Mérő László legutóbbi, a nácikról, illetve a hozzájuk való viszonyról szóló írásának (Nácik, hova?, Magyar Narancs, 2008. május 8.) állításai nem hagyhatók csak úgy annyiban. Mérő László tekintélyes értelmiségi, elkötelezett demokrata, szavára sokan adnak, nem akárki. Legutóbbi tárcájában azonban - és a jó szándékot nem vitatom - olyan érvelést tár az olvasók elé, amely több ponton hibás, következtetése pedig veszélyes.
Mérő magát antinácinak vallja, és kötelességének érzi, hogy szembeszálljon azzal, amit képviselnek. Szerinte közös nyelvet kell keresnünk a nácikkal, hogy vitatkozni tudjunk velük. Bevezeti a geci fogalmát is, annak "aljas, csak az aljasság kedvéért aljas" értelmében. Azt írja, hogy a nácikkal kapcsolatban az zavarja, ahogy náluk a nemzeti eszme és a "geciség" összefonódnak. Hiszen lehet más is geci, legyen bár liberális, kommunista, klerikális - mondja Mérő. De szóba kell állnunk a nácikkal, méghozzá saját nyelvükön, saját szintjükön, azért, hogy vitában győzzük le őket. Nem őket kell meggyőznünk, írja, hiszen egy ilyen vita a közönségnek szól, különös tekintettel azokra a honfitársainkra, akiket egy bizonyos határig nem zavarnak a nácik. Mert nem mindegy, hogy hol ez a határ - teszi hozzá.
Az egész érvelés ott bukik meg, hogy a nácikkal nem létezik közös nyelv. Ilyet nem lehet találni. Miről is lehet, miről kellene vitatkozni velük? Az ember nem áll le vitatkozni arról senkivel, hogy a nem fehér bőrűek teljes értékű emberek-e, vagy sem. Nem állunk le vitatkozni arról, hogy létezik-e zsidó összeesküvés vagy sem. Hiába bazmegelünk közben, mint a cikkbeli példában Mérő László Lajos nevű barátja a két bőrfejűvel az Örsön, hiába "gecizünk", így is csak legitimáljuk nézeteiket - pusztán azzal, hogy szóba állunk velük.
De nem csupán ezért nem állunk szóba a nácikkal, hanem azért, mert tudjuk, hogy ők egyáltalán nem akarnak vitatkozni, beszélgetni. Egyrészt a nácik saját világnézetüket akarják propagálni. Hazugságokat közölnek tényként, szemrebbenés nélkül. Az összeesküvés-elméleteiket alátámasztó, ellenőrizhetetlen "adatokat", "eseményeket" sorolnak, és a "vitapartner" állításaira egyáltalán nem reagálnak. Ez a vita nem vita, következésképpen meg sem lehet nyerni.
Másrészt az ő nyelvük az erőszak megalapozásának nyelve. Fokozatosan tolják ki a verbális erőszak határát a még épphogy leírhatótól a Harmadik Birodalom sajtóját idéző borzalmak elfogadásának határáig. Ne legyenek illúzióink, ha tehetnék, simán pofán vágnának minket, akik nem értünk velük egyet, sőt arra vetemedünk, hogy saját eszméinket nyilvánosan vállaljuk. A pofon persze a dolgok logikája szerint csak a kezdet lenne. Mérő szinte elismeréssel írja, hogy egy közismert náci blogger és médiabohóc, bár minden alkalommal fenyegetően érzékelteti, nem sok kell hozzá, hogy átlépje a nyílt erőszak határát, mégsem lépi át. Valóban, milyen kedves is tőle.
A nácizmussal nem az a baj, ahogy a geciség és nemzeti eszme az esetében összefonódik. A nácizmussal az a baj, hogy velejéig gonosz eszmerendszer, egy náci helyesli a náci rémtetteket (vagy taktikusan tagadja, relativizálja - de soha nem ítéli el őket). A nácizmus eszméje ugyanis maga a nácizmus gyakorlata. Nyíltan kimondja, hogy az emberiség különböző fajokra oszlik, és ezek nem egyenlők, az alacsonyabb rendűeket ki kell irtani vagy korlátozni kell, alá kell vetni az uralkodó fajnak. A legkártékonyabbak a zsidók, akiket mindenképpen ki kell irtani. Ennek megvalósításához, mint ismert, nem is olyan régen hozzáfogtak javasolt "vitapartnereink". Nem tudom, ki hogy van vele, nekem az is sok lenne, ha a nácizmusnak csupán egy ember esett volna áldozatul, ha akár csak egy embernek kellett volna rettegnie tőle. Sajnos a nácik ennél sokkal eredményesebbek voltak. Churchill például a második világháború alatt megtiltotta a brit diplomatáknak, hogy szóba álljanak német kollégáikkal, mert ha megteszik, annak az lett volna az üzenete, hogy van miről tárgyalni. Márpedig nincs.
A nácikkal szemben egy eszközünk van, a demokrácia. Azon kell lennünk, hogy a mi demokráciánk, a III. Magyar Köztársaság jól működő, szabad és szolidáris társadalom legyen. Nekünk, demokratáknak nem a nácikkal van dolgunk, hanem azokkal a honfitársainkkal, akik bár nem nácik, és nem értenek velük egyet, taktikai megfontolásból igényt tartanak a szavazataikra, illetve eltűrik, hogy az általuk támogatott párt igényt tart a szavazataikra, és részben kiszolgálja őket. Velük kell végre vitát folytatnunk.
Ha nem sikerül megállapodnunk egymással a demokratikus minimumban, valóban eszköztelenek leszünk a nácikkal szemben, akik így egyre nagyobb hatásfokkal szennyezhetik a köztársaság levegőjét. Senki sem gondolhatja komolyan, hogy most valóban fenyeget a náci veszély - csak rossz lesz ebben az országban élni; kavarunk tovább a mocsárban. Nem a nácik miatt kell tehát mást és másképp csinálnunk, mint eddig, hanem magunk miatt. Ezt az alapokról való megállapodással, illetve a hazug nemzeti mítoszokkal való szembenézéssel érdemes és kell elkezdeni. Ezt sehol sem spórolták meg Európa szerencsésebbik, szabad felén a második világháború után. Mi sem spórolhatjuk meg.
