Minden napunk egy költemény - Kövesi Endre (1930-2009)

szerző
Takács Ferenc
publikálva
2009/30. (07. 23.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A Népszabadságban (2009. július 3.) olvasom a gyászjelentések között: Kövesi Endre "Bandi" író, költő, újságíró, matematikus 2009. május 31-én elhunyt. Temetése a Rákoskeresztúri Köztemetőben 2009. július 14-én, 9 órakor.

A Népszabadságban (2009. július 3.) olvasom a gyászjelentések között: Kövesi Endre "Bandi" író, költő, újságíró, matematikus 2009. május 31-én elhunyt. Temetése a Rákoskeresztúri Köztemetőben 2009. július 14-én, 9 órakor.

Kövesi Endréről, az ötvenes évek legelején feltűnt ifjú és lelkes szocreál költőről szól a halálhír. 1951-ben figyelt fel rá az ország (olvasó része), amikor a Magyar Írók I. Kongresszusán a fiatal tehetségek nevében felszólította Illyés Gyulát, hogy végre szólaljon meg, és vegye ki a részét az új világ építésének munkájából. (Illyés másnap meg is szólalt: néhány magyarázó szó kíséretében, s - az ő szavaival - "mintegy gyakorlati választ adva arra a kérdésre is, amelyet itt tegnap a legifjabb költőnemzedék egyik tagja hozzám intézett" felolvasta Az építőkhöz című versét, amelyre a dunapentelei - hamarosan Sztálinváros, utóbb Dunaújváros - nagy építkezések látványa ihlette.) Kövesi 1950 körül kezdett publikálni, az 1951-es Fiatal írók antológiájában három verssel szerepelt, ugyanebben az évben Három fiatal költő címmel közös kötete jelent meg Pál Józseffel és Timár Györggyel. A Szabad Nép szerkesztőségébe került. 1954 szeptemberében nagy visszhangot keltett egy "helyi kiskirály" üzelmeit leleplező riportja, ugyanebben az időszakban nyilvánosan kiállt a sajtó függetlensége mellett. 1954 decemberében, a Nagy Imre-"vonal" bukása nyomán Kende Péter és Szilvási Lajos társaságában őt is eltávolították a pártlap szerkesztőségéből. 1956-ban írószövetségi ösztöndíjat kapott Bécsbe, ott érte október 23-a, majd november 4-e.

Ahogy akkoriban - és később - mondták, "kint maradt".

Engem afféle közvetett családi ismeretség fűzött hozzá: Kövesi édesanyja, akit én gyerek- és kamaszkoromban "Elly néni" néven ismertem, anyám és apám barátja és kártyapartnere volt, gyakorlatilag hetente megfordult nálunk, s gyakran voltunk mi is vendégségben nála, emlékezetem szerint az ötvenes évek végétől kezdve, majd a hatvanas években. Elly nénit Auschwitzba deportálták, jól emlékszem a karján a tetovált számra. Fiát ő emlegette mindig "Bandi"-ként (mint a gyászjelentésben is áll). Bandi az amnesztia után haza-hazajárt. Emlékszem, egyszer hozzánk is feljött, amikor Elly néni éppen nálunk ultizott. "Nyugatiasan" volt öltözve, irhából készült autóskabát (valószínűleg az akkoriban igen menőnek számító műirha) volt rajta, és a kocsija is keltett némi feltűnést a hatvanas évek legelején, a Rózsa Ferenc utca 70. szám előtt. ' akkor érkezett oda, amikor én épp mentem el hazulról, a köszönésen túl akkor sem, de később sem beszéltünk egymással. Anyám azután valamikor (talán a hetvenes évek elején) összeveszett Elly nénivel, 1974-ben elköltöztünk a Rózsa utcából, anyám 1975-ben meghalt. A kapcsolat megszakadt.

