A Józsefvárosi Önkormányzat 2011. január elsejei hatállyal szabálysértéssé nyilvánította a guberálást: a VIII. kerületben - számos vidéki településhez hasonlóan - tilos a kukákból "hulladékot kivenni". Ötvenezer forintig terjedő bírsággal sújtható, aki a rendeletet megszegi. Azoknak, akik arra kényszerülnek, hogy kukázzanak, sokkal kevesebből kell megélniük: a rendelet végrehajtása tehát azt jelentené, hogy a magyar állam bebörtönözné azon legszegényebb állampolgárait, akik kukázással próbálnák biztosítani maguknak (esetleg családjuknak) legalább a létminimum töredékét. A józsefvárosi rendeletnek méltó párja Tarlós István főpolgármester előterjesztése, amit április végén fogadott el a Fővárosi Közgyűlés. Eszerint szabálysértést követ el és szintén ötvenezer forintig terjedő bírsággal sújtható az, aki "a közterületet életvitelszerű lakhatás céljára használja", illetve "életvitelszerű lakhatás céljára használt ingóságait a közterületen tárolja". Erre erősít majd rá a szabálysértési törvény módosítása, amit Kocsis Máté és a már évekkel ezelőtt a hajléktalanok elleni fellépéssel kampányoló Rogán Antal, illetve képviselőtársaik nyújtottak be a múlt héten, és elzárással vagy százötvenezer forintig terjedő pénzbírsággal sújtana mindenkit, aki hat hónapon belül kétszer "valósítja meg" a fenti tényállást. Az indokolás szerint azért, mert a pénzbüntetés "az érintett elkövetői kör (értsd: a hajléktalan emberek - M. B.) esetében általában nehezen hajtható végre, kevés a visszatartó hatása az ismételt elkövetés szempontjából". Nyilvánvaló, hogy a legerősebb "visszatartó hatás" az lenne, ha a hajléktalan embereknek is elérhető lakhatási lehetőségek kínálkoznának - ez azonban nem merül fel az előterjesztésben.
Orbán Viktor szép új világában az alkotmányosság megerőszakolása "alkotmányozás", az egykulcsos jövedelemadó "arányos", a kormánytól független közhatalmi intézmények gyarmatosítása és háziasítása "Nemzeti Együttműködés", a magánnyugdíj-pénztári megtakarítások elkobzása és felélése felett pedig "Nyugdíjvédelmi Kormánybiztos" őrködik. A tekintélyelvű neokonzervatív rezsim szemérmetlen propagandájának idevágó eleme a "Társadalmi Megbékélés Programja", amit Tarlós István főpolgármester hirdetett meg, és aminek alapvető célja a hajléktalan emberek eltüntetése Budapest legforgalmasabb aluljáróiból, akár jogellenes rendőri intézkedéseken vagy alkotmányellenes rendeleteken keresztül is. A politikai uralkodó osztály képmutatása ritkán ennyire tenyérbe mászó: Kocsis Máté józsefvárosi polgármester azért aggódik, hogy a kukázás "az elkövetőkre [!] veszélyes és megalázó" (amikor a kukázáson rajtakapott embereket a rendőrőrsre kísérik, az nyilván nem az), és hogy a kukázók "romlott ételeket esznek" (nyilván ahelyett, hogy a Gundelban vacsoráznának; a szegények már csak ilyen bunkók, nincsen ízlésük).
Távozzatok tőlem
Tarlós István avval dicsekszik, hogy "minden feltételt biztosítunk", és "többet teszünk a hajléktalanokért három hónap alatt, mint amennyit húsz év alatt tettek értük". Mit is jelent ez valójában? A hajléktalanság kriminalizálását és a hajléktalan emberek növekvő karhatalmi zaklatását (például azt, hogy télen a rendőröknek jobb belátásuk ellenére is ki kellett küldeniük a hajléktalan embereket az aluljáróból az esőbe vagy a hóba) - miközben reálértékben tovább csökkent a hajléktalanellátás állami finanszírozása. A kormány felszámolja a fővárosi hajléktalanellátás finanszírozásában (és különösen a téli krízisellátásban) kulcsszerepet játszó Összefogás Közalapítványt, Tarlós pedig felmondta a főváros hajléktalanellátó intézményekkel kötött, fontos többlettámogatással járó ellátási szerződéseit (ez mintegy 800 férőhely elvesztését eredményezheti), és jelentősen csökkentette a főváros saját hajléktalanellátó intézményeinek a költségvetését is.
