Alexandra Árnymagyarországon - Még egyszer a kolozsvári magyar egyetemről

  • Parászka Boróka
  • 2006. május 18.

Publicisztika

Dobolyi Alexandra, az MSZP európai parlamenti képviselője "rajtaütésszerű" látogatást tett Kolozsváron, hogy kiderítse, mi igaz a Babesü-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) körüli vitából.

Dobolyi Alexandra, az MSZP európai parlamenti képviselője "rajtaütésszerű" látogatást tett Kolozsváron, hogy kiderítse, mi igaz a Babesü-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) körüli vitából. A magyar közvélemény körülbelül annyit tud erről a történetről, hogy folyamatos kritika éri a román állami felsőoktatást: sérülnek a kisebbségi jogok, nem kielégítő a magyar tannyelvű oktatás, elégtelen az állami támogatás (már ha nem olvasták korábbi cikkünket: A püspök falat húz, Magyar Narancs, 2006. március 9. - a szerk.). A kritika leghatározottabb képviselője egy, az egyetem oktatóiból és az egyetemügyet felvállaló civilekből álló szervezet, a Bolyai Kezdeményező Bizottság (BKB), amely nemzetközi fórumok elé is vitte az ügyet. S bár a lobbicsoport egyik vezetője (Hantz Péter, a BBTE oktatója) egyben a Tőkés László vezette Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) tisztségviselője, az ügy mellé (visszafogottan) felsorakozott az RMDSZ is. Úgy tűnik: az egyetem ügye a már-már elérhetetlennek látszó erdélyi magyar politikai konszenzus sarokköve lett.

A kérdéskör súlya és az elért konszenzus azonban látszólagos. Nincs egyetértés, csak osztozkodás a kisebbségi politika számára fennmaradt koncon.

*

Már tavaly is "botrányos" volt, hogy a csatlakozási folyamat részeként készített, Romániáról szóló országjelentésben gyakorlatilag nem szerepeltek a magyarokat érintő kisebbségi problémák. A jelentésben sokkal nagyobb teret kapott a nemek közötti diszkrimináció, a nők hátrányos helyzete. Az egyetlen kiemelt kisebbségügyi probléma a romákat érintette. Nem véletlenül: a romániai magyar érdekképviselet kisebbségi szempontból teljes sikertörténet. Ma minden koalíciós nézeteltérés és a "menetrendszerű" romániai politikai instabilitás ellenére az RMDSZ nagyobb politikai hatalmat élvez annál, mint amelyre az etnikai alapon szavazó bázisa felhatalmazta. Az egymást váltó román kormányok mindegyikében a magyar kisebbségi érdekképviselet volt a "mérleg nyelve", ezért hát rendszerint elérte azt, amit akart. És amit nem tudott elérni az RMDSZ, azt a csatlakozásra készülő román politikai elit önként és dalolva adta meg. Az egész magyar kisebbségügy nem ér a román kormány számára annyit, hogy veszélybe kerüljön miatta a csatlakozás. És ha vannak is tartalékai a román nacionalizmusnak, azokat nem érdemes néhány helységnévtábla vagy beiskolázási terv miatt mozgósítani. A romániai magyarokba egyébként sem kell olyan értelemben "befektetni", mint például a romániai romákba, akiknek az érdekképviselete még nem elég erős, akik összemérhetetlenül hátrányosabb szociális helyzetben élnek, és akik "benne" laknak a román társadalomban, az összes problémával együtt. És ezért hatnak is rá. A romániai romák mindenféle értelemben visznek a költségvetésből, támogatásra szorulnak.

*

A romániai magyarok ezzel szemben jól szervezetten, önkéntes elkülönülésben élnek (nem kell attól tartani, hogy kulturális, politikai szempontból befolyásolnák a román társadalmat). Ráadásul "hoznak" is valamit, amennyiben mögöttük áll a magyar kormány, amely kisebb-nagyobb mértékben átvállalja a román állam feladatait, kultúr-, szociál- és gazdaságpolitikai szempontból egyaránt. Ideális kisebbség a romániai magyar, és ezt a román kormány, valamint a román ellenzék is felismerte (ideértve a hírhedt, Vadim Tudor által vezetett Nagy-Románia Pártot is).

