Körülbelül így foglalható össze annak az értékelésnek a részbeni lényege, amelyet az Európai Bizottság tárt ország-világ elé hazánk helyzetéről november 13-án. A kormányoldal azonnal lelkes öntömjénezésbe kezdett, és minden teketória nélkül "minden idők legjobb jelentésének" minősítette a dokumentumot.
Ez a fogadtatás tulajdonképpen érthető is, hiszen a kormány biztos lehet abban, hogy néhány száz beavatotton kívül senki sem mélyed el a sorokban, és egy-két ellenzéki politikuson kívül alig akad majd vállalkozó, aki dekódolná az udvarias diplomáciai szöveg rejtett üzeneteit.
Sőt a kukacoskodó ellenzék csuklóból hazafiatlan bajkeverőnek nevezhető, hiszen a végértékelésben ott áll a mondat: az ország hamarosan képes lehet megbirkózni az EU-tagság kihívásaival.
Való igaz, a jelentésben még csak utalás sincs arra, hogy ne vennének fel bennünket. Fel akarnak, és fel is fognak venni. Csak abban az esetben nem, ha megfordul a világpolitikai széljárás.
Akkor viszont, ha indokokra lesz szükség a fel nem vétel megmagyarázására, csak elő kell venni a jelentést, és máris az orrunk alá dörgölhető negyven súlyos hiányosság és kétszáz el nem végzett feladat. De a félreértések elkerülése végett: nem az az igazi kérdés, hogy mennyire tetszünk az EU-nak, hanem az, hogy állapotaink menynyire szerencsések mindennapi életünk szempontjából. Más szavakkal: hagyjuk-e, hogy így legyen?
H
A jelentés a kritikai részben rögtön azzal indít, hogy a tavalyi (még torgyáni) kukoricaexport-tilalom kárt okozott az európai kereskedőknek. Látszólag nem nagy ügy: amikor ezt a parlamentben szóvá tettem, a miniszterelnök kíváncsian odahajolt külügyminiszteréhez, és jól hallhatóan megkérdezte, hogy mi is ez? Jött is a válasz: már elrendeztük, főnök. Az EU memóriája valahogy mégiscsak hosszabb, hiszen egy év távlatából is felhánytorgatják a problémát. Gyanússá válik a sorban következő észrevétel is, miszerint a magyar kormány nem hozta létre az agrárfejlesztésre szánt EU-pénzek kezelésére hivatott SAPARD-irodát, és ezáltal ideiglenesen 10 milliárd forinttól esett el az ágazat. A szakemberek azt állítják, azért nem állt fel a SAPARD-iroda, mert az EU állandóan újabb és újabb feltételekkel áll elő. Na ja, Pesten és Brüsszelben ezt hívják szívatásnak. De nem lehetett volna ezt másképp intézni? Aztán gyorsan kapunk még egy kokit: gyenge az élelmiszer-biztonság meg általában az egész fogyasztóvédelem. Bármilyen furcsa, ez azt jelenti, hogy a magyar piac így nem válhat az egységes belső piac részévé. Holott az egész csatlakozási tárgyalássorozat arról szól, hogy miként lehet a magyar piacot integrálni! Vagy mégsem akarjuk ezt?
H
Ezek után jönnek az igazi belső ügyek, amiről az EU is azt gondolja, hogy inkább a magyarok baja, mintsem az övé. Például nem csökken az ügyhátralék a Legfelsőbb Bíróságon. Dekódolva: továbbra is nagy a jogbizonytalanság. Momentán nincs adatvédelmi biztos - csak csendben jegyzem meg, hogy ez már önmagában kizáró oka lehet a felvételünknek. Megoldatlan a kisebbségek parlamenti képviselete. Ez ugyan nem tételes hiány, mert nincs erre EU-jogszabály, csak éppen az EU-alapokmányok szellemével meg a magyar alkotmánnyal ellenkezik. Jó ez nekünk?
A korrupciót a jelentés vagy ötször is megemlíti, s mindez egy olyan összegző kijelentésre szolgáltat alapot, amely szerint a korrupció jelenléte folyamatos és negatív hátteret ad, olyannyira, hogy az már aláássa a polgároknak a demokratikus intézményekbe vetett bizalmát (sic!). Valóban ez lenne minden idők legjobb jelentése? Persze, az EU-ban is van korrupció, és még egyetlen ország szűrét sem rakták ki miatta, de a kérdés nem is ez, hanem az, hogy jó ez nekünk?
Túlzsúfoltak a börtönök, mondja az EU. A magyar kormány, meg a közvélemény nagyobbik része viszont fütyül erre a problémára - pedig előbb-utóbb (majdnem) minden bentlakó kiszabadul, és nem mindegy, hogy megnevelten vagy felhergelt gátlástalanként kerülnek-e újra közénk. Reálértékben csökkentek az igazságügyi ráfordítások. Ez olyan visszalépés, amely megkérdőjelezi az igazságszolgáltatás hatékonyságát. Tizenkét évvel a rendszerváltás után a jogszolgáltatás is egyre inkább szerencse és pénz kérdése - és akkor hol vagyunk még az igazságtól? Ezt szeretjük?
A jelentés élénken hiányolja az egységes, a diszkrimináció minden formáját tiltó és büntető törvényt. Megjegyzi, hogy készülget valami ilyesmi az Igazságügyi Minisztériumban, viszont nagy ívben megfeledkezik arról, hogy a szocialisták már korábban benyújtottak egy komplett törvénytervezetet, csak éppen a kormánytöbbség egy másodpercet sem kívánt foglalkozni az üggyel, és úgy lesöpörte az egészet, hogy napirendre sem került. Itt jegyzem meg, hogy az efféle megfeledkezéseknek egyszerű oka van: a jelentés készítői a magyar kormány beszámoló jellegű fogalmazványait veszik alapul, ennélfogva az ellenzék nézetei egyszerűen kiesnek az EU látóköréből. Ez történik a médiafront tárgyalásakor is. Itt a főmondatok egyike az, hogy a kormány megannyi javaslata ellenére csak a kormánydelegáltak ülnek a médiakuratóriumok elnökségeiben - azért, mert nem tudott megegyezni a parlament. Az egyoldalúság szembeszökő - főleg, ha a jelentés készítői a közmédia katasztrofális anyagi helyzetét okolják azért, mert megkérdőjeleződött a közrádió és a köztévé közszolgálatisága, sőt ezen intézmények politikai nyomás alá kerültek.
H
A jelentés az emberi dimenzióról szólva enerváltan állapítja meg, hogy Magyarország az emberkereskedelem tekintetében immár nemcsak tranzitállam, de - fejlettségünk bizonyítékaként - célországgá is vált. Kifogásolja, hogy míg a 14-18 éves korosztály heteroszexuális kapcsolatai rendben vannak, addig az azonos neműek közötti viszonyokat a törvény bünteti, s ezek szerint a középiskolások negyedét-ötödét bűnözőknek kellene tekintsük, akár csak egy kíváncsi délután okán. Snassz! A nők is kapnak egy szolidáris sóhajt Európától, mondván, igen nehéz helyzetben vannak a munkaerőpiacon. Az alacsony foglalkoztatottsági nívónk általában is kap egy fekete pontot, a feszítő regionális különbségek meg egy másikat. Amint az is, hogy európai szemmel nézve ordító a bizalomhiány a kormány, a munkaadók és a munkavállalók között. Kulturáltabban: nincs társadalmi párbeszéd. Ha lenne, talán megállapodások is születhetnének. Mondjuk olyanok, amik elkerülhetővé tették volna aktuális év végi drámánkat, amelyben most már naponta ezer (!) munkahely szűnik meg a minimálbér ellentételezés nélküli emelése folytán. (Az nem az EU, hanem csak pár száz közgazdász véleménye, hogy ezzel az egyetlen operációval a kormány több pénzt síbolt ki a gazdaságból, mint amennyi kihúzását a hovatovább kriminalizált Bokros-csomag nyakába varrják.) Az EU megemlékezik arról is, hogy a cigányság szegénységbe és hátrányba taszíttatott: a társadalmi átlaghoz képest riasztóan alacsony a romák várható élettartama, félelmetes a munkanélküliségük és már az általános iskolát szelektálással kezdik. Ez után jön a "fény az alagút végén szindróma": bölcs kormányunk emberbaráti intézkedései nyomán mára már 75 000 roma gyerek számára hozzáférhető az anyanyelvi (!) oktatás az óvodákban és az általános iskolákban. No, ezt az adatot még a külügyminiszterünk is letagadta, mondván, fogalma sincs, honnan szedte ezt az EU - pedig más hazai forrás, mint a kormány tájékoztatása, nem állt az unió rendelkezésére.
A jelentésben nemcsak a romákra vonatkoztatottan, de általános jelleggel is szóba kerülnek a rendőri túlkapások. Főként külföldiekkel szemben, legyen az menekült vagy turista. Tudjuk, ugye, hogy minden idők legjobb országképét elemezzük? És persze kap egy sorozatlövést minden idők legjobb (kétéves) költségvetése is. Amivel az EU-nak (meg főleg nekünk) az a baja, hogy a kormány túlköltekezik, ráadásul a parlament ellenőrzése nélkül. Áttekinthetetlen a kiadási oldal, kiváltképp az autópálya-biznisz. Az árak egyötödét változatlanul nem a piac alakítja, hanem a kormány buherálja. Az önkormányzatokat pedig megrakták egy halom feladattal, a hozzá tartozó pénzt a kormány nem biztosítja. Nos, ezekre mondja a kormány, hogy annyira sok a dicséret, hogy szinte belepirulunk!
H
Egészségügyi állapotainkról szólva a jelentés messze nem igazolja a mikolai paradicsomot. A reformról az olvasható, hogy ígéretes kezdet után halasztást szenvedett. Súlyos hiányok jellemzik a mai rendszert, romlik a szolgáltatások színvonala, a személyzet alulfizetett. Az akut tehetetlenség hoszszabb távon az egész közkiadási rendszer stabilitását teszi kockára. Igaz, van egy nagyon általános, tíz évre szóló koncepció, ámde gyakorlati kötelezettségvállalások nélkül. Nos, ezeket az EU által szóvá tett "apróságokat" összegezte a kormányzati gyorsreagálás úgy, hogy az egészségügyben a jelentés "mérsékelt előrelépést állapít meg". Arcpirító! A dokumentum hasonlóképpen emlékezik meg a nyugdíjreform visszacsinálásáról. Tulajdonképpen az EU mindössze azon lamentál, hogy a sok elmaradó reform majdan mégiscsak beköszönő költségei szét fogják robbantani az egész magyar államháztartást. Ha én lennék a polgári kormány, akkor ezt is nyilván dicséretnek élném meg. De hát, istenem, nem vagyok az!
H
Ezeken kívül valóban nincsenek számottevő gondjai a kormányzatnak. Persze jól tudja, hogy gyorsítani kellene az állat- és növényegészségügy EU-harmonizációját, jó lenne előrelépni a környezetvédelem terén is, a teljes közlekedési infrastruktúra is megerősítésre vár, ki kellene alakítani az európai berendezkedésű régiókat is, fel kellene még állítani az EU-pénzalapok hazai fogadóállomásait, azzal a buta pénzmosással is illene kezdeni valamit; és még a hiányos diákjogokkal is birizgálja őt a felfújt Európa. Mindegy, a kormány szerint jól állunk. Ja, és az egész, státustörvénynek nevezett kedvezménytörvény sem fér bele az Európa Házba. Legalábbis mai formájában. És ezzel át is evezhetünk a bővülés összeurópai dimenzióiba.
H
Bármilyen furcsa, a bővülés ügye akkor lehetne a legsikeresebb, ha mind a tizenkét tagjelöltet egyszerre vennék fel. Ezzel ugyanis legalább három legyet lehetne ütni egy csapásra. Mindenekelőtt a közös biztonságpolitika válna egyszerűbbé, hiszen a schengeni szűrő azonnal a majdani határokra kerülne - márpedig az egész problémakör szeptember 11 óta több nagyságrenddel felértékelődött. Emellett azonnal megmagyarázhatóvá válna, miért is nem lehet a közös agrárpolitika (és más hasonlók) minden anyagi jótéteményét azonnal kiterjeszteni az összes új jövevényre, főleg, hogy azok a régebbiek számára is meg fognak csappanni. A harmadik jótétemény pedig a kimaradók lelki-anyagi ápolása lehet. Hiszen a tizenkettes bővülésnél nincs sérült. Ez a "lengyel szindróma" megoldása is, a válasz arra a kérdésre, hogy Lengyelország benne legyen-e az "első körben", vagy sem. Benne lesz. Persze, ha az alkalmasság számít, akkor Málta a célszalag beszakításának első számú várományosa, aztán jön Ciprus, amennyiben eltekintünk a sziget kettészeltségétől, őket követi Észtország, majd Szlovénia és Magyarország; és aztán sorban a többiek, Románia és Bulgária kivételével. Ám ha lelkiismeretesen végiggondoljuk a leckét, kiderül, hogy Lengyelország egymaga pont akkora, mint Románia nélkül a többi tíz ország együttvéve. Eszerint a helyes szakaszolás a következő: tíz ország egy falat, Lengyelország egy falat, de akkor a fél falat Romániát miért hagyjuk ki? A dilemma okosan csakis egyféleképp válaszolható meg. Vagy látszatbővítés van pár kicsi országgal, vagy igazi, de akkor az összes problémát felvállalva.
Vagy semmilyen. De ez a legkevésbé vállalható, legalábbis az EU számára.
H
Míg bennünket továbbra is az a kérdés aggaszt, hogy mi lesz a határon túli magyarokkal, Európát az foglalkoztatja, mit lehet kezdeni egy olyan félresikerült törvénnyel, mint a híres kedvezménytörvényünk? A szomszédokkal való egyeztetések elmaradása által keltett feszültségek átvállalása nyilván nem járható út. Marad a törvény módosítása, amit meg a magyar kormány zárt ki - miközben jelenleg mégiscsak épp ezen töri a fejét. Hiszen Európa üzenete világos volt: mindent lehet, amiben az érintett felek megállapodnak.
És ugyanez igaz a csatlakozásunk és a kibővülés egészére. Mindenkinek mindenben meg kell állapodnia. Ez újszerű feladatok elé állítja a leginkább az egyoldalú diktátumokra építő polgári kormányt. Persze manapság már nem az az egyedüli kérdés, hogy a jelenlegi kormány igazán akarja-e az ország európai integrációját vagy sem, hanem az is, hogy ennek a kormánynak kell-e szembesülnie azzal, amit az egyébként elkerülhetetlen európai egység követel.
A szerző szocialista parlamenti képviselő.