Tamás Gáspár Miklós: A magyar liberalizmus válsága

publikálva
1997/23. (06. 05.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Azt írja a nagy tudású, bátor és okos Lányi András, hazánk egyik legjobb tollú és legeredetibb politikai elemzője, azon kevesek egyike, akik elmélyült ismerői a magyar múltnak, többek között a magyar szabadelvűség dicsőséges-siralmas évszázadának, Lengyel Péter és Márton László mellett talán az egyetlen magyar író ma, aki tudja, ki volt Jókai, hogy:

Azt írja a nagy tudású, bátor és okos Lányi András, hazánk egyik legjobb tollú és legeredetibb politikai elemzője, azon kevesek egyike, akik elmélyült ismerői a magyar múltnak, többek között a magyar szabadelvűség dicsőséges-siralmas évszázadának, Lengyel Péter és Márton László mellett talán az egyetlen magyar író ma, aki tudja, ki volt Jókai, hogy:

"Az `Ahogy tetszik` [a Magyar Hírlap hétvégi melléklete] hasábjain kinyilatkoztató Tamás Gáspár Miklóssal szemben [ugyanarra az interjúra hivatkozik, amelyre Szalai Erzsébet is] én a demokráciát nemcsak - és nem is okvetlenül - szép, inkább jó dolognak tartom: azaz alkalmas szerszámnak - igen - az emberhez méltó és aránylag a legkevesebb szenvedéssel járó együttélési formák kimunkálására. Csakhogy nem mindenféle demokrácia alkalmas erre. Az egyszerűség kedvéért azt mondanám, hogy a különféle szabadságfelfogások között a döntő különbséget abban látom, hogy mit tartanak a vélekedők a mások szabadságáról [aki csak a maga teljes sza-badságára gondolt: Caligula, Camus]: a sajátjuk korlátozásának forrását látják benne, vagy éppen ellenkezőleg, annak nélkülözhetetlen feltételét [én mindkettőt, T. G. M.]. Ettől függ ugyanis, hogy a szabad társadalom intézményei (melyeket, ne feledjük, a polgárok [nem] saját legjobb belátásuk szerint [nem] szabadon alakítanak) a szolidáris magatartást ösztönözni vagy inkább büntetni fogják; hogy az összetartozás és egymásrautaltság tudatát erősítik, vagy arra késztetnek, hogy csakis egymás rovására keressük az érvényesülés útját. Ezen múlik, hogy szabadnak nevez[het]i-e magát a társadalom, amikor az állami kényszer bizonyos intézményeit piaci kényszermechanizmusokra cseréli fel, vagy pedig kitart amellett, hogy a közszabadságot csak a kényszermentes megegyezésen alapuló önkéntes társulási formák túlsúlya szolgálhatja." (Lányi: "A demokrácia - és akiknek nem kell", Magyar Hírlap, 1997. március 29., vö. Balogh István: "Az elit és az ő alkotmányozása", Politikatudományi Szemle, 1996/4, és így tovább...)

Lányi András bizonyos joggal neheztel rám, mert tapintatlanul fölemlegettem némely kurrens koreszmék kétes eszmetörténeti pedigréjét; joggal, mert a demokráciakritika elkerülhetetlenül a huszadik századi filozófiai radikalizmus hagyatékából merít; s az - mint egyébként a méltán bírált nyilatkozatomban (azt nem várom el, hogy a tanulmányaimat olvassák) kifejezetten elismertem -, hogy a filozófiai radikalizmus a totalitárius forradalmiság szövetségese volt, nem zárja ki, hogy igaz vagy mély legyen. A "kényszermentes megegyezésen alapuló önkéntes társulási formák" neve, kedves Lányi András, kommunizmus, nem pedig liberalizmus, függetlenül a hála Istennek már csak Magyarországon népszerű, hatodrangú Ortega y Gasset középszerű tűnődéseitől. Lányi András csak verbális megoldást nyújt, amikor az állami kényszer párhuzamaként "piaci kényszermechanizmusok"-ról beszél, a piac lényege ugyanis, hogy idegen tőle a kényszer, ezt csak kívülről viszi bele - helyesen - az állami szabályozás. A piac zéró-summa játékként való fölfogása ("egymás rovására...") pedig nem realisztikus. Ez az "ember embernek farkasa" kép mindenkit arra késztetne, hogy ne kössön üzletet. Az üzlet alapelve (amelyet persze olykor megszegnek) a kölcsönös előny - hogyan képzelhető enélkül hitel, kölcsön, bérlet vagy szerződés?

De mindez lényegtelen.