A román politikai életet ma nem a román-magyar viszony határozza meg, és ez elsősorban az RMDSZ számára nagy veszély. Ez a szervezet a védekezésre rendezkedett be. További léte, jövője azon múlik, hogy felismeri-e: kell egy alternatív program a védekező politika mellett. Ha nem ismeri fel, hamarosan az ellenség nélkül hadakozó politikai Don Quijote szerepében találja magát. Rég elmúltak azok az idők, amikor néhány gimnáziumi osztály vagy egy elsinkófált kétnyelvű helységnévtábla miatt robbantak ki utcai verekedések. Ma ott is kétnyelvű vasúti és közúti táblát találni Romániában, ahol már egyetlen kisebbségi sem él. (Jellemző, hogy cigány nyelvű helységnévtábláról nem nagyon tudni. Egy egészen biztosan van: a Marosvásárhelyhez közeli Szentpálon.)

Itt tartunk ma tehát, és nem csoda, hogy a legfrissebb országjelentésre várva az RMDSZ például azon szorong és azért lobbizik, hogy szerepeljenek valamilyen szempontból a romániai magyarok problémái a jelentésben. Nem maradhat a szervezet uniós szinten pőrén, mindenféle sérelmi alap nélkül. Ha nincsenek problémák, akkor kreálni kell.

Úgy kell ez az egyetemügy is, mint egy ital víz. Az RMDSZ az EMNT számára biztosítja a legitimációt. Van ki ellen, és van kiért harcolni. Az egyik radikális, a másik radikálisabb. Az egyetem ügye a kezdeményezők számára is biztosítja a nyilvánosságot: az erdélyi magyar politikai új generáció vesszőparipája lehet. Olyan téma, amellyel jól lehet dobbantani a politikai és a tudományos életben egyaránt. Ha nagyon sikeres az akció, újabb magyar egyetem születésénél bábáskodhatnak a kezdeményezők. Bár az utóbbi időben az Erdélyben születő magyar egyetemek száma nehezen követhető. Annyi a magyar felsőoktatási hely, hogy szinte lehetetlen betölteni. Nincs annyi érettségiző.

(Alig) meglepő módon az ügy a magyar EP-csapat számára is hasznos lehet, hiszen uniós szinten is hatásos, egyértelmű, klasszikus kisebbségvédelmi lobbi építhető rá. Fenntartható továbbá az egész eddigi magyar kisebbségpolitika, amelynek a lényege egy, a Magyarország határain túlnyúló védelmi és sérelmi politikai rendszer. Ebben a rendszerben Magyarország szolgál és véd. Elsősorban a szomszédos államoktól védi meg a szomszédos államok állampolgárait, és olyan szolgáltatásokat nyújt ugyanezen állampolgároknak, mely szolgáltatásokat a fent említett államoktól vállalja át. Erre a szolgáltatói feladatra aztán kiépíthet egy szolgáltatói rendszert, a maga bürokráciájával, hivatalaival, költségvetéseivel. Ez a rendszer végeredményben nem haszontalan a magyar állam számára sem, hiszen fontos foglalkoztatáspolitikai feladatokat lát el. Mit csinálnának a határon túli magyarok ügyeivel foglalkozó hivatalnokok, ha ez az előbb vázolt szerepzavar és a mesterséges veszélyérzet nem állna fenn?

Egészen meglepő módon azonban Dobolyi Alexandra nem elégedett meg ezzel a kerek és másfél évtizede jól működő képlettel. Annak ellenére, hogy a BKB akcióit támogatta, az MSZP "rajtaütött" Kolozsváron. Váratlanul látogatott a helyszínre, hogy személyesen győződjön meg róla, hogyan is áll az ügy. Természetesen a látogatással kapcsolatban megindult a vita. Természetesen egyáltalán nem arról, ami a kérdés lényegét érinti. Kérdésként merült fel, hogy Dobolyi kivel és miért találkozott. (Meghívóival és az egyetem vezetésével tárgyalt.) Vitatták, hogy kivel és miért nem találkozott. (Nem találkozott a Bolyai Kezdeményező Bizottsággal.) Elmaradhatatlan volt természetesen a kis MSZP-s közjáték is: a látogatás kapcsán fény derült arra, hogy Tabajdi Csaba és Dobolyi Alexandra között nézetkülönbség van. Tabajdi elégedetlen, Dobolyi pedig elégedett mindazzal, ami Kolozsváron tapasztalható. (Ebből a szempontból Dobolyinak kétségtelen előnye van, hiszen ő legalább helyszínelt és tapasztalt, ha vitatható módon is.)

