Magyar Narancs: Nagyjából egy generációhoz tartozunk, egy idegen számára mégis hihetetlen, hogy ugyanannak az országnak vagyunk a polgárai. Hogyan tudtál kitörni a szegénységből?
Nótár Ilona: Hamar kiderült talpraesettségem, ezért a szüleim nem féltek terhelni. Hat testvérem van, középső gyerek vagyok, de gyakorlatilag én neveltem őket, ránőttem a nagyobbakra. Szegények voltunk, de még mindig jobb körülmények között éltünk, mint egy Baranya megyei kistelepülés lakói. A szegénységünk oka leginkább az volt, hogy szüleim elváltak, mi anyámmal maradtunk, aki nem tudott dolgozni. Ekkor jöttek a problémák - anyámnak nem voltak iskolái, csak tavaly végezte el a nyolc általánost. Okos asszony volt, kitűnővel végezte a hat osztályát, de tovább nem tanulhatott, mert vályogot kellett vetnie. Az ő szülei még adottságnak fogták fel a szegénységet, ami a cigány léttel szükségszerűen jár együtt, és én is ezt kaptam. Amikor aztán elkezdtem hangot adni az ellenvéleményemnek, anyám úgy élte meg, mintha a család ellen beszélnék. Büszkének és nagyravágyónak tartott. Anyám világképe világos volt: cigányként köztük a helyem, nem várhatom el, hogy másokkal legyek egyenlő. Kamaszként szakmát akartam, valamilyen segítőszakmát - szívem mélyén orvosnak mentem volna, de akkor azt még én sem mertem elképzelni magamnak. Mire elhatároztam, hogy beadom a továbbtanulási papírjaimat, lekéstem a jelentkezésről. Volt egy barátnőm, aki elvitt az aszódi gimnáziumba, és én gondoltam egyet, majd időpontot kértem az igazgatótól, hogy beszélni tudjak vele. Megkértem, hogy adjon egy lehetőséget, és úgy látszik, voltam annyira meggyőző, hogy vállalta a szabályszegést is, és azt mondta, nekem ott a helyem. Ez eddig meseszerű volt. De az első osztályfőnöki órán azzal indított a tanárom, hogy álljon fel, aki cigány. Felálltam, egyedüliként. Beírta a naplóba a nevem mellé, hogy "c". Innentől kezdve elviselhetetlen volt a viszonyunk. Annyira féltem tőle, hogy második év végén nem mertem megmondani neki, hogy tovább szeretnék tanulni. Sajnos ekkor már régen nem volt ott az az igazgató, aki egykor a segítségemre volt. Rájöttem, hogy vagy elmegyek az iskolából, vagy nem tanulok tovább.
MN: Végül mégis elvégezted a teológia szakot, később pedig szülésznőként is vizsgát tettél. Eközben dolgoztál újságíróként is a Roma Sajtóközpontban. Az út, amit bejártál, tudott visszacsatlakozást biztosítani a családodhoz?
NI: Nagyon nehéz kérdés. A hazai cigányság egy részét is jellemzi - akárcsak a többségi társadalmat - az újításra való képtelenség. Mondok egy példát: a férjem számára, aki szintén cigány ember, rendkívül fontos a tradíció. A férfi és a női szerepek a családban szűkre szabottak, s ezeknek nehéz megfelelni, ha az embernek a családon túl is van élete. Kemény vitáink vannak. Én szépirodalmat írok, az első regényem egy házasságtörő nőről szól. A hagyományaink alapján ilyesmiről még gondolkodnom sem volna szabad. De a tanulmányaim, a munkáim úgyszintén megosztják a környezetemet és a családomat is - miközben büszkék a sikereimre.
MN: A tanulmányaid során lehetőséged volt belelátni az egészségügyben tapasztalható kommunikációs problémákba a nem cigány orvosok és cigány páciensek között. Hogyan jött az ötlet, hogy kommunikációs órákat tarts orvostanhallgatók részére?
