Ott, ahol egy hokiarénányi teret be lehet tölteni az ország nemzeti folklórfigurájával, a sárkányölő fegyverek bizony habfürdőből készülnek, és senki sem gondolná, hogy az egész cirkusz 24 millió dollárba kerül. A pekingi Olimpiai Faluban, a Madárfészek kellős közepén gubbasztok és olyasmiken gondolkodom, hogy a sárkány végül is a kínaiak turulmadara.
Persze nem olyan turul, mint a miénk, mert – a császárság megszűnése előtt legalábbis (!) – egyetlen konnotációjába sem lehet belekötni. A motívum 1911-ig nemcsak a császári palotában, de a nemzeti zászlóban is megtűrt, mert a sárkány úr volt akkoriban, ahogyan az ma is. Föld és víz ura. A kínaiak szerint egyébként inkább a vízé. Ő a címerállat, az esőcsináló, a halhatatlan. Az uralkodó jelképe, mancsonként öt karma van, igazi arisztokrata. Ezért van igaza David Wright produkciós igazgatónak, amikor azt mondja, nem kell kvantumfizikusi agy eljutni odáig, hogy sárkányokat hozni Kínába jó ötlet, mert imádni fogják.
| ||
Én például már jó előre imádom is. Az Így neveld a sárkányodat show bemutatója előtt másfél órával a stadion nézőterén ülünk, éppen pangás van, ekkor váltok pár mondatot az alkotókkal. A brigád ugyanaz, mint amely négy évvel ezelőtt a Séta a dinoszauruszokkal című show-t csinálta, és azt eljuttatta Európába, Budapestre is. Most azt mondják, hogy ez sokkal jobb lesz. Először is ebben van sztori, nem is akármilyen: a Cressida Cowell-adaptációra a DreamWorks csapott le 2010-ben, és bár a vásznon is elég nagy sikere volt, a világ naposabb és boldogabb felén élő ausztrálok nem bírtak magukkal, és eléggé más dimenzióba helyezték a szereplőket. A más dimenzió annyit tesz, hogy igazi, hús-vér lények mozognak az ember szeme előtt a színpadon: akrobaták, vikingek, artisták, színészek és sárkányok. Azért a nagy összevisszaság, mert még a mellettem hangosan üvöltő kínai kisgyerek is tudja, hogy bár mindez csak mese, a tripla szaltózó vikingnek olyan mimikai ráncai vannak (meg bizonyára masszív izomláza is), amit nem lehet pusztán színpadi monológokból összeszedni: a csapatban a táncosoknak és az artistáknak legalább akkora szerepük van, mint a főhősöknek. A főhősök pedig emberek és sárkányok.
| ||
A vikingek fegyverei habfürdőből, az állatfigurák meg egészen speciális sárkánybőr anyagból készültek: az összes állathoz mintegy 2 mérföldnyi sárkánybőrre volt szükség, akármit is jelentsen ez. Bár az automata mozgóajtó, a forgószínpad, a lángok és a vizuális őrület még úgy is lebilincselő, hogy az egészet kínai nyelven nézem végig, nem lehet elmenni a sztori, pontosabban a sztoriválasztás mellett sem. David Wright megindító és univerzális apa-fia történetként mutatja be a mese lényegét; a fiú meg akar felelni az apjának, csak azt olykor nem lehet. És mint mondja, az ilyesmit mindenki másképp csinálja.
Itt az átlagnál eggyel több sárkány jön be a képbe, akit a főhős először sebesülten megtalál a tisztáson, a feszültség tapintható, mindenki fél mindenkitől. A viking ettől vezérelve majdnem megöli a szörnyet, akiről kiderül, hogy bár fekete és csúnya, nem gonosz, és barátok lesznek. A sárkány dorombolással jelzi, ha boldog, fenevad módjára morog, ha újdonsült barátjára ellenség támad, és a nyárfalevélhez hasonlóan reszket, ha kígyót raknak elé. Mindez az ember szeme előtt zajlik igazi sárkánybőrrel az emberek képén, hiszen tán nem lövöm le a poént, ha elárulom, hogy a teremtmények belsejében is emberek mozognak, a mimikáért vagy a lángcsóvákért azonban profi bábcsapat felel: joystickhoz hasonló eszközökkel produkálnak ásítást, szempilla-rezegtetést, szárnycsapkodást, csábmosolyt.
| ||
Az arénát kíváncsi mandarincsacsogás tölti be. A mögöttem lévő gyerekek ugrálnak, hangosan ismétlik a hallottakat, hol a viking srácra, hol a sárkány pajtásra tekintenek, az utóbbi dorombol, afféle „kisherceges-róka-megszelídítős” jelenetet élünk épp; zeng a Madárfészek, nekem patakokban folyik a könnyem, a kollégám rajtam mosolyog, tán az afterpartit várja ennyire. Aztán a zene erősödik, az artisták zihálnak, a sárkányok tüzet okádnak, a szomszéd bárban már biztosan készül a martinink. Ha ez utóbbi tényen alig, azon azért többször is elgondolkodom közben, hogy vajon lehetne-e Pekingbe hívni Tibi bácsit, és azt kérni, hogy hadd üljek fel egy kicsit én is a repülő sárkány hátára mindjárt ott a színpadon, mert nem tudom, hogy csinálja, de tényleg magától repül. És ekkor értem csak meg igazán a New York Daily News szerzőjét, aki le is írja, hogy „ha az olyan könnyű volna, mindannyian egész nap sárkányon lovagolnánk”.