Mert Lányi András elévülhetetlen érdeme, hogy hangot ad a kelet-európai boldogtalanság fő motívumának; s erre a boldogtalanságra nincs liberális válasz: és ez a lényeg. Azt írja a kitűnő Lányi uo.:

"A liberális demokrácia magyar híveinek ötlettelensége és életidegen naivitása (a `jobb-` és a `bal`-oldalon egyaránt) okozta, hogy ez a... bizalom elolvadt, amikor kiderült, hogy liberalizálás [?] címén mi lett szabad - és főként KINEK [a nagybetűs kiemelések mindig tőlem, T. G. M.] mit szabad az új Magyarországon. [...] ...[A]zt is tapasztalják, hogy a döntésekre tényleges befolyással csak egy körülhatárolható és nyilvános politikai ellenőrzéstől alig érintett réteg rendelkezik - akár ELITnek nevezzük őket [vö. Lengyel & Szalai E.], akár valami másnak. Ilyenkor a magamfajta szellemileg elmaradott emberekben [ugyan, ugyan] rendszerint felmerül az oktalan kíváncsiság: vajon KINEK a kezében van és KINEK a javára ítél a hatalmi gépezet?" (A demokratikus szelekció és a korrupció kérdéskörére visszatérek.)

Itt Lányi András rátapint arra - s ismerve őt, nyilván nem "ösztönösen" -, amit Hannah Arendt látott meg először világosan: hogy a szociális kérdés tönkreteszi a politikai forradalmat - ezért lett a francia szabadságharcból jakobinus diktatúra, a KINEK JÓ? kérdésből. Ám a szociális kérdést félresöpörni kétségtelenül ötlettelen és életidegen naivitás volna.

Amikor 1989 nyarán az ÉSben megkérdeztem: "rendszerváltás vagy őrségváltás?" (Másvilág c. könyvemben [Bp., 1994] utánakereshető), a kérdés ismeretes volt a liberálisok előtt. Világos volt, hogy a politikai diszkrimináció nélküli privatizáció és piacosítás első lépésben akkori politikai ellenfeleinknek kedvez. De megkérdeztem akkor is, és ma is megkérdezem, nyolc évvel később: azt kifogásoljuk-e egy KISZ-titkárban, hogy KISZ-titkár (azaz: egy monolit diktatúra tisztségviselője), vagy azt, hogy ő az, aki (mint magánszemély). Ha Nagy Imre (DEMISZ), Barabás János (MSZMP) és [Enyedi] Nagy Mihály (KISZ) magánemberként meggazdagodik, mi közöm hozzá? Ha tőkés vagy sajtócézár, nem pedig elnyomó diktátor, Isten neki fakereszt. Én az elnyomás ellen voltam, nem az ellen, hogy tőlem enyhén szólva távol álló emberek meggazdagodjanak. Előnyük a piacon csak időleges. Az, hogy KIK lesznek a magyar burzsoázia első hullámának tajtékjai, teljesen közömbös. Nekem se házam, se telkem, se öröklakásom, se nyaralóm, se autóm, se számítógépem, se tévém, se lemezjátszóm, se "tisztességes állásom": fütyülök rá. Jobb volna, ha nekem mint kommunistaellenes "rendszerváltónak" juttatott volna a "rendszer" javakat? Ugyan kérem. Nem a KI a kérdés, hanem a MI. De a kelet-európai politika nem a MIről, hanem a KIről "szól", és ezt Lányi András igen plasztikusan fejezi ki, egyszerre siratva és ünnepelve az új demokrácia tönkremenetelét; ő szólaltatja meg a magyar haza hangját, nem én.

Másik nagy hatású, pompás esszéjében ("A szag nyomában", Kritika, 1997/3) azt írja Lányi: "...Magyarország olyan erkölcsi, gazdasági és kulturális mélypontra jutott, amilyenre eddig csak vesztes világháborúk után volt példa [szemben a megnyert világháborúkkal...], ha volt egyáltalán. Mert a hatalom ilyen mérvű nyílt cinizmusára, ugyanakkor ennyi kisszerű stiklire a kormányzás körül például még nem volt." Tudom, hogy ezt az írást a rendíthetetlen és utánozhatatlan szellemességű Eörsi István már bírálta a Népszavában, én mégsem tudok betelni vele. (Mintha a MaNcs is morgott volna.)

Vegyük 1944 telét. Ostrom. Szálasiék Dunába lőnek. Nyugat-Magyarországon sarkosan masíroznak a halálmenetek, a vagonírozás rendben folyik. Erdélyben és Kelet-Magyarországon a Vörös Hadsereg dúl, öl és erőszakol. Hidak a vízben. Szőnyegbombázás. Munkaszolgálat. Hadifogság. Éhhalál. Lódög mint a vágy titokzatos tárgya. Ez olyan (vagy jobb), mint a Magyar Köztársaság nyolcadik éve, Göncz Árpád elnöksége alatt. Kun Béla, Gömbös, Szálasi, Rákosi olyan (vagy jobb), mint Göncz Árpád?

Karátson Gábor, a szabadsághős, a nagyszerű író és festő szerint Auschwitz, Kolima és Bős-Nagymaros egykutya. Vajda Mihály, a száguldó filozófus szerint ez nagyszerű kijelentés. Mindez szerintem merő perverzió, de össznépi, hétpárti perverzió.

Szelekció

Tocqueville emlékirataiban olvashatjuk, hogy a középosztály uralma mindig középszerű. Ez a liberális társadalmak átka. Benjamin Constant már réges-rég leírta, hogy a békés kommerciális társadalmaktól távol áll a hősiesség és a nagy szabás. A kelet-európai szabadelvű-demokratikus fordulat az "elszabadult" gazdasági egyenlőtlenségekért úgy vett elégtételt, hogy a vulgáris középszert juttatta hatalomra. A profikat. Walesával szemben Kwasniewskit.

