Elég régen kellett ahhoz születni - és a csapás e sorok íróját is ér-te -, hogy találkozzunk aratócsapattal. Meg cséplőbandával. Gyerekkoromban, a negyvenes évek vége felé Mikes nagyanyám kuncsorbai tanyáján töltöttem a nyarakat. Ott láttam a kaszásokat, a marokszedőket, amint gyalogosan vonszolták magukat a dűlőn, motyójukat a vállukra akasztva - kivétel nélkül mezítláb. Munkájuk végeztével rakodták a szekeret, és hordták a szérűre a keresztbe rakott búzát. Aztán húzta a dűlőn a traktor a cséplőgépet. Beálltak a hegynyi asztag mellé, felrakták a gépekre a hosszú szíjat, s kezdődött a cséplés. A népes csapat tagjai délben sebtében bekapták az ebédjüket, s eldőltek a kazal árnyékában, pár percet aludni. Holtfáradtan. A búza zöme pedig elvándorolt Fegyvernekre: beszolgáltatás.
Persze akkor semmit sem értettem: miért vannak arató- és miért cséplőbandák, azt meg pláne nem, hogy mi az a beszolgáltatás. A családból azonban sokan tudták, hogy a Horthy-korban szinte egyáltalán nem engedték be az országba a kombájnokat, noha az idő tájt már javában hirdették amerikai cégek. Sőt a kévekötő aratógépet se nézték jó szemmel, bár ilyenek már itt-ott működtek. Mi volt mindennek az oka? A politikusok indoka szerint a gépesítés nyomán az aratóbrigádok elveszítenék a munkájukat, és éheznének a családjukkal együtt. A kombájn megfosztaná őket a kenyerüktől.
A parasztkérdés lenyelhetetlen gombócként akadt meg a rezsim torkán. Szociográfusok, népi írók, felelősségteljes értelmiségiek próbálták keresni a kiutat, ám erre csak a világháború végén találhatott az ország. "riási energiákat szabadított fel a földosztás: kielégítette a vidék földéhségét. Az viszont nyilvánvaló volt, hogy a kezdetleges technikával, a lovak, ökrök vonóerejével sokra nem megy az ország. A fejlett világ ennél már évtizedekkel korábban előbbre tartott. A Rákosi-éra a téeszesítéssel próbált felzárkózni, ám dilettáns és kegyetlen módszerekkel, az alapok kiépítésének elhagyásával, a beszolgáltatás mind erőszakosabbá tételével (ez a téeszeket és állami gazdaságokat is sújtotta!). A Nagy Imre vezette kormány agrárprogramja némi könnyebbséget hozott, és számos nagyüzem felbomlását eredményezte.
1956 után megszűnt a beszolgáltatás, de nem szűntek meg a gondok. A hazai mezőgazdaság képtelennek bizonyult fölvenni a versenyt a világgal. A szövetkezetek szervezése törvényszerű és kikerülhetetlen volt 1959-1962 között. Ezúttal emberségesebb módszereket alkalmaztak. (No, azért ezt nem mindenütt érték föl ésszel, főként a régi vágású apparatcsikok nem, s volt közöttük, aki így dicsekedett nekem: "Három pofonért vettük meg a határt!") És most már szavuk volt az ésszerűségtől sem mentes szakembereknek is. A hatvanas évek végére megteremtődtek a műszaki alapok, és a mezőgazdaságunkat kezdték számon tartani a világban. Nem túlzok: becsülni is. És figyelni rá. Egyetlen "béketáborbeli" agrárium sem ért el ilyen tiszteletet.
A zöldség gyümölcse
Ám a rendszerváltozás után újabb földosztást kívánt a hatalmat megszerző, gazdaságilag amatőr, ám vagyonra éhes réteg. És ettől kifejezett társadalmi hálát remélt. "Ez a koalíció harminc évre szól!" - próbálta oszlatni a kétkedésem Szűcs M. Sándor református lelkész (ő amúgy pár hektáron gazdálkodott), a Bereg MDF-es országgyűlési képviselője. Hogy a hála mennyire nem politikai kategória, arra csattanós példa e koalíció élettartama. Megakadt viszont az újabb gombóc a kormányzat torkán: a szétpusztított nagyüzemi rendszer és az újabb kisparaszti szerkezet. Egyetlen kormány sem vetemedett rá, hogy a következményeket őszintén az ország elé tárja. (Attól tartok: megérteni se voltak képesek, vagy nem törték a megértésért kezüket-lábukat.) Nyilván mellékes ügy ez, és istenkém, mindössze négymillió hazánkfiát bosszanthatja. Budáról nézvést nem tétel.