A köztér "életvitelszerű lakhatásra" használatának tilalma nyilvánvalóan nem állja ki a diszkrimináció tilalmának - és így a törvény előtti egyenlőség elvének - alkotmányossági próbáját. A törvény előtti egyenlőség magasztos eszméje - Anatole France szavaival - persze "gazdagnak, szegénynek egyformán megtiltja, hogy hidak alatt háljon, az utcákon kolduljon, és kenyeret lopjon", de ettől még tudjuk, hogy mindez kik ellen irányul. Mint ahogyan tudnánk akkor is, ha ezután senkinek sem szabadna kipát viselnie. De nem csak erről van szó. Hiszen ez mindennél - így például az "új Alkotmány" szóhasználatánál, a Köztársaság tér II. János Pál pápa térre nevezésénél vagy a köztársasági elnök intézményének lejáratásánál - jobban kifejezi a köztársaság eszméjének a lábbal tiprását. Ahogyan önmagukban a szabad választások sem tesznek egy berendezkedést demokráciává, úgy a köztársaság sem attól köztársaság, hogy a népnek nincsen királya. A köztársaság jogilag és morálisan egyenrangú polgárok közössége: ezt a szélsőséges egyenlőtlenség eleve ellehetetleníti, a nyomorban és hajléktalanul élő emberekről szóló kirekesztő és dehumanizáló beszéd (amelyben a kukázók "elkövetők", a hajléktalanok "megszállják a város fontos, sokak által használt részeit", a közterületen élő embertársaink "garázda módjára" saját magukat "helyezik törvényen kívül") pedig szentesíti. A hajléktalan ember nem az állampolgári közösség tagja többé, akinek a társadalom védelmére van szüksége, hanem veszélyforrás, amitől meg kell védeni a közösséget. A kukázásra kényszerülő nyomorgót megbüntetni kell, nem megsegíteni.
Ezek az intézkedések azt is megmutatják, hogy a hatalmon lévő oligarchiának - minden tömjénnel átitatott retorika ellenére - éppen annyi köze van a kereszténységhez, mint "a szocialista pártnak" a szocializmus eszméjéhez (ami nem a Kádár-rendszerhez kötődést jelenti). Máté evangéliumában Jézus a következőket mondja a nyomorban élő testvéreinkhez fűződő viszonyunkról: "Távozzatok tőlem, ti átkozottak, az örök tűzre, a mely az ördögöknek és az ő angyalainak készíttetett. Mert éheztem, és nem adtatok ennem; szomjúhoztam, és nem adtatok innom; jövevény voltam, és nem fogadtatok be engem; mezítelen voltam, és nem ruháztatok meg engem; beteg és fogoly voltam, és nem látogattatok meg engem." A jelenlévők nem értik, hogy Jézus miről beszél, hiszen tőle sohasem tagadtak volna meg semmit sem: "Uram, mikor láttuk, hogy éheztél, vagy szomjúhoztál, vagy hogy jövevény, vagy mezítelen, vagy beteg, vagy fogoly voltál, és nem szolgáltunk volna néked? Akkor felel majd nékik, mondván: Bizony mondom néktek, a mennyiben nem cselekedtétek meg eggyel eme legkisebbek közül, én velem sem cselekedtétek meg" (Máté 25: 34-46).
Végül, a szélsőséges nyomor látható jeleinek - de nem a szélsőséges nyomornak - az eltüntetésére irányuló kezdeményezések összhangban vannak a kormánypártok általános közpolitikai gondolkodásmódjával (noha a "gondolkodás" kifejezés valószínűleg túlzó).
