Az üzemi lapok a rendszerváltást követően az üzemekkel együtt dőltek be, archívumuk - miként a tönkrement gyárak műszaki dokumentációja, irattára - leggyakrabban a szemétdombon kötött ki. A Magyar Rendőr fotóarchívumát is hajszál választotta el attól, hogy tűzbe vessék.
A három tévésdoboz
Urbán Tamás fotós (munkásságáról szóló interjúnkat lásd: "Mázlim volt", MaNcs, 1999. december 2.) 1992-ben a Zsaru magazinnak (a Magyar Rendőr jogutódja) dolgozott külsősként, s egy nap a szerkesztőség portásfülkéje előtt három, negatívokkal teli, hatalmas tévésdobozra lett figyelmes. "Kérdeztem a portástól, mi az, azt mondta, fogalma sincs, de mindjárt viszik a szeméttelepre - emlékszik vissza Urbán. - Na, most egy fotósnak megdobban a szíve, ha azt mondják, hogy kidobják a nyersanyagot. Azt se tudtam, mi van a képeken, de rögtön felrohantam az akkori főszerkesztőhöz, hogy ne csináljon őrültséget. Kiderült, hogy a negatívok a lap archívumából származnak. 'Új rendszer, új újság (a Zsaru magazin első száma 1992-ben jelent meg - L. T.), úgy döntöttem, hogy ezekre nincs szükségünk, és mivel nem tudjuk tárolni, megy a szemétbe', mondta a főszerkesztő, én meg gyorsan rávágtam, hogy gondoskodnék a tárolásáról, bár fogalmam sem volt, hova tegyem. Az volt a válasz, hogy 'vigyed nyugodtan, legalább nem kell autót bérelni'."
Mint kiderült, a dobozokban 18ezer tekercs film volt (ez közel hatszázezer fotó), és Urbánnak viszonylag hamar sikerült gondoskodnia az elhelyezésükről: az akkor nyíló kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeum fogadta be őket, de mivel nem művészfotók, a múzeum profilja pedig leginkább életművek gondozása és feldolgozása, e befogadás kizárólag tárolásra korlátozódott. Tíz év telt el, az archívum lassan feledésbe merült, amikor új szereplő bukkant fel, Tamási Miklós, az OSA munkatársa, aki az ezredforduló táján kezdett kutakodni a BM-propagandagépezet másik fontos intézménye, a Belügyi Filmstúdió munkásságával kapcsolatban. Tamási ekkor ismerte meg Urbánt, aki abban az időben a Rendőrség-történeti Múzeumnál külső munkatársként dolgozott.
Tamásinak tudomása volt arról, hogy a filmstúdió anyaga a fóti "kutyakiképző bázison" van. "Evidens volt, hogy megkeresem a Rendőrség-történeti Múzeumot, ám a legnagyobb meglepetésemre ott 'hivatalosan' semmit sem tudtak a stúdió működéséről - mondja Tamási. - Urbán Tamás viszont tudott segíteni. Együttműködésünk sikerrel járt, hiszen megmentettük a filmeket (az archív anyagokból 2004-ben Papp Gábor Zsigmond készített dokumentumfilmet Az ügynök élete címmel - L. T.), de mielőtt elégedetten hátradőlhettünk volna, kapacitálni kezdtem Tamást, hogy nézzük meg azt is, mi lehet a Magyar Rendőr archívumában, amiről tőle hallottam először. Lementünk Kecskemétre, láttuk, hogy megvan, s elhatároztuk, hogy valamit kezdünk vele."
