Több mint ötven évig állt egy raktárban darabokra szedve Bernáth Aurél hatalmas alumíniumpannója, amit a hazai közönség legfeljebb hírből ismert. A Budapest-panoráma alkalmi munka volt, az 1958-as brüsszeli világkiállítás magyar pavilonjának hátsó falát díszítették vele, aztán hazahozták és elfelejtették. Noha annak idején nagy pénzt fizettek érte (150 ezer forintot, ez kb. 85 havi átlagfizetésnek felelt meg), fel sem merült, hogy máshol kiállíthatnák, és – miként a festő akkori műveinek java – díszíthetne tanácsházát, iskolát vagy orvosi rendelőt. A nemrégiben előkerült, 66 négyzetből álló kép december 14-ig a Mutató nélkül – B. A. úr utazása X-ben című kiállítás részeként, nem eredeti sorrendjében felrakva volt látható, ám utána helyére kerültek a négyzetek.
| ||
A kiállítás egyúttal az 1958-as brüsszeli Expo magyar szereplésére is emlékeztet, ami azért különösen érdekes, mert az ’56-os megtorlások, Nagy Imre és társai kivégzésének idején próbálta külföldön szalonképessé tenni a Kádár-rezsimet.
Egy a jelszónk, a béke
„Két út áll előttünk. Az egyik olyan fegyverkezési verseny, amely azzal fenyegeti az emberiséget, hogy félelmetes következményként zúdítja rá mindazokat a felfedezéseket, amelyeket zseniális tudósai elértek. A másik út az, amelyen haladva minden szociális, politikai és szellemi elképzelés különbözősége ellenére a megértés felé megyünk. Ennek a kiállításnak az a célja, hogy serkentse az együttműködést és a békét.” E szavakkal nyitotta meg 1958. április 17-én Baldvin belga király a brüsszeli Expót, de arról diszkréten hallgatott, hogy a nemes koncepció még 1956 előtt született. A belgák jó szándéka felől senkinek nem lehetett kétsége. Sztálin halála után a hidegháború valamelyest enyhült, de az atomháború továbbra is reális forgatókönyv volt az akkori köztudatban. A király minden bizonnyal az atomfizikusokat értette „zseniális tudósok” alatt, de az sem véletlen, hogy a világkiállítás szimbolikus építménye, az Atomium is azt az üzenetet közvetítette, amire Baldvin beszédében utalt: „Olyan erők felett rendelkezik az emberiség, amelyekre egy negyed évszázaddal ezelőtt gondolni sem mert.”
Magyarország 1956 elején nevezett a világkiállításra; a szervezők Bulgáriával közös területet jelöltek ki a számunkra. „A közös telek, valamint telekrészünk hátrányos volta miatt célszerűnek láttuk, ha a beépítési tervet a bolgár kollégákkal egyeztetve próbáljuk kialakítani” – emlékezett vissza később Gádoros Lajos, a magyar pavilon tervezője, aki csapatával nyárra el is készült egy 1:200-as léptékű tervvel, de ezután – ahogy írja – „az 1956 őszén bekövetkezett események miatt kénytelenek voltunk a feladatot egyelőre befejezettnek tekintenünk”.
A belgákat nagy ívű rendezvényüktől nem tántoríthatta el sem a forradalom, sem a szuezi válság. Noha Svájc, Spanyolország és Hollandia képes volt még a melbourne-i olimpiát is bojkottálni az orosz bevonulás miatt, a világkiállítás szervezőiben fel sem merült, hogy az oroszok vagy a magyarok nemkívánatosak lennének Brüsszelben. Amikor 1957 tavaszán Budapesten ismét előkerült az Expo-szereplés ügye, a vendéglátók úgy viselkedtek, mintha semmi nem történt volna. Csakhogy eltelt közben pár hónap, így a legnagyobb problémát a csúszás jelentette, ráadásul a bolgárok visszamondták a részvételt. „Április közepe táján Brüsszelbe érkeztem, és első utam a kiállítás helyszínére vezetett. Meglepetéssel láttam, hogy a két szomszéd – az USA és a Szovjetunió – pavilonjainak építése már a befejezéséhez közelít. Bulgária (…) helyét az Egyesült Arab Köztársaság (Egyiptom és Szíria 1958-ban létrejött uniója, amely 1961-ig tartott – L. T.) foglalta el, s már ők is elkezdték az építkezést. A területrészeinket elválasztó határvonal helye és iránya is megváltozott. A két létesítmény építészeti együttessé való újjászervezéséről már nem lehetett szó. Ezenkívül a magyar területrészt a szomszéd építkezők anyagraktárnak használták” – idézte fel Gádoros a szinte reménytelen helyzetet, bár azt talán még ő sem tudta, hogy a projekt célja ekkor már nem „Magyarország bemutatkozása volt a nagyvilág előtt”, hanem a lenullázott országimázs helyreállítása.
