2020. május 18-án hétfőn elhunyt Michel Piccoli, a Nagy zabálás, A szuka, A burzsoázia diszkrét bája, a Habemus Papam színésze. A francia legendával 2010-ben készített a Magyar Narancs interjút, most újra közreadjuk.
Magyar Narancs: Egyszer azt mondta, hogy rémesen irigyli Marcello Mastroianni szép férfiasságát. Hogy értette?
Michel Piccoli: Marcé volt a mozi legszebb arca az én szememben. Egyszerre nagyon férfias és nagyon feminin. Időtlenül sugallta a szépfiúk sármját, a sokat tapasztalt emberek melankóliáját. Ellentétben velem, Marcello igazi sztár volt. Hihetetlenül szerény. Az én szememben egy költői személyiség. Annyiban hasonlítunk, hogy egy percig sem vettük komolyan a hivatásunkat.
MN: Költői?
MP: Akinek titka van. Nem tetten érhető. Nem tudni, honnan, miből teremti meg a varázslatot.
MN: A megfejthetetlenség ott bujkál az egyik legutóbbi játékában is, Marguerite Duras A halál betegsége című darabjában.
MP: Igen, Duras-ban is a megfejthetetlenséget szeretem. Nem lehet tudni pontosan, hogy férfi és nő találkozásában milyen erők ütközéséről van szó. Egy régi szerelem viszontlátásáról, a halál eljöveteléről, mágiájáról, az öregségről vagy épp a fiatalságról.
| ||
MN: Mit ért a halál mágiáján?
MP: Fogalmunk sincs, milyen, megfoghatatlan, kiismerhetetlen, mint egy misztériumjáték vagy bűvészmutatvány.
MN: Milyen a viszonya az elmúlással?
MP: Tudatlan vagyok mind az élet, mind a halál dolgaiban. Ezek jóval bonyolultabb kérdések annál, mint amit az egyház vetít elénk: ha jó kisfiú vagy, a paradicsomba kerülsz, ha rosszul viselkedsz, a pokol vár rád. Hosszú életem során még soha nem találkoztam olyan hiteles személlyel, legyen az egyházi vagy sem, aki értelmes választ tudott volna adni ezekre a kérdésekre.
MN: Vélhetően mindenki a hite szerinti válaszokat kap, nem gondolja?
MP: Amit én gondolok, sokkal racionálisabb ennél: jöttünk valahonnan, megyünk valahová. Szeretünk, harcolunk, küzdünk egymással és magunkkal a véges lét szorításában. Nem hiszek sem az odaátban, sem semmi másban, ami túlmutat a földi létezésen.
MN: Soha nem keresett vigaszt a vallásban?
MP: Volt időm és elég tapasztalatom kiábrándulni. A Pétain-kormány idején biciklin mentünk anyámmal Párizsból délre. Az út szélén láttam egy síró öregembert, akinek elhurcolták a családját. Nem hiszem, hogy van Isten, vagy ha van is, rejtőzködik, nem válaszol a kétségbeesett könyörgésekre. Ha belegondol, a vallások mást sem tesznek, mint rémisztgetik az embereket, mindenféle penitenciákat rónak rájuk anélkül, hogy valódi magyarázatot adnának a miértekre. Betarthatatlan elvárásokat támasztanak a földi halandókkal szemben, közben tartják a markukat a javadalmazásokért. Miért hinnék az álszenteknek?
| ||
MN: Tehát az itt és mostban keresi az élet értelmét?
MP: Keresem, ez a megfelelő kifejezés. Amint elhinném, hogy biztos válaszok birtokában vagyok, az egyenértékű volna a halállal.
MN: Kezdettől fogva egyértelmű volt, hogy színésznek áll?
MP: Igazat szólva soha semminek nem készültem. Ha valami hiányzott belőlem, az az ambíció. Sok éven át az élet megfigyelője voltam, kissé olyan, mint Camus A közönyének a hőse. Nem láttam értelmét, hogy részt vegyek. Paszszív, bamba, éretlen voltam.
MN: Ehhez képest elég messzire jutott.