Egy igaz barát
Urbán Tamás kutatói ösztöndíjat kapott az NKA-tól, hogy elkészítsen egy tanulmányt a magyar rendőrségi fotózás történetéről: ekkor kezdte el digitalizálni a Magyar Rendőr fotóarchívumát, sőt a lap indulásának történetét, a szerkesztőségi fényképészek munkáját is belevette tanulmányába. Ez utóbbiról írja: "A megjelenések között eltelt két hét alatt jóval több eseményen voltak a lap munkatársai, mint amennyi az újságban megemlíthető volt. Ezért aztán sok riport került úgy az archívumba, hogy soha nem használták fel. Az újságban is megjelent sok olyan anyag, ami viszont az archívumban nem található. A több tízezer digitalizált kép között sok felvétel kiválóan mutatja be a 40-es évek végén tapasztalható állapotokat, az akkori utcák, terek képét, a városi és falusi élet mindennapjait. A riportok egy része beállított képekből áll, de ezek a felvételek is rengeteg információt tartalmaznak a körletekről, irodákról, laktanyákról, a falakat díszítő jelszavakról, az egyenruhákról, a járművekről, az élet szinte minden területéről. A fotók technikai minősége korrekt, látszik a fényképészek szakmai felkészültsége."
A Magyar Rendőr külalakját és (nyomdai) minőségét tekintve kiemelkedett az üzemi lapok sorából. Már a kezdet kezdetén nagy hangsúlyt helyeztek a címlapra, például kétszínnyomással készült, de nemcsak emiatt dominált már a kezdetektől a "magazinjelleg". Noha az újság hangsúlyozott célja a szakmai tájékoztatás mellett a rendőrök általános műveltségének fejlesztése volt, a kis színeseknek, karikatúráknak is bőséggel jutott hely. Sőt az "önfényezésnek" is: 1948 márciusában például egész oldalas képriport jelent meg "Így készül a Magyar Rendőr" címmel. Ízelítő a képaláírásokból: "A főszerkesztő bajtárs szobájában először a rendőri tudományok szakemberei vitatják meg a következő szám anyagát, majd az irodalmi, kulturális és nevelési munkatársak kerülnek sorra" (sic!); "Közben fáradhatatlanul dolgoznak a Szikra Nyomda szedőgépei, míg végül az ólomsorokat egységes lappá rendszerezi a tördelés közel egy teljes napot igénylő munkája". A lapnak reklámszlogenje is volt: "Minden bajtárs igaz barátja".
Bár a Magyar Rendőr első száma még a "koalíciós időkben", 1947. január 1-jén jelent meg, "ideológiai üzeneteiből" már ekkor kiviláglott, hogy a kommunista párt szája íze szerint készül. (Rajk László volt épp a belügyminiszter.) A lap első főszerkesztője Marschall László spanyol polgárháborús veterán, a francia kommunista párt tagja lett, aki a háború után hazatérve a Szabad Nép munkatársa volt, 1946-tól viszont - a semmiből! - rendőr ezredesi rangot kapott. A magazin összes munkatársa belügyi alkalmazott volt. Marschallt már 1949 februárjában leváltották, májusban letartóztatták, majd decemberben, a Rajk-per egyik mellékperében halálra ítélték és kivégezték. Mindez persze a Magyar Rendőr működését egyáltalán nem befolyásolta. Az újság - változatlan néven és céllal - egészen 1991-ig jelent meg rendszeresen.
A szocializmus éveiben a lapot nem lehetett az újságosnál megvásárolni, kizárólag a Belügyminisztérium dolgozói fizethettek rá elő, a városi legenda szerint a kocsi kalaptartóján elhelyezett újság afféle menlevélként szolgált a közúti ellenőrzések során. Tény, hogy a Magyar Rendőrt valamiféle "titokzatos aura" vette körül, arról sustorogtak, hogy abban olyasmiről is írnak, amiről még Szabó László sem beszél(het) a Kék fényben. Ehhez képest, ha belenézünk valamelyik lapszámba, bűncselekményekről, nyomozásokról legfeljebb egy-egy oldalon számolnak be, sokkal nagyobb teret kapnak a különféle belső rendezvények, újítások, no meg a pártmunka és a "baráti" rendőrségek bemutatása. Emellett a kultúrvonal sem szakadt meg a több mint negyven év alatt: könyv-, film- és kiállításajánlók sora gazdagította a lapot - tudták, hogy 1971-ben Chagall-kiállítás volt Budapesten? -, kedvencünk az Így jöttem című Jancsó-film kritikájára érkezett olvasói levél 1965-ből: "Az ember előfizeti kedvenc újságját, és ahelyett, hogy figyelmeztetnék a veszélyre, dicsérik a rosszat. Vártuk, hogy valami történik, de tehénbőgésen, hallatlan 'kukaságon', bárgyú bámuláson, értelmetlen beállításokon kívül semmi, de semmi nem történt."
