Az alkotmány tervezete az unió kizárólagos hatáskörébe tartozó ügyek között elsõ helyen említi a monetáris politika alakítását, talán nem függetlenül attól, hogy az alkotmányozást megelõzõ integrációs idõszak egyik legkézzelfoghatóbb és legszebb eredménye a közös európai pénz bevezetése volt. A pénznek akkora jelentõsége van modern világunkban, hogy egyes tagállamokban minden közös európai ügy közül az euróról vitáznak a legtöbbet.
Vannak, akik azt állítják, az euró nem mindenkinek jó, vagy nem egyformán jó. A közös pénz bevezetésekor a borulátóbbak azt jósolták, hogy nem fog mûködni, mert nem egyetlen természetes gazdasági egység fizetõeszköze. Sok tagállami politikust és gazdasági érdekcsoportot bosszant, hogy a pénz értékét nem tudják rontani. Aggodalmaikat a laikusok is átveszik: mi lesz, ha az idegenek kezébe kerül anyagi boldogulásuk, akik nem az õ érdekeit képviselik?
Pedig az euró az európai emberek közös ügye. Ha az aggódókat meggyõzzük errõl, talán könnyebben értik meg azt is, hogy az unió alkotmánya is minden európai emberé.
Az unió egyik fõ célja az egységes piacgazdaság kialakítása, ahol a verseny szabad és torzulásoktól mentes. A piacgazdaság legfontosabb intézménye az értékálló, általánosan elfogadott, egységes fizetõeszköz, vagyis a pénz használata. Az egységes piacon használt többféle pénznem megnehezíti az árak átláthatóságát, megdrágítja a piaci tranzakciókat lezáró fizetést. Mivel az egyes pénzekre különbözõ gazdasági erõk hatnak, átváltási árfolyamuk folyamatosan ingadozik, s ez megnehezíti az elõrelátást. Ha a pénz nem értékálló, a gazdálkodók nem tudhatják, hogy az árak emelkedésekor érdemes-e termelésüket növelni, hisz annak oka lehet termékeik keresettebbé válása, de az óvatosságra intõ infláció is. Beszerzéseiknél sem tudják értelmezni az árak változását, így nem tudhatják, mikor kell gazdálkodásukat új pályára állítani. Ahol a pénz nem értékálló, ott az emberek szerzett nyugdíjjogosultsága nem biztosítja öregkoruk anyagi alapjait, a munkavállalók nem tudhatják, hogy fáradságuk eredménye értékarányos-e, a hitelezõk pedig azt nem, mennyit fog érni az összeg, amit adósaiktól visszakapnak.
A legnagyobb adósok, a munkáltatók és a legtöbb európai nyugdíjrendszer mûködtetõi, vagyis maguk a tagállamok sok mindent elkövettek a múltban, hogy a pénz értékét rontsák, és így csökkentsék az állami tisztviselõk és a hitelezõik járandóságát. Az európai nemzetállamok évezredes visszatekintésben is igen rosszul bántak a pénzzel - a második világháború utáni újjáépítésben pedig, amikor minden korábbinál nagyobb gazdasági hatalomra tettek szert, a pénzhez kötõdõ ártalmas manipulációk káros hatása is fokozódott. Amikor az infláció a modern gazdaságok fejlõdésének egyik legnagyobb akadályává vált, szakmai, majd politikai konszenzus alapján a pénzzel és az állami pénzköltéssel kapcsolatos közpolitikai döntéseket intézményileg szétválasztották.
Az alkotmány tervezete kétféleképpen is biztosítja a pénz teremtésének és költésének intézményi szétválasztását. Egyfelõl az unió pénzével, az euróval kapcsolatos döntések teljesen kikerülnek a nemzetállamok hatáskörébõl. Másrészt az egyes tagállamok jegybankjainak rendszerét és az Európai Központi Bankot (EKB) oly módon helyezi el az alkotmányos intézmények között, hogy mûködésükre az egyes tagállamok külön-külön nem gyakorolhatnak befolyást.
Többen felvetik azt a kérdést is, hogy elég független-e vagy éppenséggel nem túl független-e az Európai Központi Bank, az európai monetáris politika végsõ letéteményese?