NI: A kommunikációs ellentmondások nem pusztán a cigányok-nem cigányok viszonyát mérgezik az egészségügyben, de tény, hogy ilyen relációban ezek kiéleződnek. Ezeknek a viszonyoknak vannak olyan szociokulturális aspektusai is, amelyek semmilyen más viszonyban nem találhatóak meg, tehát egyedi megközelítést kívánnak. Utánanéztem az interkulturális kommunikáció tudományos hátterének, és megfogalmaztam egy tantervet. Letettem egy féléves programot a vezetőség asztalára, amit elfogadtak, és azt kérték, tartsak próbaórát. A gyakorlati tapasztalataim alapján tudtam, hogy van mit mondanom, mert megjártam mindkét oldalt: roma származású egészségügyi szakemberként dolgozom, de romaként voltam páciens is. Ez az óráim alapja. A tanegység nagyon sikeres volt, mert bár a Semmelweis Egyetemen régóta igen színvonalas romológiai képzés van, de az én óráim a gyakorlati kérdésekről szólnak. Mindkettőre szükség van. Akik részt vettek a "bemutató" órán, azt mondták: végre, ezekről kell beszélni! Először esett szó például arról, hogyan beszéljünk avval a cigány asszonnyal, akinek a vizsgálat miatt le kell vetkőznie meztelenre az orvosa előtt.
MN: A cigányság megjelenése a médiában jelentősen megváltozott az utóbbi években. A radikálisabb médiumok egyszerre kollektivizálnak és etnicizálnak bizonyos bűncselekmények kapcsán, miközben kiemelnek egyes cigány személyiségeket, akik "ellenpéldaként" szolgálhatnak, ezzel is erősítve a kisebbség egészéről sugallni kívánt képet. A rólad készült legteljesebb portrét például az Echo Tv forgatta. Nincs ebben ellentmondás?
NI: Nagyon mélyek a társadalmi feszültségek. Alapvetően nem is a pártpolitika gerjeszti ezeket, hanem "csak" hangot ad a meglévő "társadalmi igénynek", ami talán még ijesztőbb. Amikor megkeresett az Echo, a férjem azt szerette volna, hogy zárkózzam el, én viszont úgy véltem, nagyon helyes, hogy megkerestek, mert az csak jó lehet, ha a történetemet az Echo nézői is hallhatják. Értem a kérdést, és javarészt egyet is tudok érteni, de nekem a magam szintjén kell helytállnom és vállalnom azt, aki vagyok. Ezzel azt akarom mondani, hogy ha lehetőségem van elmondani a történetemet és ezzel megszólítani azokat, akiket egyébként nem érhetnék el, akkor kutya kötelességem vállalni a szereplést, és bízni a nézők befogadóképességében.
MN: Hogyan kerültél be a Budapesti Nyílt Társadalom Intézet és a Bhim Rao Egyesület roma mentor programjába, és pontosan mit csináltál az általad mentorált gyerekekkel?