Ám a dolog visszaüt: amennyire rombolják a mai médiák a modern politikai autoritást, annyira meg is mutatják. A közvélemény nemcsak azon méri a politikai-társadalmi változásokat, hogy az igazságosság milyen eszméjét vezetik be, milyen közjogi-intézményes berendezkedést eredményeznek, hanem nagymértékben azon is, hogy milyen embertípust hajítanak az élre.

A gazdasági és politikai befolyásért, hatalomért versengő, szervezett vagy informális csoportok belső szelekciója, amely a közvélemény kiszámítható reakcióira sandít, a BONYOLÍTÓ reformszocialista ideáltípusát hozta ki győztesnek, szemben a "szabadsághős", az "ideológus" vagy a "vezér" figurájával, a "haza bölcsé"-ről nem is szólva.

A BONYOLÍTÓ az az ember, aki a "semmire se jó", "elvont", "hideg" jogelvek, intézmények és bürokráciák közötti meleg résekben settenkedik és - az angolra, franciára lefordíthatatlan magyar igei állítmánnyal - "intéz" és "elintéz", közvetít, közbenjár, lebonyolít, "átbeszél" és levajaz. Ipso facto nem tart igényt tiszteletre, csak "hasznos", "praktikus", "jól jön". Ez a típus azért sikeres (ideig-óráig) a közéletben, mert a közvélemény láthatólag eldöntötte, hogy a közszférát nem fogja tisztelettel illetni, tehát a közügyek lebonyolítását, elintézését olyan emberekre bízza, akiknek - típusuknál fogva - nincs, nem lehet tekintélyük, alárendeltek. Ezt nevezték "normalitásnak" (tehát antiforradalmi hétköznapoknak). Innen a "civil társadalom" kusza kultusza. Innen az egész "civil" mámor, ahol a közszféra megítélésében az apolitikus áll a csúcson. "Civil próza" - írja magasztalólag Ottlikról a Beszélő kritikusa; mert a politikai regényt író Stendhal, Mikszáth, Musil nyilván barom. Aiszkhülosz szubnormális.

Innen az, hogy a mai magyar nyelvben nincs megvetőbb, gyűlölködőbb szó ennél: "elit".

A nép - hiszen demokrácia van, az istenfáját - azokat emeli maga fölé, akiket lenéz. Mert lenézi a "köz"-t, megveti önmagát. Nem mint egyének mechanikus együttesét, hanem mint honpolgárok szolidáris együttlétét, mint politikai közösséget. Mint nemzetet.

Mint hazát.

A megbízott-megválasztott, illetve a spontán piaci szelekció révén élre került "hatalmasok" bumfordisága, műveletlensége erősíti a kéjes érzést: az alkotmányos-szabadelvű népuralom, a szabad köztársaság közönséges.

Tapló.

A kelet-európai szabad társadalmak látszatra önkínzó mazochizmusa nem véletlen.

A rengeteg ok közül az egyik - közvetve - a modern liberalizmus (amely Antall és Horn ellenére alkotmányos rendünk fő ihletője: néhány törvényünk antiliberális konfúziója és dörgedelme, különösen rendészeti és kulturális téren nem sokat számít, ahogy nem számít az Alkotmánybíróság legutóbbi balog kísérlete az állam/egyház elválasztás fölszámolására sem - ezek csak "ficamok") szerkezet- és funkcióváltozása, amellyel szemben én (konzervatív módra) a klasszikus szabadelvű hagyománynak adnék elsőbbséget.

Két példa.

John Stuart Mill szerint (aki amúgy nem tartozik az eszményképeim közé) a kifejezési vagy szólásszabadság azért jó, mert alkalmasabb eszköze az igazság kitudakolásának, mint a világnézeti kontroll vagy cenzúra.

Az 1945 utáni neoliberalizmus szerint viszont - amely hatása alá került a sajnálatosan szkeptikus-relativista korszellemnek - a kifejezési vagy szólásszabadság azért jó, mert hangot ad a mellérendelt, egyenlő méltósággal rendelkező egyének és embercsoportok önkifejezésének. Kakofónia az értelem harmóniája helyett. Ebből a kulturális preferenciából fakad a "másság", a "multikulti", amelynek eredete liberális, következményei viszont antiliberálisak - a nietzschei-soreli meztelen akaratra való redukciót szolgálják. A dallam: intézmény- és jogellenesség - a piaci spontaneitás és pluralizmus ("választék") kiterjesztése a közügyek területére, ahová nem való.

