A felsőoktatás Magyarországon sikerágazat. Bizonyíték erre a magas részvételi arány, a diplomások nemzetközi viszonylatban magas relatív jövedelme és alacsony mértékű munkanélkülisége. Persze naphosszat lehet sorolni a problémákat (sokan meg is teszik), világosan kell látni azonban, hogy kevés olyan területe van a magyar gazdaságnak, ami ennyire jól működik - nem kis mértékben az eddigi reformpolitikáknak köszönhetően. Másfelől számos kutatás egyértelműen kimutatta, hogy óriási gondok vannak a közoktatással. A legkézenfekvőbb bizonyíték erre a közel 25 százalékos funkcionális analfabetizmus és az ennek köszönhető végleges társadalmi leszakadás az általános iskola alsó tagozataiban, ami aláássa a foglalkoztatást, és nem mellékesen az adó-, a nyugdíj- és az egészségügyi rendszer fenntarthatóságát. Időszerű lenne nemzeti konzultációt tartani erről a kérdésről, komplex kormányzati akcióprogramot indítani, sőt akár új közoktatási törvényt alkotni.
A központi tervező dilemmái
Ezzel szemben megint új felsőoktatási törvényünk lesz. Az indoklás szerint ez majd segít rendbe tenni a közoktatást is: "A pedagógusképzés átalakításával az oktatásirányítás jelentős lépést tesz a pálya presztízsének növelése érdekében." Nehéz elképzelni azonban, hogy a jelenlegi pedagógusfizetések mellett a pedagógusképzés bármilyen átszervezése érdemben képes befolyásolni a gimnazisták pályaválasztási döntését.
Az oktatás és különösen a felsőoktatás szerepe rendkívüli módon változott az elmúlt évtizedekben. A technológiai fejlődés következtében a nagy tömegű, magas szinten képzett és rugalmasan átképezhető munkaerő a gazdasági növekedés legfőbb hajtómotorjává vált. És ez nem csak szlogen - a túlélésünk múlik azon, hogy menynyire hatékonyan működik a felsőoktatás. Az EU 2020 stratégiai programjának középpontjában az "okos, fenntartható és befogadó növekedés" (smart, sustainable and inclusive growth) áll, melynek kulcstényezője a kiterjedt és nagyon magas színvonalú tudásipar, mivelhogy az olcsó munkaerővel és a természeti erőforrásokkal nem tudunk és nem is akarunk versenyezni.
Az új felsőoktatási törvénytervezet alapvetése, hogy a felsőoktatás nem profitszerző szolgáltatás, hanem közszolgálat, emiatt szándékai szerint "szakít a jelenleg hatályos szabályozás piaci és értéksemleges szemléletével, megteremti a nemzeti fejlődés szolgálatába állított felsőoktatási rendszer és a felsőoktatási intézmények működésének alapvető szabályait". Ezen az alapon a jövőben az államilag finanszírozott helyek nem a jelentkezések arányában lesznek elosztva az intézmények és a szakok között - mint eddig -, hanem intézményekre és szakokra lebontva a központi tervező fogja meghatározni a keretszámokat. Az indoklás a következő: "A felvehető hallgatók létszámának szakcsoportonkénti rögzítése elkerülhetővé teszi, hogy egyes népszerű szakokon végzett diplomások (mint jelenleg pl. a bölcsészek) tömegesen kerüljenek a munkanélküliek táborába."
De vajon miért ellentétes az ún. piaci és értéksemleges szemlélet a nemzeti fejlődés szolgálatával, és miért tudja jobban a központi tervező, hogy mire van szüksége a hallgatónak?
A fogyasztói szuverenitáson alapuló piaci mechanizmusok várhatóan akkor működnek jól, ha:
(1) a döntéshez szükséges információ könnyen megszerezhető;
(2) az információt a fogyasztó értelmezni tudja;
(3) a rossz döntésnek alacsony a költsége;
(4) a fogyasztói ízlések különbözők.
Ezek a feltételek a felsőoktatás esetében elég egyértelműen fennállnak.
A különböző diplomák költségéről és értékéről rengeteg információ olcsón és egyszerűen megszerezhető a világhálón.
A hallgatók képesek ezt az információt feldolgozni, és idejük is van felkészülni a döntésekre.
A rossz döntésnek magas lehet a költsége, de egyrészt semmi bizonyíték nincs arra, hogy a központi tervező jobban tudna dönteni a felvételizők helyett, másrészt a moduláris képzés révén a veszteségek jelentősen csökkenthetők.
Végül pedig a fogyasztói ízlések rendkívül különbözőek, és éppen a technológiai fejlődésnek köszönhetően nagyon gyorsan változnak.