MP: Mások láttak fantáziát bennem. Én meg hagytam magam vezetni általuk. Voltam annyira naiv, vagy ha úgy tetszik, elég hiú, hogy elhiggyem nekik, hogy ezzel a külsővel és tragikomikus ábrázattal van keresnivalóm a kamerák előtt.
MN: Nem túl szerény?
MP: Óvakodjon azoktól az emberektől, akik nagyon magabiztosak, vagy megpróbálják elhitetni magukról, hogy azok. Elviselhetetlenek.
MN: Miért, azok a rendezők, akikkel dolgozott, mind a szerénység szobrai voltak?
MP: Nem mondhatnám. Volt valami gyermeki őrület és rémes szigor például Bu–uelben, Godard-ban vagy Ferreriben.
MN: Mikor lépett az életébe a mozi?
MP: Ne várja, hogy dátumokat vagy filmeket soroljak. Csak azt tudom, hogy kezdettől fogva rémesen irigyeltem Alain Resnais-t, Claude Chabrolt, Agnés Vardát, sőt még Claude Lelouch-t is. 'k ugyanis velem ellentétben megélhették a mozgóképvarázslat szinte minden fázisát, a világosítástól az operatőri munkán át a vágásig. Az én életembe a rendezéssel együtt lépett be ez a kései szerelem, ami a felfedezés élményével hatott. Különösen a vágás iránt éreztem utólag is valami olthatatlan vágyat.
MN: Egy zárt ajtók mögötti családi történettel, az Alors, voilával igazolt át a rendezéshez. Korábban nem voltak hozzá ambíciói?
MP: Hogy lettek volna! Folyamatosan jöttek a színészi felkérések. És mi, színészek egy Vittorio Gassmantól vett hasonlattal élve olyanok vagyunk, mint a kéjnők, vagy az ő szókimondásával élve rossz kurvák, akik bárkinek lefekszünk, aki fizet!
| ||
MN: Csak a fizetségért csinálta?
MP: Tapsolnak nekünk, foglalkoznak velünk, mindenfélét írnak rólunk, ez is a játék része. Olyan életet élhettem, amiről soha még csak nem is álmodtam.
MN: Milyen filmjeit, szerepeit mentené át a jövőbe?
MP: Amit Ferrerivel, Sautet-val, Chabrollal és Bu–uellel csináltam, az mind vállalható ma is. A zárkózottságomon sokat nyitott A burzsoázia diszkrét bája, a Dillinger halott, A nagy zabálás, Az élet dolgai. De éppúgy jókat bohóckodtam Vardával a Százéves mozi öreg komédiásaként, vagy Manoel de Oliveira kamerája előtt.
MN: Elég rémes képet fest a párkapcsolatokról harmadik rendezésében, a Nem ilyen életről álmodtam c. filmben.
MP: Őszintén szólva ki ne unná meg sokévi házasságban az élete párját, kiben nem szólal meg a kapuzárás előtti pánik, ki nem játszott el akár csak gondolatban azzal, hogy megcsalja a feleségét? Az öregkori félrelépésekről, azok érzelmi hátteréről nem szokás beszélni.
MN: Nos, önt több évtizedes hűség fűzi a feleségéhez.
MP: Ez kizárólag az ő érdeme. Ha találtam volna nála hosszabban tűrő, színesebb, kitartóbb személyt, bizonyára már külön utakon járnánk. Ludivine csodálatra méltó asszony. A legfőbb érdeme az, hogy elvisel engem, a hóbortjaimmal együtt.
MN: Milyen hóbortjai vannak?
MP: Zsigerileg türelmetlen vagyok az emberi ostobasággal, hiszékenységgel szemben. Rosszul viselem a hatalmi arroganciát, a pénzimádat elvakultságát, az érvényesülés diktatúráját. És itt nem csak a politikusok szánalmas működésére gondolok, hanem az emberi kapcsolatokat megfertőző ideológiákra. Az általános értékvesztés nekem ott kezdődik, hogy nem köszönök vissza a szomszédomnak, mert az más nézeteket vall, mint én.
MN: Van kiút?
MP: Ha felismerem a másik emberben a saját halandó voltomat, képes vagyok megbékélni vele. Amúgy is elég szenvedést, küzdelmet tartogat az élet. Miért ne tölthetnénk el békében, szeretetben azt a rövid időt, ami megadatik?