Mindent összevetve a Magyar Rendőr semmiféle olyan anyaggal nem szolgált, amit a nagyközönség elől titokban kellett volna tartani, ám a lap legendáját mindez nem befolyásolta. Nem véletlen, hogy a rendszerváltás időszakának egyik elég harsány mínuszos híre volt, hogy a Magyar Rendőr immár az újságosoknál is kapható, és talán az sem, hogy a lap jogutódja, a Zsaru magazin a kezdetektől a bulvár felé kacsingatott. "Szerintem a Magyar Rendőr azért válhatott mitikussá, mert akkoriban semmit sem tudtunk a rendőrökről, egyszerűen csak féltünk tőlük - mondja Tamási Miklós. - A szocializmusban a rendőrség munkája érinthetetlennek tűnt. Mégis úgy érzem, ha a Magyar Rendőrt árusították volna a hetvenes években, senki nem veszi meg."
Urbán Tamás eddig több mint húszezer képet digitalizált (az 1947-1957 közötti időszakot), az OSA pedig tavaly év vége óta - a tulajdonos Magyar Fotográfiai Múzeummal megegyezve - bárki számára hozzáférhető internetes felületet (magyarrendor.osaarchivum.org) biztosít az anyagnak. A felvételeken elsősorban a rendőrséget érintő események - ünnepségek, kirándulások, bulik - láthatók, ám egy részük olyan "szürke zónát" mutat, amit az ötvenes évek elejének propagandafotói sohasem: házkutatások, kihallgatások, razziák, a "szabotőr kulák" leleplezése, a határsértő elfogása, padlássöprés. Nincsen azonban kép az 1956-os forradalomról, csupán az 1957-es, "ÁVH-sok exhumálása" című riportsorozat emlékeztet rá. Összességében az eddigi anyag akár Esterházy Péter Kis magyar pornográfia című könyvének illusztrációja is lehetne, legalábbis az olyan vidám riportképek, mint a "Nőbajtársak cselgáncsversenye", a "Münnich elvtárs hajókiránduláson", az "ÁVH műsoros estje a csepeli kapitányságon" és nem utolsósorban "Farkas elvtárs esküvője".
"Tény, hogy ezek inkább propagandafotók, mégis értékesnek tartom őket, mivel remek kordokumentumok. Részben megismerhetjük belőlük az akkori rendőrség munkáját, bár az csak elvétve derül ki, hogy a hatóság gyakran alkalmazott gerinctelen eszközöket, és hozott kiszolgáltatott helyzetbe ártatlanokat is" - mondja Tamási Miklós, aki szerint csak akkor lehetne teljes a kép, ha egyszer azok a felvételek is előkerülnének, amiket az állambiztonsági apparátus készített. "Sok százezer ilyen fényképnek és filmnek kell lennie valahol, de az Állambiztonsági Történeti Levéltárban csak néhány aktában találtak eddig fotókat. Ha azt vesszük, hogy a Stasi-archívumban egymillió audiovizuális tétel van feldolgozva, vagy hogy nemrég jelent meg egy könyv a csehszlovák titkosszolgálat ilyen anyagairól, kizártnak tartom, hogy nálunk ne készültek volna ilyen felvételek. Ám húsz év alatt még senki nem nyilatkozott arról, hogy mi lett a sorsuk. Mintha a föld nyelte volna el őket."
