Művészet

Publicisztika

Demokratikus közéletünk kiválóságai között nagy számban fordulnak elő olyanok, akiket a haza szolgálata valamely magasabb rendű alkotói, művészi pályától térített el.

Demokratikus közéletünk kiválóságai között nagy számban fordulnak elő olyanok, akiket a haza szolgálata valamely magasabb rendű alkotói, művészi pályától térített el. És bár kétségtelen, hogy egy frappáns Napkelte-nyilatkozat, egy tűpontos módosító indítvány a horgászati törvényhez, vagy egy tetszőleges állami szervvel kötött, lehetőleg milliárdos volumenű csalárd szerződés szinte elképzelhetetlen kreatív mozzanatok nélkül, e poétai késztetésű honfitársaink választását mégis inkább áldozatvállalásként kell felfognunk. Hisz avval, hogy ifjúi lelkületük hevületét a közügyek intézésének oltárán áldozták fel, Várhegyi Attila személyében talán egy II. Katona Józsefet veszített a magyar dráma; Áder János megíratlan szonettkoszorúi is fájó hiányként jelennek meg csak líránk történetében; hogy a honi futballkultúra örök veszteségéről, a válogatott csapatkapitányi karszalagjáról lemondó középpályásról már szó se essék.

Mindennek fényében nemcsak érthető, de egyenesen megindító, amikor a napi közügyi robot réseiből mégis felbuzog a lélek, s ezek a művészek a tollért, az ecsetért nyúlnak. A Szép s az Örök, lám, mégiscsak diadalt vesz a Hasznoson és a Pillanatnyin! A Figyelő c. hetilap múlt heti interjújából megtudhattuk, hogy a politikában és az üzleti életben egyaránt bizonyított Széles Gábor ifjúkorában írónak készült; s ezt az önéletrajzi részletet a mágnás épp a nemrégi médiavásárlásainak motivációját firtató kérdésre említette. Még meghatóbbá teszi Széles tévé- és lapakvizícióját (Echo Tv, Magyar Hírlap) a milliárdos befektetés további magyarázata: a tycoon, aki érző lelkű atya is, két "művészlélek" leányának, illetve színész-rendező vejének igyekszik örömet szerezni e nagylelkű ajándékkal.

Szabad országban élünk, mindenki azt vesz, amit akar, ha van rá pénze, és a gazdag emberek lelkébe sem könnyű beleképzelni magunkat, de néhány kérdés feltolul. Hacsak nem akarunk minden orrunk alá dugott hülyeséget bambán beszopni. Azért kellett a tévé, hogy a nagyobbik Széles lány tudjon hol zenélni? A vej színész-rendezni? A Magyar Hírlap meg majd elfogulatlan műbírálatban részesíti teljesítményüket? Ha nem, akkor minek belekeverni őket? És mi van, ha a lányok hamisan játszanak, a vej meg dilettáns? A papa tévéjében azért elmegy? Legfeljebb kiröhögi őket - körülbelül mindenki, aki nem a szemükbe néz éppen? Ha meg szépen játszanak, és a darabok pompásak, minek külön tévé?

De nem ez az egyetlen furcsaság az épülő "médiabirodalomban". Széles nem tiltakozik, amikor őt tüntetik fel mind az Echo Tv, mind az MH új gazdájaként. Ugyan a médiatörvény szerint országos terjesztésű televízióban és országos napilapban egyszerre tilos döntő tulajdonrészt birtokolni, de nem azért találták fel szovjet tudósok a stróman nevű szerkezetet, hogy egy ilyen helyzetet ne lehessen megoldani. A lapot kiadó cégben nem is Széles a fő tulajdonos, hanem egy közeli munkatársa. Nesze, médiatörvény, csókold meg a seggem, és direkt jó, ha a Blahán, mert sokan látják. És milyen lehet majd annak a sajtóterméknek a filozófiája, amely a hírek szerint véleményműsorai kiegyensúlyozottságát úgy kívánja biztosítani, hogy a Magyar Fórumból elővakart antiszemita uszító mellett az alkotmányos berendezkedést szélbalról támadó forradalmárt mutatja fel, mint műsorgazdákat? Egy zsidó, egy paraszt, még egy zsidó, még egy paraszt! Mindenkinek saját gettót!

A vállalkozásból persze még sok minden lehet. Családi tévé, üzemi tévé, politikai tévé. Költséghatékony önmenedzselési segédeszköz. Szobor, amit a művész saját magáról álmodik kőbe.

Igazi nyilvánosság, az bajosan.

Figyelmébe ajánljuk