Csakhogy az ország se jár jól. Micsoda?! Hogy merek én ilyet állítani? Hiszen ez máig az egyetlen termelő ágazat, amelynek export-import egyenlege pozitív! Tavaly ötmilliárd eurós exportot bonyolított le - mondja a miniszter -, és 1,4 milliárd eurós pozitívumot ért el. Ne fikázzák a mezőgazdaságot azok, akiknek exportjához ugyanannyi értékű import járul. Van igaza a miniszternek, ám a dolog mégsem ennyire egyszerű. Némely szakértő szerint az inputok közt nem vették figyelembe az energia importját. (Főként gázolajról van szó, ám a többi sem elhanyagolható - egészen a számítógépekig.) Nem az ágazat importálta, de azért hatalmas tételeket fogyaszt az agrárium, és ez jókorát morzsol azon a dicsekedett pozitívumon. Bizonyára nekik is igazuk van, noha kizárólag becsléssel lehetne megközelíteni az energiaszükségletet, és azt is persze, hogy ebből mennyi az import.
A baj csak az, hogy ennél az ágazat gondjai keservesebbek. Úgy jellemezhetném a helyzetet, hogy most is 1947-nél és 1958-nál tartunk; csak látszólag jelentős különbség, hogy most nem ökrök szántanak megfontoltan bandukolva, nem lovak szállítanak túros háttal, hanem traktorok és kamionok. Más a dimenzió, és mégis ugyanaz. Mi a közös? Az, hogy a mezőgazdaságunkban ma nincs igazán teljesítmény. Az ágazat alulteljesít.
Mire alapozom ezt? A közelmúltban került napvilágra az Agrárgazdasági Kutató Intézet és a Magyar Agrárkamara közös tanulmánytervezete (A versenyesélyek javításának lehetőségei a főbb termékpályákon - 2008). A tanulmánytervezet diagnózisa általában kitűnő mindazokon a területeken, amelyeket elemez, és óriási a diszkrepancia az állításaik és a miniszter - továbbá a kormányfő - sikerpropagandája között. Mivel a szerzők elsősorban nagyobb társas gazdaságok és élelmiszer-ipari üzemek véleményére alapoztak, az adózás és a hazai bürokrácia "jótéteményei" kiemelt helyet foglalnak el az anyagban. Ez egyébként jelzi, hogy a tanulmány foglalkozik ugyan a feketegazdasággal, ám kevéssé érinti a csaknem 700 ezer egyéni gazdálkodót. 'k azonban korántsem jelentéktelenek az ágazatban: a ténylegesen használt termőföldnek bő felén, 2,5 millió hektáron gazdálkodnak. A színvonalat csak kevéssé szabad számon kérnünk rajtuk. Az átlagos "birtoknagyság" 3,5 hektár, és mindössze 1,8 százalék rendelkezik felsőfokú képesítéssel, amely Új-Zélandon minden gazdálkodást megkezdőre kötelező. A két ország agráriuma között a nívókülönbséget csak zongorázni lehetne.
A hazai mezőgazdaság főként alapanyagokat exportál, leginkább kukoricát, búzát és napraforgót. Ez korántsem előnyös. A helyzetet az is jellemzi, hogy legendák foszlanak szét. Ilyen foszló legenda például a magyar búza kiváló minősége. A mi búzánk általában takarmánynak, nem étkezésinek minősül Európában, kivéve azon ritka éveket, amikor javító jelleggel tudjuk eladni. Hogy ennek mi az oka? Egyrészt a roppant vegyes - sok fajtából összetevődő - termény, mert hát fajtánk van bőven, és mindenki olyat vet, amilyet akar. Szervezőerő végképp nincs. Másrészt ott tartunk, hogy a hazai minősítés alapjaiban tér el a külfölditől. Végezetül még egy apróság: roppant drágán szállítunk, többnyire vasúton, és nem hajón.
Természetesen jobban járna az ágazat meg az ország, ha nem alapanyagokkal, hanem nagy hozzáadott értékű áruval jelentkeznénk a piacon. Ez lehetne hús, lehetne tej és tejtermék, s lehetne zöldség. Egyikkel se dicsekedhetünk. A sertéstelepek között még mindig a negyven éve építettek a jobbak, és lassan megy a modern, automatizált, nagy termelékenységű üzemek létesítése. Ehelyett valami zöld okostojás kitalálta, hogy a szerves trágya veszélyes hulladék, és olyan, esetenként 100-120 milliós trágyatároló építésére kötelez ezernyi (nagy)gazdaságot, amilyent más országokban nem kell létrehozni. Szórjuk kifelé a pénzt. Az ebbe fektetett döbbenetes öszszegek - akkor is, ha egy részük támogatásból származik - indokolatlanok, és a valódi fejlesztéstől vonják el az erőt. Ez érvényes a tehenészetekre is.
Zöldség? Egyre kevesebb a konzervgyáraknak szállított áru, s az is főként zöldborsó és csemegekukorica. Mindkettő gépesített, tehát tömegtermék, kevés hozzáadott értékkel. A hazai - amúgy alacsony színvonalú és kicsi volumenű - zöldségtermesztés terményeinek zömét elnyeli a feketepiac. (Miközben az uniós csatlakozásunk óta a zöldségimportunk a háromszorosára növekedett.) Pedig ebben az ágazatban hatalmas lehetőségek lennének. Számításaim szerint évente legalább kétmilliárd euró többletexportot lenne képes realizálni, ha a termelés feltételeit - nem pénzt! nem többlettámogatást! - megteremtené az ország. E feltételekkel azonban a tanulmány nem foglalkozik, és a politikát sem érdekli. Az ugyan sokak előtt világos, hogy munkahelyeket létesíteni mostanában csak a mezőgazdaság és benne a zöldségtermesztés lenne képes akár 3-400 ezres nagyságban. Méghozzá a szakképzetlen, sehová máshová nem kellő honfitársainknak. De minek kellenének nekünk eurómilliárdok?
A karaj malaca
Észre kell vennünk egy magyaros paradoxont. Miközben a társas gazdaságok úgy adóznak, mintha gyárat üzemeltetnének (és az uniós versenytársaknál jóval keményebben), és miközben az egyéni gazdálkodókat közteherrel alig háborgatja a kormányzat - igazából azok teljesítenek az ágazatban, akiket nagyon nyom a tét. A társas gazdaságok. Az egyáltalán piacra vihető termékek 80 százalékát ezek adják (Varga Gyula professzor). És egy másik paradoxon: a támogatások 80-90 százalékát - nem kicsi összeg, hiszen évente cirka négyszázmilliárd! - az alulteljesítő egyéniek teszik zsebre. Bőszen támogatjuk a kiúttalanságot.
Szó sincs róla, hogy újra termelőszövetkezeteket szervezzen az ország! A karaj nem fog malacot fialni. Az viszont eddig is kiderült: az új viszonyok között mindenféle szövetkezéshez erős gazdaságok, képzett gazdák, jó szövetkezeti és más törvények kellenek. És egyik sincs.
Gerhard Schröder német kancellár 2003-ban nyilatkozta, hogy az új uniós tagok nem kaphatnak a régiekkel megegyező támogatást a mezőgazdaságban, mert ha annyit kapnának, az konzerválná a korszerűtlen agrárstruktúrájukat. A volt kancellárnak nem lett igaza. A kevesebb támogatás is konzervált! A korszerűtlen agrárstruktúra máig létezik. És szándék sincs a változtatásra. Az utóbbi évek egyetlen javaslatcsomagja (CEMI, ORIENS, Reformszövetség, sőt az általam kiemelten becsült Bokros Lajos) sem említette a mezőgazdaságban végrehajtandó reformokat, az ágazatban rejlő potenciált, vagy ha szóba is került, elintézték egy vagy két mondattal. A kormányzat meg miért változtatna, ha amúgy minden gömbölyű.
Társadalmunk a szociális piacgazdaságra szavazott, vagy őszintébben: a kapitalizmusra. A mezőgazdaságban azonban tovább virul a népi írók harmadikutas ábrándozása. A mi ágazatunk egy olyan elegy, amelyet az ún. versenyszféra (az adózók) vállalkozásaiból és a háztáji unokáiból, a kistermelőkből kutyultak. Lassanként azért kiderül: harmadik út nincs. Aki azon haladna, azt eltapossák. E folyamat jeleit naponta tapasztalhatjuk. Ha korszerű gazdaságunk nem lesz, semmink se lesz. Nyomorogni fogunk. Vajon miért meglepetés a perifériákon már most is tapasztalható kilátástalan mélyszegénység? És ez még növekedhet is, mind nagyobb társadalmi bajokat előidézve. A pénzügyi-gazdasági válság új kihívásokat teremtett, és ezeknek meg kellene felelnünk. Ha tudunk. Ha képesek vagyunk rá.
Még pár év, és valószínűleg tömegesen jönnek a külföldi gazdák. Hazájukhoz képest itt olcsón vásárolhatnak majd termőföldet, és az infrastruktúra is nagyjából elfogadható. A Beregben évtizede hajtogatják: "Itt, a kurucok földjén várjuk a labancokat, hogy megvegyék a földjeinket." És eljön az idő, midőn az osztrák, holland, dán, netán francia telepesek a most többnyire hiányzó kiváló menedzseléssel korszerűsítik a termelést. Munkájuk jelenti majd a magyar mezőgazdaságot. Az övéké, a miénket.
Ez lesz a legfényesebb paradoxonunk.