A másik példa: "jogok", jogosultságok és "jogosítványok". Ezeknek az uralgó nézlete az, hogy a(z emberi) jogok rendszere negatív értelemben biztosítja - bizonyos határok között: másnak nem ártani, közrend, közbiztonság stb. - az egyének és csoportok autonómiáját a szó szoros értelmében, tehát azt a föltételezett képességünket, hogy önmagunk törvényadói, törvényhozói legyünk. A jogok rendszere megvédi arra való hatalmunkat, hogy tetszésünk szerint lehessünk puritánok vagy élvetegek, szolidárisak vagy önzők, kéjvágyók vagy önmegtartóztatók, sztoikusok vagy cinikusok. Más szóval: az emberi jogok rendszerének mai fölfogásából nem következik szociális eszmény, a szabadság - az egyenlő szabadság - egyetlen átlátható folyománya maga a szabadság. Nem tudható, hogy ez puha lesz-e vagy kemény, kegyetlen vagy együttérző, dicsvágyó vagy prózai, nagyszabású vagy kicsinyes, kaotikus vagy harmonikus. (Ennek bírálatát lásd Alasdair MacIntyre, Charles Taylor, Michael J. Sandel vagy még balrább Jürgen Habermas, Cornelius Castoriadis, Roberto Mangabeira Unger műveiben.)

A mai kelet-európai liberalizmus a XVIII-XIX. századi klasszikus szabadelvűség és az emotivista ezredvégi neoliberalizmus szervetlen elegye.

Ez mindenen meglátszik. És a "viszonyokkal" való mindennemű elégedetlenségünk ellenére nem vagyunk benne ártatlanok, noha nem mi "csináltuk". És a liberalizmussal szembeni artikulálatlan ellenkezésben - a naivságok és a temperamentumos rágalmak ellenére - "van valami". Bírálóink bírálata persze önbírálat is, hiszen ők is részesei a kételkedő (nominalista) korszellemnek: ezért olyan ideges a titkos SZDSZ-szavazó Pokol Béla és Lovas István, akinek még a származása körül is bajok vannak.

De nem is az efféle komolytalan és játékos liberális hitehagyottakról és szórakozásképpen szélsőjobboldalit mímelő lumpenekről van szó.

Ami föltűnő és fontos, az a tekintélyes urbánus-radikális értelmiség antiliberális fordulata, amelynek pusztán következménye a magyar liberálisok médiabefolyásának hirtelen és végzetes összeomlása.

Ez a szelekcióval kapcsolatos és avval a szociális eszménynélküliséggel, amely a kelet-európai és magyar liberalizmus kettészakadásával függ össze.

Az SZDSZ ma elsősorban a magyar kapitalizmus pártja (nem a magyar kapitalistáké: ők a szocialista pártban és a nemzeties "jobboldalon" találhatók "kiskapus" és protekcionista-monopolista-versenyellenes ösztöneik folytán, mint a Rajnán inneni burzsoázia mindenkor). A párt kormányzati befolyása a költségvetési egyensúly és a pénzügyi szigor ("monetarizmus") irányában hat. Igaz, hogy evvel az SZDSZ megmentette a hazát, és a gazdaság nem áll olyan rosszul, mint a Kopátsy-Gidai-féle "közgazdászok" hirdetik (vö. Csaba László: "A gazdaság fekete doboza", Beszélő, 1997. március, lásd Antal László nyilatkozatát Eörsi Jánosnak uo.), és amint azt az antikapitalizmus zászlóshajójává előlépett Kritikában havonta olvashatjuk. De ez az eredeti liberális csomagnak csak az egyik része.

Feledésbe merült az a fölöttébb egyszerű tény, hogy a privatizáció, a dereguláció, az importliberalizálás, a konvertibilitás, a takarékosság, az adósságcsökkentés - bár mindez önmagában is helyes - a magyar összlakosság jólétét hivatott szolgálni. Ha úgy tetszik, a civilizációteremtő gazdasági fejlődést - és nem pusztán a Torgyán és Orbán által kisajátításra ítélt és leváltandó fölsőközéposztály érdekét. (Az új magyar polgárság hivatali megszüntetése, a "nemzeti középosztály" kinevelése - Führeradel durch Sippenpflege, hogy patinás könyvcímet [1942] idézzek - persze csak üres duma, pár kliens "pozicionálásáról" [!!!] van szó.)

Ez a felejtés a legselejtesebb álkapitalista pazarlók, hangoskodók, önző tolakodók "elitesedésének" kedvez - ők jelennek meg a Kurír dermesztő társasági rovatában ("Frakk", ha jól emlékszem). A KISZpolgárságnak meg a barguzini kazánfűtőknek (HNF).

Ezt a világot akartátok? - kérdezi Szalai és Lányi. A kérdés sajna jogos.

A közönség undorodik az új liberális demokráciától. És ha ezt ma kifogástalan előéletű antikommunista ellenállók hirdetik (és vegyük észre: az egykori demokratikus ellenzék környezetéből számosan távoztak a szélsőbal- és jobboldalra Gadó Györgytől Sneé Péterig, Szalai Páltól Lovas Istvánig), ez joggal gondolkoztat meg bennünket. Szalai Erzsébet és Lányi András nem karrierista és nem opportunista: makulátlanul becsületes, bátor, okos emberekkel vitatkozom - szomorúan, mert politikai lelkiismeretem nem egészen tiszta. (Vö. még: Ladányi János-Szelényi Iván: "Vázlat az `esélyteremtő állam` elméletéhez", 2000, 1996. december; Ferge Zsuzsa: "Mennyire új és mennyire jó az esélyteremtő állam gondolata?", 2000, 1997. április: kiváló cikk!)

Tocsik és Ockham

William Ockham (Occam), mint tudjuk, középkori filozófus volt, akinek híres módszertani alapelve - "Ockham borotvája" - kb. az volt, hogy a létezőket nem kell szaporítani.

Magyarunk, jó nominalista módjára, ezt az elvet alkalmazza folyton-folyvást. Minden elvontság - elsősorban a "joguralom" és a "jogállam" - visszavezettetik valaminő "konkrétságra" (de vö. Hegel "Ki gondolkozik elvontan?" c. nagyszerű esszéjével, magyarul [nem véletlen] sok-sok fordításban), és ez a "konkrétság" majdnem mindig a suchtok egyike: bírvágy, dicsvágy, hatalomvágy, amelyeket az ön- és csoportérdek közvetít és "tárgyiasít". A székházügy és a Suchman-Szokai-ügy (zugírói nevén: "Tocsik": nom de guerre) erre képzeletbeli bizonyítékot szolgáltat. A közönség EGYSZERÛEN NEM HISZI EL, hogy a szabadelvű-alkotmányos jogállamban nincs informális-személyi uralom, hanem maga a jog uralkodik: a háromosztatú kormányzat csak kormányoz - más szóval SENKI NEM HISZI EL, hogy nálunk nincs türannisz vagy despotizmus.* A marxi-nietzschei-soreli nominalista redukcionizmus (némi gesunkenes Pareto-Mosca-Michels-féle elitelmélettel mixelve, vö. Michels "oligarchia-vastörvényével" a demokratikus Parteiwesen tekintetében) osztatlanul és tudattalanul uralkodik. Ezt a polgárjogok pusztán negatív fölfogása tette lehetővé - ezért nem tiszta a politikai lelkiismeretem (1988-1992) -, amelyeket olybá vesznek, mint puszta játékszabályokat, amelyek a szubsztantív tartalom nélküli, tetszőleges autonómiákat cövekelik körül; ezeket az autonómiákat az önző szenvedélyek (suchtok) vezetik (a bír-, dics- és hatalomvágy); ezért az autonómiák (individuumok) között nincs magánvaló szubsztanciális kapcsolat (ergo: szolidaritás, "közösség"), mert a pusztán szubjektív-önző autonómiákat egymástól külsődlegesen védő polgárjogok, emberi jogok ilynemű kapcsolatot nem létesítenek (Szalai Erzsébet szerint ráadásul ez "egy bizonyos csoportra", vélhetőleg a szabadkőművesekre jellemző tudatos és szándékos hidden agenda, úgymond: "a társadalom individualizálása"; a Nagypáholy túl van becsülve).

Tehát: egyrészt van a szabad individuum, másrészt meg az informális-plurális ("parlamenti") despotizmus, amelyet a maga "civil" arkhimédészi nézőpontjából figyel az "elüzletiesedéssel" (vö. "pártosodás" és "piacosodás" mint "fogalmak"!!) fenyegetett mannheimiánus-freischwebend-"független" (értsd: elvek és eszmék nélküli) ér-tel-mi-ség. Ez a magyar ideológia: és színtiszta marhaság.

Ám a látszat erős: és ennek a látszatnak egyik fő lelki oka az, hogy a rendszert, az új szabad társadalmat már magányosan védelmező liberálisoknak nem volt együttérző, meleg szavuk az átalakulás lázában gyötrődő, vergődő, forgolódó nép pokoli szenvedéseire. Az, hogy e szenvedések fő oka, a bizonytalanság, a kockázat, a kilátástalanság, státusok és presztízsek tömeges összeomlása, szilárdnak hitt társadalmi hierarchiák összetörése elsősorban pszichológiai természetű (az inflációs, foglalkoztatási és népjóléti [SZTK] válság orvosolható), nem teszi ezt a szenvedést látszólagossá.

Mint az új demokratikus rendszer első számú védelmezőit és apologétáit, a liberálisokat éri masszívan a szabadsággal való minden elégedetlenség és mitikus szemrehányás, amelyet az ún. "jobboldal" sem tud - hiszen létét maga is a demokráciának köszönheti - értelmesen és konstruktívan megfogalmazni, innen a szüntelen paranoid zsidózás, illetve az újdonsült urbánus-radikális antikapitalista "liberálisozás" és "elit"-vádaskodás, amely az előbbitől módszertanilag nem különbözik, csak témájában - s ezért, habár a csőcselék egyetértő rekedt ordítását nem váltja ki, tabut nem szeg, következményeiben fontosabb: és nincs forradalmi szocializmus, amelyhez e hangulati elmozdulás csatlakozhatnék, ennél fogva nem érinti a ma nálunk fatális "ideológiai" gyanú.

De miféle társadalmi rend lehet az, amelyet úgy védenek hívei, hogy szótárukból hiányzik a SZERETET? (Mint Csoóri kartársam, már látom a gúnyos mosolyt... stb., stb.) Az a bizonyos szolidaritás, amely minden nagy vallás szerint kötelességünkké teszi a foglyok látogatását, a betegek ápolását, az özvegyek és árvák gyámolítását, az idegenek oltalmazását, a vendégjog tiszteletét, a zavart elméjűek iránti áhítatos gyöngédséget - az irgalmat és a részvétet.