Elly nénit ekkor már egy ideje Feldmann Lászlónénak hívták. Feldmann László - nekem "Laci bácsi" - Elly néni második férje volt, hajdani világjáró - és "világszám" - cirkuszi artista, akkoriban a Fővárosi Nagycirkusz (vagy a Magyar Cirkusz Vállalat, nem emlékszem pontosan) művészeti vezetője; már ötvenen túl lehettek mindketten, amikor összeházasodtak. Laci bácsi révén szabad bejárásom volt a Fővárosi Nagycirkuszba (nagyon szerettem a cirkuszt), s rengeteg érdekes dolgot tudtam meg tőle, többek között amerikai turnéiról a harmincas években; ő mesélte, hogy a hülye amerikaiak délben beállnak a büfébe, ahol darált húsból készült, fűszerezés nélkül kisütött, fűrészpor ízű fasírtot esznek, paradicsomszósszal és mustárral megkenve. Úgy tizenöt évvel később eszméltem rá, hogy az általa undorral leírt étel a hamburgerrel azonos.

Kövesi - apját, Elly néni első férjét Steinernek hívták, nyilván innen a magyarosított "Kövesi" név - a jelek szerint Bécsben felhagyott az írással, legalábbis nem találom nyomát, hogy 1956 után bármit megjelentetett volna magyar nyelven. Hogy - mint a gyászjelentésben áll - "matematikus" is lett volna, erről nem tudtam. Lexikonokban nem szerepel, az Új Magyar Irodalmi Lexikonban önálló szócikk nincs róla, neve csupán az 1951-es hármas verskötet szerzői között fordul elő, a "Pál József", illetve a "Timár György" szócikkek bibliográfiai részében. Az OSZK elektronikus katalógusa nem tud önálló kiadványáról. Csupán filmtörténeti adattárak őrzik a nevét: Várkonyi Zoltán 1956-ban leforgatott Keserű igazság című filmjének volt a társforgatókönyv-írója, a szüzsé voltaképpen az ő két évvel korábbi leleplező riportján alapult. (A Keserű igazságot rögtön betiltották. Húsz évvel később, 1986-ban volt az első nyilvános vetítése.) Itt-ott az interneten olvasható sajtó- és politikatörténeti szaktanulmányokban is felbukkan a neve.

Egyébként gyakorlatilag mindenki elfelejtette. Kor- és pályatársai közül valamikor a nyolcvanas években egyszer megemlítettem a nevét Kuczka Péternek. Nagyot nézett, s azt mondta, hogy "jé... tényleg... a Kövesi Bandi". Olyan volt, mint akinek váratlanul az eszébe juttatnak valamit, amit már réges-régen elfelejtett, s most hitetlenkedve csodálkozik: hogyan is felejthette el, hiszen, lám, emlékszik rá. Vagy: hogyan is emlékezhet rá, hiszen elfelejtette.

Arról sem tudok, hogy újabb időben, esetleg már 1989 után hazatelepült volna. A halála napja és a temetés dátuma közötti szokatlanul hosszú időköz (május 31.- július 14.) azt sejteti, hogy külföldön (Bécsben?) halt meg, elhamvasztották, és az urnáját helyezik el itthon utólag. De lehet, hogy hazaköltözött, vagy épp itthon volt látogatóban, amikor meghalt. A gyászjelentésből nem derül ki...

Hetvenkilenc évet ért meg. Huszonhat éves koráig fiatal magyar író volt, utána mással foglalkozott. Hogy mivel, nem tudom. Ötvennyolc évvel ezelőtt, 1951-ben jelent meg Fiatal írók című verse, valószínűtlenül régen, egy valószínűtlen világban. Idéznék belőle - elrettentésül? tanulságképpen? búcsúzóul? - egy valószínűtlen versszakot:

-- Nem lehet, --

hogy boldogságunkat ne mondjuk el!

Valóság ma már minden remény!

Szívünk szinte magától énekel,

hisz minden napunk egy költemény.

szerző
Takács Ferenc
publikálva
2009/30. (07. 23.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Veszélyes precedens”
Interjú Sarkadi Balázs akadémikussal
Hol tart a vizsgálat?
Trump és Oroszország
Interjúk
Wim Wenders, Rutkai Bori, Ziggy Marley
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk