebb-nagyobb rendszerességgel két nõs férfi jár hozzá, egyikük több mint tíz éve. Ezalatt a férfi elvált, majd új élettársa lett, J. azonban maradt. "Nem gondolok magamra úgy, mint szeretõre, meg is õrülnék. Mindig voltak erkölcsi gátjaim, de gyõzött a biológia. Számomra ez biológiai kompromisszum. Ahogy egy barátnõm fogalmazott: már nem vagyunk olyan fiatalok, hogy egyéjszakás kalandokkal amortizáljuk magunkat. A partnereim imponálnak nekem mint férfiak, felnézek rájuk, és szeretem õket. De nem akarnék velük komolyabb kapcsolatot. Megbízhatatlannak tartom õket. Biztos meg lehetne õket fogni, de nem akarom, igazából nem pörgetnek meg annyira érzelmileg. Soha nem én hívom õket, de amikor már nem bírom tovább, mindig jelentkezik valamelyik. Amikor reggel elmegy, olyan ürességet érzek, rendszerint a fejéhez vágom, hogy ne jöjjön többet. Mégis visszajön. Korábban egy nõs férfival azután szakítottam, hogy véletlenül megismerkedtem a feleségével. Nagyon szimpatikusnak találtam, utána képtelen voltam folytatni a dolgot. Mosta-nában egyre többet gondolok gyerekre. Meg is kérdeztem az egyik partneremet, azt mondta, tõle nyugodtan jöhet, de nem vállalja a felelõsséget. Így persze nem kell. Ha lenne egy komoly kapcsolatom, azonnal rövidre zárnám ezeket. Nem tartom összeegyeztethetõnek. Azt a férfit várom, aki olyan rendes ember, mint az apukám, és olyan az ágyban, mint Nándikám."
A témába a szolgáltatóipar is beszállt: az erre szakosodott cégektõl ma már bárki komplett alibit vásárolhat az általa megjelölt görbe hétvégére. A szolgáltató kikeresi az ügyfél szakterületének megfelelõ külföldi szakkiállítást, konferenciát vagy mondjunk egy jó kis kockázatmenedzsment-tréninget. Postázzák a meghívót, majd elkészítik a szállodafoglalást, az autóbérlést igazoló számlákat, szelvényeket, melyeket az ügyfél, házastársa nagy örömére, hanyagul a mellényzsebébe rejthet. 100 eurós felárért megoldják a telefonátirányítást, és autentikus szuvenírt is beszereznek. A másik oldalon viszont a féltékeny férjek és feleségek úgy próbálják tesztelni párjuk hûségét, hogy csinos, rámenõs, fizetett szeretõjelölteket szabadítanak rájuk, akik maximális diszkréció és tetemes órabér mellett igyekeznek elcsábítani a célszemélyt.
Vadászni, gyûjtögetni
A házasságtörések gyakorisága kultúránként változik, de valamennyi társadalomban igaz, hogy a férfiak többször döngetnek idegen kapukon. A nõi bölcsesség úgy tartja, kétféle férfi létezik: az egyik keresi az alkalmat, a másik nem hagyja ki. Tudományosabb megfogalmazásban: a férfiak pszichológiai repertoárja olyan mentális algoritmusokat tartalmaz, amelyek valamikor a párzások és a partnerek számán keresztül növelték utódaik számát, azaz a szaporodási sikerüket. A gyakoriságot tekintve a nyugati társadalmakban csökken a nemek közötti különbség: a vadászó férfi archetípusa mellett napjainkban a "gyûjtögetõ" asszony jelensége is láthatóbbá vált.
A modern társadalmak viszonylag megengedõk a házasság elõtti szexualitással szemben, sokkal lassabban változik azonban a házasságon kívüli szexualitás megítélése. A nõk házasságtörése minden korban szigorúbb elbírálás alá esik. A szankciók sora az erkölcsi megbélyegzéstõl a nyilvános megszégyenítésen át a fizikai büntetésig és a becsületgyilkosságokig terjed, melyek áldozatai szinte kivétel nélkül nõk. A férfiak hûtlensége felett a legtöbb kultúra szemet huny, akkor is, ha elvileg azonos büntetés járna nekik. Ha nagy ritkán sor kerül a házasságtörõ férfi megbüntetésére, akkor sem a megcsalt nõ érdekében, hanem az õ férfirokonainak becsületén esett csorba kiköszörülése végett történik a dolog.
Az ellenszenves gyakorlat épeszû magyarázata, hogy egy nõ házasságtörése mindig magában rejti a teherbe esés lehetõségét, és az apasági viszonyok összezavarását. A nõk számára némi vigaszt nyújthat, hogy az anyaság bizonyosságával szemben az apaság mindig csupán valószínû. (Lásd Ki az apa? címû keretes írásunkat.) A kettõs morál intézménye, a nõk számára elõírt fátyol, erényöv, elzárás vagy a haj leborotválása mind az asszonyok szexualitásának korlátozását és végsõ soron az apaság biztosítását szolgálta, szolgálja ma is. Ide sorolható az is, hogy az esküvõ után a feleség hagyományosan a férfi családjához költözik, akik így a férj távollétében is ellenõrizhetik.
Az asszonyi hûség biztosítása a modern fogamzásgátlók korában is érvényes szempont. A legújabb, DNS-alapú vizsgálatok szerint az amerikai gyerekek 10 százalékát nem az igazi apja neveli, és õk errõl mit sem sejtenek! Érdekes módon szeretõnktõl még ma is nagyobb valószínûséggel esünk teherbe, mint állandó partnerünktõl. Bereczkei Tamás Evolúciós pszichológia címû könyvében több olyan kutatásról is beszámol, amelyek szerint a nõk a peteérés körüli, termékenyebb napokban kimutat-hatóan gyakrabban lépnek félre, a szeretõi kapcsolatban nagyobb valószínûséggel élnek át orgazmust, ami a spermiumok visszatartásával növeli a fogamzás lehetõségét, ráadásul kevésbé védekeznek, mint állandó partneri kapcsolataikban. Ilyen körülmények között nem csoda, ha a hûtlenséggel kapcsolatos kettõs morál napjainkban is érezteti hatását: az amerikai férfiak például kétszer olyan gyakran tartják válóoknak párjuk hûtlenségét, mint a nõk. Maguk a nõk tudatában vannak a kettõs mércének, és alkalmazkodnak hozzá: egy vizsgálatban fiatal nõk úgy nyilatkoztak, hogy jóllehet rövid távú kapcsolataikban általában kihívóan öltözködnek és viselkednek, potenciális hosszú távú partnerükkel szemben sokkal szolidabbak, inkább hûséges természetüket igyekeznek kidomborítani. (Folyt. köv.)
Orosz Ildikó
Ki az apa?
Valószínû, hogy az ember evolúciós múltja során folyamatosan szembekerült a paternitás problémájával, ezért kialakultak bizonyos pszichológiai-emocionális taktikák, amelyek részben ma is mûködnek. Érdekes módon egy csecsemõ nézegetésekor a házaspár rokonai elsõsorban az apával való hasonlóságot hangsúlyozzák, sokkal ritkábban az anyával való hasonlóságot. Ez különösen érvényes a feleség rokonaira, és elsõ gyermek esetében. Egy másik kísérletben az anyák nagyobb mértékben vallották, hogy gyermekük inkább a férjükre hasonlít, mint rájuk, de csak akkor, ha a férjük is jelen volt! Ezek valószínûleg olyan, nem tudatos folyamatok, amelyek a házasság stabilitását szolgálják, és növelik a férj hitét saját apaságában.
Kutatások szerint minél több hasonlóságot fedez fel egy apa saját maga és a gyermeke között, annál nagyobb kötõdést és gondoskodást mutat felé, sõt még a fizikai büntetés valószínûsége is kisebb. Egy kísérletben számítógépes eljárással egybeolvasztották a résztvevõk képét egy idegen gyermek arcvonásaival, és azt találták, hogy a férfiak négy másik gyerek képe közül a saját vonásaikat visszatükrözõ arcot találták a legvonzóbbnak, legszívesebben ezt a gyermeket fogadnák örökbe, és ha úgy hozná az élet, neki nyújtanák a legnagyobb anyagi támogatást.
Derrida szerint az ezredvégen azonban már a maternitás is bizonytalan. A technikai-civilizációs fejlõdés mai fokán, a lombikbébik és béranyák korában a biológiai anya és a kihordó, szülõ anya nem feltétlenül egyezik. Úgyhogy a posztmodern atyamestere - biztos, ami biztos - az anyákat is dekonstruálta.
(Bereczkei T.: Evolúciós pszichológia és J. Derrida: Ki az anya? címû könyve alapján)