Az EKB nem független a gazdasági realitásoktól vagy azoktól az európai emberektõl, akik nevében hatósági jogait gyakorolja. Intézményi függetlensége azt jelenti, hogy a pénzteremtésért felelõs hatóság szakmai döntései és idõhorizontja független a pénz kölcsönvevõitõl, az adószedõktõl és a pénz használóitól is. Ugyanakkor az EKB része az európai alkotmányos intézményeknek. Rá is vonatkoznak az európai alkotmány rendelkezései, az unió törvényhozásra felhatalmazott szervei pedig a bankkal konzultálva megváltoztathatják a monetáris politikát szabályozó európai törvényeket. A procedurális garanciák miatt az ilyen európai törvények a tagállamok pillanatnyi különérdekei szerint nem, csak a tagállamok közös, hosszú távú érdekei szerint módosíthatók. Az EKB vezetõit az európai emberek demokratikus felhatalmazásával, a képviseleti demok-rácia szabályai szerint választják meg, más politikai választásoktól eltérõ idõpontban és különleges szabályok szerint. Míg a pénzzel kapcsolatos legfontosabb gazdasági döntéseket maguk a pénz használói, az európai piacgazdaság szereplõi és a kereskedelmi bankok hozzák meg, az európai jegybankok rendszere elsõsorban a bankokat felügyeli. A pénz állami kölcsönvétele és költése ugyanakkor a tagállamoknál, a régióknál és az önkormányzatoknál marad. Igaz, az európai alkotmány ebben is korlátozza jogaikat, ha az már a közös piacgazdaság vagy pénzrendszer mûködését veszélyeztetné.
Ez a rendszer már az Európai Közösségben is a nemzetállamoktól egyre függetlenebbül mûködött, és az elmúlt két évtizedben sikerrel fékezte meg a romboló európai infláció évezredes jelenségét. A föderatív rendszer általában is üdvös a pénz szempontjából: az amerikai és a kanadai dollár az európai valutákhoz képest kiváló pénznek bizonyult a múltban is. A legtöbb európai polgár életében elõször az euró formájában birtokolt értékálló fizetõeszközt. Áldásait azon új tagál-lamok lakói is élvezhetik, amelyek még az euróövezethez történõ csatlakozás korai fázisában tartanak, és saját, de az eurótól függõ valutával rendelkeznek.
Az európai monetáris rendszerrel szembeni egyik kritika szerint az egységes monetáris politika nem mindenkinek egyformán jó. Az egyik visszatérõ érv szerint egyes tagállamoknak gyengébb valutára van szükségük. A másik azt állítja, hogy a pénz közös európai árfolyama és kamata nem jól alkalmazkodik az egyes tagállamok gazdasági és adóssági ciklusaihoz; ezért egyáltalán nem biztos, hogy az unió optimális valutaövezetet jelent.
A piacgazdaság mûködése annyira bonyolult, hogy emberi elme minden részletében fel nem foghatja. Ezért nem tudhatjuk biztosan, hogy az Egyesült Államokénál rugalmatlanabb és heterogénebb európai piacgazdaság hosszú távon valóban a lehetõ legjobban jár-e a közös valutával. Ám azokat, akik életképtelennek tartották az európai valutaövezetet, már cáfolta az elmúlt évek tapasztalata. Az euró a dollárral folytatott versenyben is erõsnek és életképesnek bizonyult. Az pe-dig elfogadhatatlan, hogy egyesek a pénzrontást, az inflációt sírják vissza. Gyengébb valutát követelni a gyengébb gazdasággal rendelkezõ tagállamoknak olyan, mintha azt állítanánk, hogy a versenyben a roszszabb vezetõknek gyengébb autót kellene adni, mint a legjobbaknak. Az autóversenyzõk nemcsak azért képesek jobb teljesítményre, mert jobb autójuk van, hanem mert jobban tudnak vezetni. Az egyformán erõs pénz biztosítja azt, hogy mindenki ugyanarról a vonalról indulhasson, és ha gyorsabb gazdasági fejlõdésre képes a gazdagabbaknál, akkor elõbb-utóbb beérhesse õket. A gyenge valuta mögött a nyugdíjakat elinfláló, eladósodott tagállamok felelõtlen politikusai és a versenyképtelen, az infláció segítségével a dolgozói pénzén spórolni próbáló vállalatok rövid távú érdekei állnak. Pedig a rosszabb pénz egyikükön sem segít, csak egy idõre elfedi a gyengéiket.