Egy nagy cél érdekében
„Hazánk az ellenforradalmi események következtében a nemzetközi érdeklődés középpontjába került. Részvételünk iránt nagy az érdeklődés, bár ma ezt még jórészt negatív motívumok vezérlik. A kiállítás gazdasági jelentőségénél jóval nagyobb a politikai jelentősége. Éppen ezért nekünk is mindent meg kell tenni a méltó szereplés biztosítására és a kiállítás nyújtotta propagandalehetőségek kiaknázására” – írta Szigeti Károly, a Külügyminisztérium politikai osztályvezetője szigorúan titkos felterjesztésében Aczél Györgynek, aki 1957 áprilisától művelődésügyi miniszterhelyettesként a világkiállítás művészeti ügyekkel foglalkozó bizottságának lett a vezetője. E feljegyzés mindennél jobban bizonyítja, hogy a brüsszeli szereplés magyar részről életbevágóan fontos volt, nem csoda, hogy Gádorosék minden segítséget megkaptak ahhoz, hogy nyitásra elkészüljön a pavilon és a kiállítás. Még az sem okozott fennakadást, hogy az idő rövidsége miatt egy belga kivitelező céget kellett megbízni a feladattal, sőt Gádoros visszaemlékezése szerint már a műszaki kivitelezési tervek elkészítésében is nélkülözhetetlenné vált Louis Delalieux belga építész.
| ||
A projekt gazdája hivatalosan a Magyar Kereskedelmi Kamara volt, felelőse pedig a főtitkára, Odze Endre, de a kiállítás tartalmi elképzelései sokkal magasabb szinten születtek, vélhetően a párt keményvonalas vaddisznóinak mellőzésével. Az sem lehet véletlen, hogy a forgatókönyvet a nagy műveltségű, ám hétpróbás hullámlovasra, Boldizsár Ivánra bízták – egyebek mellett a Magyar Nemzet főszerkesztője volt 1951–1955 között –, aki 1945 óta bármelyik vezetés alatt kiválóan tudott érvényesülni. Boldizsár forgatókönyvét kisebb módosításokkal 1957 májusában fogadták el; a mindössze 13 oldalas leirat mai szemmel elsősorban azért tűnik zavarba ejtő olvasmánynak, mert elfogadása idején statárium volt, mindennapos kivégzések, ahogy az idelátogató Gabriel García Márquez írja, Budapest tiltott város volt. De a forgatókönyvben szó sincs ilyesmiről, épp ellenkezőleg.
„A megvalósításban könnyed, szellemes stílusra törekszünk, kifejezésünkben közvetlenek vagyunk, igyekszünk a látogatóhoz személyes hangon szólni. Meghitt légkört teremtünk hát, s ugyanakkor előtérbe helyezzük azt, amiben valóban az elsők, vagy az elsők közt vagyunk. E stílusnak kettős szerepe van. Egyrészt vonzóan hat a látogatóra, és reméljük, kellemes emléket hagy benne, másrészt közvetve fellép az ellen az általános propaganda ellen, hogy a szocialista országokban az élet száraz, humortalan” – írta Boldizsár arcpirító cinizmussal, de meg kell hagyni, a maga nemében briliáns koncepció volt ez. Azt pedig szinte biztosra vehetjük, hogy az „értelmi szerző” Aczél György lehetett, aki nemcsak fantáziát látott a „könnyed, szellemes stílusban”, de keresztül is tudta verni, el tudta adni Kádárnak, hogy ez a párttól teljesen idegen „hozzáállás” lehet célravezető. Úgy is, hogy közben a belföldi propaganda egyébről sem harsogott, mint a munkás-paraszt hatalom győzelméről, az „önzetlen” szovjet segítségről, gaz ellenforradalmárokról és persze a galád nyugati sajtóról.