Strukturális erőszak
Zavaró a hajléktalanság? Tiltsuk be, és az utcán élőket zárjuk el olyan intézményekbe, amelyek - Soltész Miklós szociális ügyekért felelős államtitkár tervei szerint - "szabálysértési előállításra is alkalmasak"! De ne törődjünk azzal, hogy miért élnek emberek az utcán, így például a szociális lakáspolitika szinte teljes hiányával. Sok az iskolai hiányzás? Büntessük meg a sokat hiányzó diákok családját! De ne törődjünk azokkal a problémákkal, amik kirekesztik a tisztességes oktatás privilégiumából azokat, akik az osztályhierarchia aljára születtek. Sok a munkanélküli? Fogjuk őket munkára! Anélkül, hogy belátnánk, hogy az önkormányzati közmunkaprogramok ugyan valóban munkát adnak nekik, de - Kertesi Gábor és Kézdi Gábor szavaival - "olyan társadalmi összefüggések közepette, amelyek hosszú távon megerősítik mindazokat a belső tulajdonságokat és külső viszonylatokat, amelyek újratermelik mindazt, ami miatt ezek az emberek támogatásra szorulnak." Sok a bűncselekmény? Szigorítsunk a büntető törvénykönyvön! De ne törődjünk a bűnelkövetés társadalmi okaival. Sok az abortusz? Foglaljuk az Alkotmányba, hogy "a magzat életét a fogantatástól kezdve védelem illeti meg"! De ne törődjünk sem a szexuális felvilágosítás, sem a fogamzásgátlás elterjesztésével, sem pedig a nemek közötti hatalmi egyenlőtlenség csökkentésével.
Mindez azonban nem szabad, hogy elterelje a figyelmünket a lényegről. A nyomorban élő és hajléktalan emberek kriminalizálását és karhatalmi zaklatását, a fizikai erőszakot megelőzi a nyomort és a hajléktalanságot újratermelő társadalmi viszonyok jelentette strukturális erőszak. A szegénység kriminalizálásának a valódi ellentéte nem az, ha a hajléktalan emberek "szabadon" alhatnak az utcán, a szegényeknek pedig "szabad" hozzáférésük van mások szemetéhez, hanem az, ha senki sem kényszerül arra, hogy az utcán aludjon, vagy hogy a kukában turkáljon. Ez lenne az egyenlőtlenségek csökkentése és szegénység felszámolása. Mert nemcsak a nyomor és a hajléktalanság kriminalizálása ellentétes az emberi jogokkal és a társadalmi igazságosság eszméjével, hanem maga a nyomor és a hajléktalanság: ezt pedig nem lehet Tarlós István vagy a kormánypártok számlájára írni, a felelősség a politikai uralkodó osztály egészét terheli. A hajléktalanságra adott állami válasz - bármelyik kormányról is legyen szó - az utóbbi húsz évben inkább hasonlított rögtönzött katasztrófavédelemre, mint társadalompolitikára; a közös erővel kialakított hajléktalanellátó intézményrendszer többet tesz a hajléktalanság mögött rejlő alapvető hatalmi egyenlőtlenségek legitimálásáért, mint azok megváltoztatásáért. Lakáspolitika korábban sem volt. A szélsőséges társadalmi egyenlőtlenségekkel és a mélyszegénységgel kapcsolatos állami intézkedések és a megvalósításukra szánt költségvetési források az utóbbi két évtizedben sohasem voltak arányosak a probléma nagyságával. És ha ma nem tiltakoznak sokkal többen és sokkal hangosabban a liberális demokrácia alapjait felszámoló államcsíny ellen, az nem független a néhai Magyar Köztársaság legitimációs deficitjétől. Az pedig jelentős részben éppen a növekvő egyenlőtlenségek, a társadalomra az újkapitalizmussal rázuhanó kiterjedt munkanélküliség és létbizonytalanság - valamint a mindenkori kormány mindevvel kapcsolatos inkompetenciájának és impotenciájának a - következménye.
A köztársaság újjáépítése ezért elválaszthatatlan a társadalmi igazságosság előmozdításától - ezt nem bízhatjuk majd azokra, akik a köztársaságot ide juttatták.
A szerző az LMP szociálpolitikai szakszóvivője.