A bölcs szabadelvű törvényhozó és államszónok számol a suchtokkal - és kétségtelen, hogy a piacot az érdek, ergo a vágy és a szenvedély mozgatja: de a "szocialista tervalkut" talán nem? -, mert radikális csillapításuk csak zsarnokian sikerülhet, de célja, a szabadság megőrzésének elsőrendű föladatán túl, akár minden más államférfié: az igazságosság. Az igazságosság kiküzdéséhez pedig nagylelkűség és részvét szükségeltetik.

Föltűnő azonban, hogy a kapitalizmus mai kelet-európai bírálata is mennyire vicsorgóan önző és irigy, szemben a régebbi szocialisztikus és ókonzervatív bírálatokkal, amelyek - Tocqueville nyomán - a lovagiasság korának letűntét siratták. Csalódtam például Csurka Istvánban. Csurka a monorierdei beszédtől a "Keserű hátország"-ig (rémséges elfogultságai mellett) azon kevesek közé tartozott, akiknek volt szavuk az elhagyatott szegényekről, a civilizáció alá szorult "bunkókról" (az ő szava). Csurka tudott a kulturálisan besorolhatatlan, krumpliszesz-mámorban fetrengő, egymáson élősködő, szóra képtelen vidéki szegényekről - de a rasszizmus képtelenné tette arra, hogy akár ebben is tisztességes szót intézzen az antikapitalizmus bal-jobboldali táborához, amelynek ő az egyetlen gondolkodója. A MIÉP lényegtelen: Csurka nélkül ma az egész magyar jobboldal: semmi. A "mérsékelt jobboldal" sajtóját és aktivistáit is csak ő ihleti; márpedig ma már nem jut más eszébe, mint a legalpáribb antiszemitizmus és idegengyűlölet. Õ is olyan lett, mint a többi. Csurka István ma komoly akadálya a színvonalas magyar fasizmus kifejlődésének.

De bevallott ellenségeitől keveset várhat az új magyar demokrácia. Mit várhat a híveitől?

Egy vezető szabad demokrata államférfi teljesen "kónyapető" (Esterházy) szellemben beszél a menekültkérdésről (Mozgó Világ, 1997/4, p. 4), figyelmen kívül hagyva, hogy Magyarország "földrajzi", azaz faji kivétellel élve érvényesíti az idevágó nemzetközi egyezményt (a valódi helyzetről lásd: Maryellen Fullerton: "Menedékjog vagy hazatérési törvény", Beszélő, 1997. április, pp. 14-24). A hűvös részvétlenség hangja. Csakugyan az az ember érzése ilyenkor, hogy fabatkát se ér az ilyen szabadság, és a magyar szabadelvűség szégyenét jelentő BM-előterjesztések, -törvénytervezetek, -rendeletek és -szabályzatok nem a hitregei "apparátus" aknamunkájának eredményei, hanem a magyar liberalizmus vezérkarának őszinte véleményét tükrözik. Semmi cinizmus. Hiszen az SZDSZ-nek nem csak az egészséges hatalmi ösztöne veszett ki (asszisztált saját médiabefolyásának elsöpréséhez, míg az ún. "jobboldal" - helyesen - nem hagyta a Magyar Nemzetet, amelyet kalózkodással szerzett meg, és ma is az államkincstárral fizetteti a számláit [a médiahelyzetről lásd: Vásárhelyi Mária: "A vanás ára: alternatív jelentés...", Élet és Irodalom, 1997. április 18.], "elvi politikát" csak saját híveivel szemben folytatott, vö. az alkotók tb-járulékával, ami helyes lehetne, ha egyebütt is láthattunk volna "elvi politikát": így ez csak öngyilkos butaság), hanem elfelejtette saját hagyományát és politikai identitását (lásd a párt által mindvégig szorgalmazott magyar-román alapszerződés - minden idők legnagyobb magyar diplomáciai sikere - aláírása körüli gyalázatos liberális vacillálást).**

Holott.

Holott a magyar liberálisok azt mondhatnák az urbánus-radikális, "értelmiségi", antikapitalista baloldalnak: a szabadelvűség terjedelmes csomag, nem kell belőle mindent elfogadni. Ha nem kell a piac, a költségvetési egyensúly, a privatizáció: az emberi jogok humanista programja meggondolandóvá teszi, hogy önök - tiszteletre méltó fönntartásaik ellenére - mégis támogassanak bennünket; az igazságosság cél; az egyenlőtlenség nem cél, csak megkerülhetetlen realitás.

Holott a magyar liberálisok azt mondhatnák a mérsékelt jobboldalnak: ha nem is osztjuk, de megértjük az önök félelmeit a durva és közönséges, önző és korrupt új tőkés rendszer szociális költségeit illetően; de egyetérthetünk a republikánus patriotizmus, a demokratikus nemzeti közösség szolidaritásának eszményében, amely nem fajvédő, de a magyar hagyomány (közelebbről: Széchenyi, Kossuth, Kemény, Vörösmarty, Gyulai, Deák és Eötvös hagyománya) öntudatos és büszke folytatója, a nemzeti érdek kritikus és körültekintő védelmezője.