Dalolja a jövőnek himnuszát
A brüsszeli forgatókönyv kulcsszavai: a derű, a magabiztosság, az elegancia teljesen idegen fogalmak voltak a hazai tömegkommunikációban. A korabeli tudósítások a Szovjetunió pavilonjának „fantasztikuma” mellett kizárólag a magyar sikerekről szóltak, illetve arról, hogy a nyugati propaganda hazánkat lejárató „aknamunkája” csődöt mondott. „Egy chilei üzletember áll a Budapestet ábrázoló fényképtabló előtt, és ezt mondja: »Ez mikori Budapest? Ugye, az 1945 előtti? Mert mi úgy tudtuk, hogy Budapest rommá lett a háborúban és azóta is«” – írta a Népszabadság, ami azért sántít, mert ugyanez a „sztori” a Magyar Nemzetben már így jelent meg: „A magyar pavilonban rend, tisztaság, nyugalom, minden és mindenki a helyén. Angol, amerikai, belga, francia látogatók, egy chilei üzletember, aki előbb óvatosan megkérdezi: Ezek október előtti képek Budapestről? S amikor a tagadó választ hallja, bosszúsan felkiált: Ezek hazudtak, azt mondták, Budapest romokban hever!”
Ennek ellenére a hazai közönség a képek, a filmhíradók láttán joggal gondolhatta, hogy nem túlzóak a brüsszeli jelentések. Gádoros alumíniumborítású főépülete kívül-belül olyan volt, mint egy jövőből érkező üzenet, a minőségi (vagy legalább annak látszó) ipari és mezőgazdaság termékek azt a látszatot keltették, mintha Magyarország semmiben nem szenvedne hiányt, a gondosan kiválasztott műtárgyak pedig egyértelműen jelezték, hogy a pár évvel korábbi kizárólagos szocreálnak annyi. Aczélék olyan alkotásokkal – Csontváry-Kosztka Tivadarral a fókuszban – kívánták reprezentálni a hazai képzőművészetet, amelyek köszönő viszonyban sem voltak az 1956-ig megszokott vasmunkás- és szövőnő-ábrázolásokkal. A kivételt legfeljebb Somogyi József Martinász című szobra jelentette, a forgatókönyv üzenetét inkább az olyan semleges munkák jelenítették meg, mint például Kovács Margit kerámiái vagy éppen Bernáth Aurél most kiállított műve.
| ||
Noha a lapok nem győzték hangsúlyozni, hogy műszaki-tudományos, illetve művészeti produkcióink miatt nincs szégyenkeznivalónk, a legnagyobb sikert a vendéglátás, a pavilon mellett felállított 500 fős „magyaros” étterem aratta, ahol Lakatos Sándor és népi zenekara húzta a nótát. „Az ajtó előtt végtelen embersorok várakoznak egy-egy asztalra, Rákóci (sic!) főszakács alig győzi a galuskás paprikás csirke, a fogas meg az almás rétes adagolását” – írta a Népszabadság, kár, hogy arról nem tettek említést, hogy Rákóczi János szakács- és cukrászmester a róla elnevezett túróssal is Brüsszelben debütált. De nem csak Rákóczi, illetve az éttermet vezető Venesz József nevét érdemes megemlíteni a vendéglátás kapcsán. A brüsszeli „etetés” a korszak legnagyobb idegenforgalmi machere, Onódy Lajos karrierjének is kiemelkedő állomása volt, neki még azt is sikerült kijárnia, hogy a világkiállítás után a bevétel egy részéből balatoni motelszobákat és éttermeket létesítsenek.
Mindez azért érdekes, mert Boldizsár forgatókönyvében még nincs szó nagyszabású vendéglátásról (az étterem mellett volt cukrászda és „csemegebolt” is), létrejöttét minden bizonnyal az is indokolta, hogy legalább valamennyi visszajöjjön abból a valutából, amit a belga kivitelező cégnek kellett fizetni.
Az akkori közönség minden bizonnyal hüledezett a sok csoda láttán, ám mai szemmel attól érdekes az 1958-as kiállítási anyag, mert olyan, mint egy bevált jóslat: amit megmutattak Brüsszelben, később idehaza valósággá vált. Gádoros pavilonja egy sor áruház, irodaház, sőt vasútállomás képében szaporodott el, a képzőművészetben az a hivatalosan még mindig szocialista realistának nevezett, ám valójában modernista irányzat vált támogatottá, ami ugyan fényévekre volt az akkori nemzetközi trendektől, ám mindenképpen minőségi ugrást jelentett a korábbiakhoz képest. De ami a legfontosabb: a fogyasztási cikkek és az élelmiszer-ellátás bősége, a vendéglátóipar és az idegenforgalom színvonalának emelkedése a kádári konszolidáció egyik alapvetése lett. Akárcsak az elhallgatott forradalom.