NI: Egy rólam megjelent cikk után keresett meg a program vezetője, Gáspár Máté. A program arról szól, hogy roma példaképeket állítsanak roma fiatalok elé annak érdekében, hogy erősítsék az identitástudatukat, lássák, hogy a "példaképek" cigányságukat lehetőségként élik meg, nem érzik magukat emiatt hátrányban. Kaptam egy csoportot Sárkeresztúron, Fejér megyében, úgy 20 gyereket. Elképesztő állapotok vannak ott, hatalmas a munkanélküliség, az emberek mélyszegénységben élnek, komfort nélküli cigánysori házakban tengődnek. A gyerekekkel nem törődnek a pedagógusok, csak beterelik őket az iskolaépületbe, hagyják őket vegetálni, tisztelet a kivételeknek. Senki nem mutatta meg nekik korábban, hogy milyen más lehetőségek, életutak, választások léteznek azon kívül, amiket addig láthattak. Nehezen fogadtak a bizalmukba. Furcsa volt számukra, hogy valaki a szemükbe néz, megfogja a kezüket, és azt mondja nekik: képes vagy rá! Nagyon egyszerű feladatokkal kezdtünk, annyit kértem tőlük, hogy írjanak az élményeikről. Bármit. És akkor ott beindult valami. A legtöbbjüknek füzete sincs, azt is nekünk kellett vinnünk. Volt olyan gyerek, akinek miután betelt a füzete, és nem volt más, amibe írhasson, az anyja füzetét vette el, aki a felnőttek általános iskolájába járt. Aki nem tudott írni, a szüleinek elkezdte tollba mondani a gondolatait - evvel sikerült összehozni a család tagjait, hogy közösen tanuljanak. Az írások, a történetek alapján elkezdtünk egy színházi előadást összerakni, mindezt úgy, hogy mindössze kéthetente van lehetőség a személyes találkozásra. A tanév végén mindegyik csoport készített egy műsort, amelyben bemutatták, hogy az adott évben mivel foglalkoztak. Nemcsak színházi program volt, hanem képzőművészeti, irodalmi is. Mi egy oláh és egy muzsikus cigány család történetét készítettük el, amit "Rómejó és Julis" történeteként dolgoztunk fel. Az eredeti történetet a gyerekek írták át, és a cigányság körében tapasztalható konfliktusokat dolgoztuk fel - ők kérték azt, hogy ne magyar-cigány ellentétről beszéljünk, hanem kifejezetten a cigánysággal kapcsolatos saját indulataikat mutassuk be. A mi előadásunkban pozitív volt a végkifejlet, mert a szerelmesek az életüket a lány apjának a kezébe helyezik, aki hosszú vitákat követően végül befogadja őket. Ez a mese sokat megmutat a romák családon belüli hierarchiájáról, a belső konfliktusokról, a házassági szokásokról és az elfogadásról, a szeretni tudásukról.
MN: A Bhim Rao Egyesület szervezett egy nyári tábort is, sőt jelenleg a társadalmi felzárkózásért felelős államtitkárral, Balog Zoltánnal együttműködésben a mentorprogram kiterjesztésén, állami felkarolásán dolgoztok. Hol tartanak ezek az ügyek?
NI: Káló Károly, az egyesület elnöke hívott meg előadóként, aminek örömmel tettem eleget, hiszen épp az ilyen lehetőségek miatt tanultam annyit. A táborban úgy kétszáz Borsod megyei gyerek vett részt, én napi két foglalkozást tartottam kb. 40 fős csoportoknak. A tábor lehetőséget adott, hogy a mentorprogramban részt vett gyerekek élményszerűen szerezzenek olyan ismereteket, amelyek elsajátítására sem az iskolában, sem a mentorprogram keretében eddig nem volt alkalom: a cigány kultúrával való találkozástól a családról, a szexualitásról, szerelemről vagy a fogamzásgátlás fontosságáról folytatott beszélgetésekig bezárólag. Tehát olyan fontos témák is szóba kerültek, amelyek a cigányság döntő többsége számára tabutéma. A mentorprogramot mintegy 20 településre szeretnék kiterjeszteni a szervezők, a Tudatos családtervezés című programunkat pedig kormányzati segítséggel tervezzük elindítani szeptembertől. Itt már nem csak válaszokat adunk, megpróbáljuk a résztvevőket "kézen fogva vezetni". Ehhez az első lépés, hogy megértessük velük, ők is képesek felépíteni az életüket, és nem csupán máról holnapra létezni. Ez tehát nem kizárólag egészségügyi, pedagógiai, prevenciós csomag, hanem komplex foglalkozássorozat lesz, mert az nem elég, ha a fiatal cigány lányoknak a kezükbe nyomjuk a fogamzásgátló tablettát, mert ezzel csak megsértenénk és megaláznánk őket. Sokkal fontosabb, hogy a gondolkodásukat szélesítsük, hogy hozzásegítsük őket olyan információkhoz, amelyek kiutat mutathatnak. Most zajlanak a tárgyalások, és őszintén bízunk benne, hogy mind az államtitkár úrtól, mind a minisztériumból pozitív megerősítést kapunk, hiszen ez a program sok ezer roma és nem roma fiatal életében hozhat pozitív attitűdváltozást.
