"...Mihály most volt először Olaszországban, harminchat éves korában, a nászútján.
Hosszúra nyúlt vándorévei alatt mindenfelé megfordult, Angliában és Franciaországban éveket töltött, de Olaszországot mindig elkerülte, úgy érezte, még nincs itt az ideje, még nem készült fel rá. Olaszországot is a felnőtt dolgok közé tette el..." Mint tudják is, ezzel a szöveggel kezdődik az Utas és holdvilág, a magyar irodalom kétségkívül legsikeresebb műve az ibuszos szakágban. (Ibuszos: rendszerváltás előtti, mára elavult kultúrzsargon, azokat a műveket értjük rajta, amelyek dramaturgiai funkciót bíznak a vásznon látható tájra, városra - a példáktól most eltekintenék.) Szerintem, ha Mihály megnézi ezt a kiállítást, másként áll a dologhoz. De megnézte volna? Vagy inkább ezt is halogatta volna felnőttkoráig? Ha így tesz, azt is megértenénk, hiszen annyit mi is kapizsgálunk, hogy fotókiállításnak fenyegetőbb alcíme még nem volt. A százötven éves egységes Olaszország világörökségi helyszínei - hogy lehet ilyet mondani? Hisz nyilvánvaló, még a kifejezés, maga a szó, hogy "világörökség" is azért, és csakis azért születhetett meg, mert van egy olyan hely ezen sártekén, amit úgy hívnak, Olaszország. Már maga az alakja, hát, az is égre kiáltó! Egy hely, ahol tán csak megszületni lehet nehéz, de az se biztos.
Az ugye megvan, hogy a Parlament állagmegóvása úgy zajlik, hogy mindig arrébb rakják kicsit az állványzatot, matatnak valamit a munkások, aztán megint odébb rakják, mígnem egészen körbe nem érnek, amikor is menten kezdik elölről az egészet, s egyszer csak kopogtat a postás a nyugdíjjal (utóbbi kijelentés mára ugyancsak avulni látszik). Na, így lehetnek Olaszországban a világörökségi zsürorok is. Kapnak egy életre elegendő vállalati noteszt, szálloda- és buszbérletet, s járják az utakat - fájront a temetőben. S az elvégzendő munka - felmérni a felmérhetetlent, Itália kincseit - dandárja marad az utánuk jövőkre.
Magyarul, az "igazi" Olaszországhoz képest egy efféle kiállítás csak szerény lehet, semmi más. Nos, az Országos Széchényi Könyvtárban kétségkívül komoly meglepetés éri az ilyen vagy hasonló prekoncepcióval érkező kuncsaftot. Mert amit látunk, az nem is szerénység, talán inkább az alázat, de mindenekelőtt az alapos átgondoltság vitathatatlan diadala.
A felállás roppant egyszerű, a várbéli F épület valamelyik legfelső emeletén, az egyik szakkönyvtár mellett, illetve körül, a folyosón leporellószerűen felállított paravánok mindkét oldalán egy rövid - olasz nyelvű - ismertető szöveg mellett írd és mondd, négy-öt fotó, oszt slussz-passz. A szövegek magyar fordítása fénymásolt lapokon található egy kis tokban, s akár haza is vihető, bár sokra nem megyünk vele, hisz oly visszafogottan informatív, hogy a helyszínen is csak hangulatfokozó (mintha kéne) segédeszközként vehetnénk hasznát. Kedvenceimről, a ravennai ókeresztény mozaikokról például annyit tudunk meg, hogy "Ravenna számos késő ókori épületet őriz, amelyeket a világon egyedülállónak tartanak a mozaikdíszítéseik gazdagsága és művészi színvonala miatt, és amelyek kivételes szépségű példái a nyugati és keleti kultúra ötvözésének." Ámen. Így tehát nem attól távozunk innen sokkal boldogabban, mint jövetelünkkor (és sokkal későbben, mint terveztük), mert anynyival okosabbak lettünk, hanem azért, amin átestünk. Az érzéki csalódás miatt. Úgy jöttünk, hogy végigmegyünk Itálián, s Itália megy rajtunk végig.
Ott tartottunk a gyakorlati tudnivalók ismertetésében, hogy a kétoldalú paravánok alig is figyelmes számolgatásom szerint negyvenöt ilyen, a Világörökségi Egyezmény védernyője alá tartozó objektumot, tájat, városrészt, szép helyet mutatnak be. Négy-öt képével számolva, ez megengedően számolva úgy kétszáz fotó. A kiválasztáson múlott minden, esküszöm. A válogatók figyelmes munkáján, aminek vezérfonala nyilvánvalóan a címbe foglalt százötvenes szám volt, minélfogva döbbenetes tizenkilencedik századi dagerrotípiáktól a legkorszerűbb mai technikákkal rögzített vagy éppenséggel a magas égből exponált felvételekig van itt minden, de mind egy célnak alárendelve. Egy meglehetősen absztrakt célnak, hogy aki nézi, értse meg, mit lát. Ennélfogva a képrögzítési technikák, ha mégoly imponálók is, már a második-harmadik paravántól fel sem tűnnek, az adott helyek és a belőlük kikerekedő történet foglyai leszünk. Nem utazunk fejben sem, bár hivalkodásmentes műemlékfotók előtt ácsorgunk, amiket - egyenként - megirigyelhet még a legdrágább útikönyv is, mégsem valami fényes prospektus képei. Sokkal inkább történelmi és társadalmi tudósítások, amelyek végül valamiféle kritikai realista szépprózává kerekednek a figyelmes szemlélőnek... Higgyék el, nemcsak arra akarnak itt rádumálni a kiállítók, hogy nyáron Horvátország helyett álljunk egy házzal odébb, hanem valóban meg akarnak mutatni valamit magukból.
Kedvencem a félelmetes veronai canale dell'Acqua Mortáról készült fotó a 19. század végéről, az évszámra nem emlékszem, de kábé akkor készült, amikor Vittorio Avanzi vagy Bartolomeo Bezzi híres festményei, beszív és nem enged, pedig valami olyasmi, mint amit minden kicsit magára jófejként tekintő turista megcsinál Mostarban, odateszi a kamerát, ahol úgy gondolja, hogy Csontváry vászna állhatott, és exponál. Mégis most a maestrók (Avanzi, Bezzi) maradnak alul az összehasonlításban. És hosszan álljanak meg egy 1907 telén Velencében készült fotó előtt, a gondolákat, azt a kettőt, ami épp a Canale Grandén látható, hó borítja, s egy asszonyság, tán halért volt vagy épp árult valamit a rialtói piacon, áll a parton, és vár. De ott vannak Tarquinia etruszk nekropoliszai, Pompeji, Herculaneum és Torre Annunziata régészeti lelőhelyei, az Amalfi part... Meddig folytassam? Reggelig elég?
Megtekinthető január 29-ig, keddtől szombatig, 10-21 óráig