Holott a magyar liberálisok azt mondhatnák a szocialistáknak: noha az önök ellenségei voltunk, és noha tudjuk, hogy az önök pártja nem annyira a magyar munkásosztály védelmében vagy a társadalmi egyenlőség érdekében jött létre, hanem főként azért, hogy az egykori nómenklatúrával szembeni politikai diszkriminációval szembeszálljon, van miről beszélnünk: jogállami fölfogásunk akkor is ellenzi majd az egykori üldözőink üldözését (vö. Bauer Tamás: "Az új Orbán-doktrína", Népszabadság, 1997. április 11.), ha netán nem leszünk többé önökkel taktikai szövetségben, s ha önök egy szép napon Tony Blair, Viktor Klima vagy, egye fene, Massimo d´Alema típusú szociáldemokraták lesznek, ez a szövetség stratégiai is lehet.

Holott a magyar liberálisok azt mondhatnák a szegényeknek: talán nem várjuk el önöktől Kornai akadémikus és Sajó akadémikus nagyszerű tanulmányainak méltánylatát (noha - szemben Csillag István alaptalan vádjával [Kritika] - mi olvassuk őket), elmondhatjuk: a társadalombiztosítási és adóreform nem az önök kisemmizését szolgálja, hanem annak az elkerülését, hogy a tb-adósság miatt önöknek ne kelljen éhen pusztulniuk; és megígérjük, hogy a középosztály brutális önzésével szemben segíteni fogjuk a munkanélkülieket és a hajléktalanokat, a szenvedélybetegeket és a börtöntöltelékeket - az adósokat is, nem csak a hitelezőket.

Holott a magyar liberálisok azt mondhatnák az új burzsoáziának: önök elsősorban állami megrendeléseket, kedvezményes kölcsönöket, adóelengedést, monopoljogokat, garantált hiteleket, protekcionista iparvédelmet, verseny- és konkurenciamentességet akarnak, és nem piacot (ezért MSZP- és MDF-szavazók), és ezt nem ígérhetjük meg, mert mi a közjót és a közérdeket tartjuk szem előtt, épp ezért szavazóink többnyire alkalmazottak és ún. kisegzisztenciák, a jogbiztonság és a szilárd gazdasági környezet, az inflációellenesség és az alacsony adók politikáját mégis mi képviseljük, ezért nem dőreség bennünket támogatni.

Holott a magyar liberálisok azt mondhatnák az értelmiségnek: noha nem tartjuk lehetségesnek a szocialista kulturális nagyvállalatok fönntartását, mi a humanista civilizáció és a műveltség hívei vagyunk: magyar kultúra nélkül nem óhajtunk élni, ezért nem - a tökkelütött Bill Clinton nyomán - Internetet akarunk minden iskolában, hanem Arany Jánost és Móricz Zsigmondot, nem "készségeket", hanem Platónt és Shakespeare-t, és erre pénzt fogunk szánni.

Holott a magyar liberálisok azt mondhatnák a keresztyéneknek: noha nem tehetünk engedményt a triumfalista ultramontanizmusnak, és Deák Ferencet (és Bismarckot) követjük az állam és egyház elválasztásában, kívánjuk, hogy hirdessék az evangyéliomot, amely mozgalmunk első ihletője - bár nem csak a miénk. És egy asztalhoz ülünk a vámszedőkkel, az őrültekkel, az AIDS-esekkel...

Holott a magyar liberálisok azt mondhatnák a cigányoknak: mi akkor is kitartunk az önök jogai és méltósága mellett, ha emiatt kiszavaznak bennünket a parlamentből.

Holott a magyar liberálisok azt mondhatnák a zsidóknak: mi már majdnem kétszáz éve védjük önöket a fajgyűlölet ellen, és ha ezért "zsidó párt"-nak neveznek bennünket (ahogy Rákosi Mátyás nevezte a Magyarországi Szociáldemokrata Pártot; máskor meg "sváb párt"-nak), akkor csak nevezzenek a hitványak; s ha önök nem szavaznak ránk, mi akkor is magyar párt leszünk, tehát igenis "zsidó párt", s akinek ez nem tetszik, csak szóljon - Deák és Eötvös híveinek meglesz róla a csöndes véleményük.

Holott a magyar liberálisok azt mondhatnák -

De nem mondják. De nem mondják. De nem mondják.***

* Különbséget kell tennünk persze valamely tétel elismertsége és érvényessége között. Számos érvényes tétel nem örvend elismertségnek. Ám a politikában a valamely rendszert leíró igaz, helyes, érvényes tételek egyben indítékok (motivációk), amelyek bizonyos rendszerspecifikus, adekvát magatartásokat, viselkedéseket indukálnak - pl. szabad társadalomban lehetsz merész, eredeti, független, nonkonformista; bolsevik diktatúrában ez nem ajánlatos. Ha a rendszer magáról adott hivatalos leírása - a politikai Vulgáta - nem elismert, motivációs ereje megszűnik, és a leírás előbb-utóbb érvénytelenné is válik visszahatólag. Ha nem hisszük, hogy szabadok vagyunk, nem fogunk szabad ember módjára viselkedni, és a szabad társadalom implodál. Vö. Lánczi András érdekes tanulmányával: "Politika és nevelés", Világosság XXXVIII, 1997/1, pp. 5-12.