Egyáltalán nem meglepő módon senki sem lépett ki a támadva védekező és védekezve támadó kisebbségpolitika elöregedett kereteiből. Dobolyi csak arra volt kíváncsi (és ebből a szempontból nemhogy nem mond ellent neki, de tökéletesen kiegészíti Tabajdit), hogy éri-e valamiféle hátrány a BBTE magyar hallgatóit és oktatóit. Meg kell-e védeni "a" magyarokat "a" románoktól. Csóválta kissé a fejét a hiányzó magyar feliratok láttán, de nem lépett túl a (néha fontos, néha lényegtelen) látszatokon. Nem kérdezett rá arra, hogy a BBTE-n folyó magyar nyelvű oktatás megfelelő színvonalú-e. Nem kérdezett rá arra, hogy a minőségbiztosítás potenciális hibái mennyiben kérhetők számon az egyetemszervezésen, mennyiben etnikai és mennyiben szakmai jellegű hibák. Nem kérdezett rá arra, hogy a BBTE intézményes struktúrája hogyan illeszkedik az európai oktatási rendszerhez. Nem kérdezett rá arra, hogy mennyire átjárható ez az egyetem azok számára, akik a magyar állam által támogatott erdélyi felsőoktatási intézményekben tanulnak vagy oktatnak. Nem vizsgálta, hogy a romániai állami felsőoktatás és a magyar állam által finanszírozott felsőoktatás hogyan egészíti ki egymást: létezik-e valamiféle összhang, vagy teljes a káosz? Nem kérdezett rá arra, hogy mennyire nyitott a BBTE a magyarországi felsőoktatási intézményekkel való együttműködésre. Hogy hány hallgatót fogadna Magyarországról. Hány magyarországi oktatót látna vendégül. Nem érdeklődött a közös kutatási projektek iránt. Nem esett szó a munkaerőpiacok megnyílásáról, a diplomás-munkanélküliségről és a szakértőhiányról. Nem esett szó arról sem, hogy az esélyegyenlőség nevében mennyire kínál lehetőséget a BBTE a hallgatói számára a román munkaerőpiacon való versenyképességre.

*

Hosszan sorolhatnánk a kérdéseket, amelyek túl vannak a klasszikus magyar kisebbségpolitika szempontjain. Csak néhány lépésnyire kell továbbmerészkedni egy ilyen látogatás alkalmával, és egészen átértékelődik az egész eddigi "kihelyezett" határon túli építkezés, amely bizonyos értelemben újrateremti Magyarország határain kívül a magyar intézményrendszereket. Így jön létre Árnymagyarország. És Árnymagyarország lakói sajnos nagyon sokszor tapasztalják, hogy az árnyak mögött nincs semmi.

Nem kell hozzá kifejezett innovatív érzék, csupán némi érdekkalkuláció, hogy az országok és a régiók közötti együttműködés egyetlen működőképes formája a kölcsönös, egyenjogú partnerség legyen. Ahhoz persze kell némi bátorság, hogy a csak etnikai dimenziókban fogalmazó kisebbségpolitikát gyarmatpolitikai rekvizitumnak minősítsük. És ez semmiképpen sem várható el Dobolyi Alexandrától, aki új, ám még bizonytalan motoros ebben a témában. Az viszont igenis elvárható, hogy tárgyalópartnerét (Nagy László rektorhelyettest) nyilatkozatában ne azért minősítse megbízhatónak, mert elég magyar neve van. Ezt a logikát követve ugyanis kénytelenek lennénk arra a téves következtetésre jutni, hogy a képviselő asszony neve viszont nem egy kifejezett nemzetbiztonsági garancia.

A szerző A Hét című marosvásárhelyi hetilap főszerkesztője.

Figyelmébe ajánljuk