Ezek a feltételek nem teljesülnek például a közoktatásban és az egészségügy számos területén, de a felsőoktatásban speciel nagyon nehéz megmagyarázni, hogy miért kívánatosabb a központi koordináció, mint a piaci mechanizmus. A központi tervezőnek nemcsak 3-5 évre kell majd előrejelzéseket készítenie, hanem minimum egy emberöltőre. Meg kell értenie azt is, hogy a diplomások pályamódosítása és átképzése nem kudarc, hanem éppen ellenkezőleg: azt mutatja, hogy a felsőoktatás jól működik, hiszen a kor elvárásainak megfelelően rugalmas ismereteket nyújt, megtanít alkalmazkodni és folyamatosan tanulni. A személyi asszisztensként dolgozó bölcsészek, a biztosítási ügynökösködő tanárok, a pénzügyi elemzővé váló fizikusok és a számítógép-programozásra áttérő nyelvészek a modern felsőoktatás sikertörténeteinek főszereplői. A központi tervezőnek azt is figyelembe kell majd vennie, hogy teljes iparágak tudnak egyik pillanatról a másikra kialakulni, áttelepülni más országokba és megszűnni. Ugyanígy a hallgatók és a diplomások bármikor úgy dönthetnek, hogy ideiglenesen vagy végleg külföldre költöznek; és majd azzal is számolni kell, hogy esetleg bevándorlók tömegei jönnének Magyarországra tanulni vagy dolgozni.
Aki kapja
A törvénytervezet nemcsak szakmák szerint kívánja újraosztani a keretszámokat, hanem a főváros túlsúlyát is csökkentené a vidék javára, mivel "A vidéki városok felsőoktatási intézményei a helyi kulturális élet központjai, gazdasági hatásuk is meghatározó." Ez azt jelenti, hogy néhány fiatalnak majd le kell mondania arról, hogy a fővárosban tanuljon, annak érdekében, hogy jelenlétével fellendítse a helyi kulturális és gazdasági életet. Ez összecseng azzal a fő üzenettel, hogy: "...a közérdek elsőbbséget élvez az egyéni érdekekkel szemben." Erősen kétséges azonban, hogy tágabb kontextusban mennyire szolgálja mindez a nemzet érdekét. Ahogy nem szerencsés a nyugdíjrendszert arra használni, hogy fellendítsük a tőkepiacokat, ugyanúgy nem a felsőoktatással kellene a közoktatást barkácsolni vagy a regionális fejlesztés hiányosságait orvosolni. Sőt. A törvényalkotó felfogásával szemben valószínűleg a hagyományőrzés sem tartozik a felsőoktatás legfontosabb feladatai közé. Félő, hogy ezek a rátelepített extrák totálisan eltérítik a rendszert a valódi céljaitól. A központi kézi vezérlés pedig nemcsak a józan ésszel ellentétes, hanem a nemzetközi tendenciákkal is.
Meg kell jegyezni ugyanakkor, hogy a jelenlegi magyar finanszírozási rendszer nagyon messze van az ún. piaci modelltől. Egy piaci modellben ugyanis az intézmények alapvetően a tandíjból (költségtérítésből) élnek, aminek a mértéke szabadon változtatható, és ami tükrözi a diplomák értékét. Természetesen egy piaci modellben is szükség van állami támogatásra, mégpedig a pozitív társadalmi hatások (ún. externáliák) miatt. Az állam számos szűrőn keresztül eldönti, hogy mennyi pénzt költ a felsőoktatásra, és hogy ezt az öszszeget milyen szempontok szerint osztja szét: például úgy dönt, hogy a kiemelkedően tehetséges hallgatókra költi; vagy a jó tanulókra költi, vagy a szegényekre, vagy bizonyos szakmákat támogat satöbbi. A piaci modellben a szabályozó hatóság nincs szereptévesztésben, és nem azon gondolkodik, hogy vajon mire van szüksége a munkaerőpiacnak (ezt a kérdést meghagyja a hallgatóknak és az intézményeknek), hanem azt próbálja kitalálni, hogyan tudná az adott költségvetési keretből maximalizálni azokat a társadalmi szinten jelentkező pozitív hatásokat, amelyeket a piaci szereplők nem vesznek számításba. Ez persze egyáltalán nem könnyű. Sok politikai egyeztetésre van szükség ahhoz, hogy a megvalósuló támogatási mix minél jobban tükrözze az adott társadalom értékítéletét. Például egy konzervatív kormányzat mondhatja azt, hogy a felsőoktatásnak szerinte nagyon nagy a pozitív társadalmi hatása, ezért többet kíván költeni rá közpénzből, és annak adja a támogatást, aki jó felvételi vizsgát ír, és/vagy aki a reáltudományokat választja.
A következő kérdés, hogy milyen módon juttassa el a támogatást a hallgatókhoz: közvetlenül nekik adja ösztöndíj vagy utalvány formájában; vagy az intézmények kapjanak fejpénzt a hallgatók száma alapján; vagy az intézményeknek adja egyedi megfontolások alapján. Könnyű belátni, hogy minél inkább keresletoldali a támogatás (azaz a hallgató kapja a pénzt, és ő fizet aztán az intézménynek), annál hatékonyabban működnek a piaci mechanizmusok - egyrészt, mert a hallgatók a saját pénzüket költik, így jobban meggondolják, hogy mit válasszanak; másrészt, mert az intézmények is abban motiváltak, hogy a hallgatók kegyeit keressék. Ez a modell leginkább az angolszász országok gyakorlatához áll közel. Túlzás nélkül állítható, hogy az angolszász típusú oktatási rendszerek a globális felsőoktatási verseny nagy nyertesei, amihez fel kell zárkózni, vagy legalább világosan kellene látni, hogy miért térünk el tőle. De nem kell olyan messzire mennünk: az "egységes európai felsőoktatási tér" koncepciója is a verseny, a szektorsemlegesség és az egyéni szabadság alapértékeire épül, nem pedig a központi tervezésre, az intézményi megkülönböztetésekre és a hallgatók terelgetésére.
Aki adja
Magyarországon jelenleg GDP-arányosan kb. 1-1,2 százalékot költünk a felsőoktatásra (ez nagyjából megegyezik az uniós átlaggal), melynek kb. 80 százaléka közkiadás. Az intézmények tehát az állami finanszírozásból élnek, és kevésbé a saját bevételeikből. Jelenleg az állami finanszírozás túlnyomó része normatív, a hallgatói létszámmal arányos juttatás. A hallgató tehát viszi magával az állami pénzt, így egy vonzóbb intézmény több hallgatót tud felvenni, és több állami pénzhez jut. Ennek a rendszernek azonban az a nyilvánvaló hátránya, hogy az intézmények kizárólag a mennyiségi növekedésre fókuszálnak: minél több hallgatót akarnak felvenni, és különböző trükkökkel igyekeznek sokáig benntartani őket. Ebben a rendszerben az áralkalmazkodás kizárt (hiszen a nagyobb túljelentkezés sem növeli a fejpénzt) - de nem csak emiatt nem nevezhető piacinak. Akármennyire jó egy egyetem, nem engedheti meg magának, hogy kevesebb hallgatóval magasabb színvonalon foglalkozzon. A probléma valójában éppen abból származik, hogy a piaci mechanizmusok nem tudnak kellő mértékben kibontakozni, így a jobb teljesítmény nem kap kellő elismerést. Márpedig egy progresszív felsőoktatás-politikának nem elfojtania kellene a piaci erőket, hanem ösztönözni és persze megfelelő szabályozással kordában tartani őket.
A törvénytervezet alapján kirajzolódó új rendszerben az államilag finanszírozott helyek száma a demográfiai helyzet függvényében alakul majd: "Az állam minden évben a megelőző évben 18. életévét betöltő korosztály 45 százalékának felsőfokú tanulmányait biztosítja költségtérítés nélkül, 5%-os eltéréssel." Nem világos, hogy ez az algoritmus az alapszakra újonnan belépők vagy az összes államilag finanszírozott hallgató létszámát adja-e meg. Az első értelmezés tűnik valószínűbbnek, mert a második nagyon radikális keretszám-csökkenéshez vezetne. Ez esetben viszont arra számíthatunk, hogy továbbra is az állami finanszírozás lesz a meghatározó. Sőt, ha figyelembe vesszük, hogy ezután kizárólag az állami és az egyházi tulajdonban lévő intézmények kapnak állami finanszírozást (vagyis a szektorsemlegességet is töröljük a szótárból), akkor elképzelhető, hogy az állami és egyházi intézmények összességükben több hallgatót és több állami pénzt kapnak, mint eddig.
És bár a törvényalkotó állítja, hogy: "Az új törvény... megfelel a modern kor minőségelvű kihívásainak és az Európai Unió ajánlásainak. Alkalmazza a szubszidiaritás elvét, amely szerint a feladatokat azon a szinten oldják meg, ahol azok felmerültek, vagyis a felsőoktatás az autonómia figyelembevételével decentralizált" - sajnos ez nem igaz. Hiszen a javaslat legelképesztőbb változtatása szerint az országos előirányzat 70 százalékát ezentúl ún. feladatfinanszírozás formájában kapnák meg az intézmények, a konkrét elosztás pedig nem normatív szabály szerint történik, hanem a minisztérium dönt róla saját hatáskörben, egyedi megfontolások alapján. Erre azért van állítólag szükség, mert "Fontos, hogy a felsőoktatási intézmények finanszírozása kiszámítható legyen, az előre látható támogatások ismeretében pontosan tervezhessék az éves költségvetést." Ez a lépés teljes mértékben kikapcsol mindenféle piaci mechanizmust a központi erőforrás-elosztás folyamatából. A központi irányító ellenőrzi a minőséget, érvényesíti a munkaerő-piaci trendeket és képviseli a közérdeket.
Az intézményvezetőknek pedig egyetlen feladatuk lesz ezentúl: jóban lenni a központi irányítóval, és rendszeresen és hihetően prezentálni, hogy náluk igazán értékközpontúan képviselik a nemzeti fejlődés ügyét.