** Remélhetőleg a magyar liberalizmus nem veszíti el immár a második pártját. A szabadságért, az emberi jogokért a Liberális Internacionálé mindkét magyar tagszervezeténél többet tesz a Társulás a Szabadságjogokért, a Helsinki Bizottság, a Wallenberg Egyesület, Ill Márton és Furmann Imre jogvédő irodái, az Autonómia Alapítvány stb., stb., stb., vagy akár néhány újságíró és publicista, mint Czene Gábor, Hell István, Seres László, Tamás Amaryllis, Tóth Gábor Attila, olyan hírneves veteránokról, mint Csalog, Eörsi, Kőszeg nem is beszélve. Az ombudsman-intézmény körül is figyelemre méltó eszmei és jogi mozgás tapasztalható (vö. pl. Majtényi László: "Adatvédelem, információszabadság, sajtó", Világosság XXXVIII, 1997/2, pp. 3-23). A nem-neokommunista magyar baloldal két legfontosabb orgánuma, az emberi jogokra egalitáriusan érzékeny Replika és Esély még nem antiliberális... De az SZDSZ vezetői mai állapotukban csak - Lengyel László találó kifejezésével (Mozgó Világ, 1997/1, p. 16) - "magyar utas konszolidálók". Megszabadultak dr. Elvi Szilárdtól, valódi politikai identitással rendelkező szövetségeseiktől. Fájdalmas nézni, ahogy az egyik legjobb (mellesleg világhírű) magyar szabadelvű jogász, Nagy Boldizsár, glosszákba önti bosszúságát ahelyett, hogy ő lenne a miniszter; fájdalmas nézni, hogy Tölgyessy Péter egyre mechanikusabb szavazatarány-, taktika- és technikaelemzéseiből hogyan tűnik el hétről hétre a politikai tartalom, s illeszkedik be a szabadság dekadenciájának népszerűsítői közé...

*** És nemsokára nem is lesz hol mondaniuk. Meg kell érteni, hogy a Népszabadság és a Népszava "newspaper of record" , míg a Magyar Nemzet és az Új Magyarország mozgalmi Kampfblatt: egy harci orgánum egyetlen dúsan motivált olvasója fölér egy szokványos napilap tíz előfizetőjével, akinek nincs elkötelezettsége (Ungvári tanár úr le- és fölmondásával a Népszava is "szokványos" lesz, a Magyar Hírlap pedig a jobboldali Kampfblatt-státus felé araszol). A liberalizmus voltaképpen diadalmas hét esztendeje (1988-1995) után a szellemi kezdeményezés teljesen átkerült az államilag tőkeerős völkisch jobboldal térfelére (ezt kitűnően írja le Dobrovits Mihály: "A harmadik köztársaság vége", Magyar Narancs, 1997. január 30.), amelynek hangját fölerősíti az antikapitalista neo-újbal, amely a pays légal és a pays réel Action Francaise stílusú radikális megkülönböztetésével (vö. a Liget konzekvens retorikájával) naponta elmossa a Lányi András és Czakó Gábor közötti amúgy is csekély különbséget. Fölhívnám még itt rá a figyelmet, hogy a fiatal zsidó értelmiség egy érdekes csoportja a Szombat - immár sajna nem szponzorált-szubvencionált - hasábjain férfiasan beintett a liberalizmusnak, a szociáldemokráciának, az "antifasiszta humanizmusnak" és az asszimilációnak... (A Magyar Szocialista Párt mint szellemi-világnézeti tényező egyszerűen nem létezik; a baloldali értelmiséghez nincs köze, hiszen - a körülmények, és nem az SZDSZ nyomására - kénytelen-kelletlen jobboldali liberális gazdaságpolitikát folytat, azaz neokonzervatívat: igen helyesen és hála Istennek.) A magyar liberálisok elmulasztották a szabad társadalom első történeti pillanatainak megismételhetetlen frissességét, nem értették meg saját (időleges) intellektuális győzelmüket, nem mondták ki (maguknak sem), hogy hiánytalanul megtestesítik a modern magyarság egyetlen fontos nem-szocialista hagyományát. Majd szavazhatnak egy Clinton-Blair típusú, jellegtelen, elvtelen, ám kicsiny pártra, és a hithű liberálisok megmaradnak egy olyan ironikus szubkultúrában, amely annyira unalmas, hogy már el is felejtettem. A kékszalagos-chartás médianépség meg boldog, hogy a MÚK-kal együtt okádhat a szabadságtól.

publikálva
1997/23. (06. 05.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Honvédkórház – 2018
Emberi alatti állapotok
Devizahitelesek
Válság után, válság előtt
Interjúk
Zsiday Viktor, Bárdos Deák Ági
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk