Egyesek megértéssel kezelik az író állítólag kései beismerését, mások a Nobel-díj visszaadását követelik. Lengyelországban aláírásokat gyűjtenek azért, hogy Grasst fosszák meg gdanski díszpolgári címétől, Lech Walesa nyilvánosan kijelentette, hogy nem kívánna kezet fogni a német íróval, Csehországban vissza akarják vonni a neki megítélt irodalmi díjat.
A hisztérikus reakciókkal tarkított vita olyasvalami körül forog, ami egyáltalán nem meglepő. Grass 1945 után kezdettől fogva nem titkolta, hogy hitt a nemzetiszocializmusban, és egész életműve a náci bűnökkel való szembenézésről szól. Mégis mi az, ami miatt ez a "hír" hírré válhatott?
Mi volt a Waffen-SS?
Hitler 1938-ban rendelte el ennek a fegyveres testületnek a felállítását. Feladata eredetileg a belső rend fenntartása volt. Ekkoriban csak meggyőződéses nemzetiszocialista, árja megjelenésű, legalább 180 centi magas férfiak lehettek a tagjai, akik Hitler "politikai katonáinak" számítottak. Jelmondatuk a "Becsületünk a hűség" volt. A háború kitörésekor egy hadosztálynyi fegyveres SS-egység létezett, de számuk rohamosan nőtt. Az egységek túlnyomó többségét már ekkor is az első vonalban vetették be, ugyanolyan feladattal, mint a Wehrmachtot. Egyes részlegeit (a Totenkopf hadosztályt) a koncentrációs táborok őrszemélyzetéből állították fel, de Waffen-SS katonák kerültek a holokauszt végrehajtását szervező Einsatzgruppékhoz (bevetési csoportokhoz) is. 1942-től lazítottak a szigorú felvételi szabályokon, sőt ezek hamarosan teljesen meg is szűntek, mivel az SS-alakulatok veszteségei rendkívül nagyok voltak. A nem német állampolgárok kezdettől fogva csak a fegyveres SS-be kerülhettek. 1943-tól az önkéntesség elvét is feladták. Az SS tagságának túlnyomó többsége sorozott, sőt kényszerrel sorozott katona volt. Magyarországon a kormány 1944 áprilisában szabályosan eladta az SS-nek azokat a hadköteleseit, akik "életmódjuk alapján a német népcsoporthoz tartozónak tekinthetők", az ő besorozásukról a csendőrség és az SS bizottságai közösen gondoskodtak. 1944 végén már mintegy 900 ezer katonára nőtt a fegyveres SS állománya, a nagy vérveszteségek miatt csak nagyon kevesen lehettek köztük olyanok, akik már 1942 előtt is SS-ként szolgáltak.
A fegyveres SS nevéhez számos háborús atrocitás köthető, de ugyanilyen esetek a Wehrmachtban is előfordultak (és adott esetben a magyar királyi honvédségben is). Az SS-hadosztályok zöme, így a "Frundsberg" hadosztály is, amelyben Grass is szolgált, nem követett el több bűncselekményt, mint más átlagos Wehrmacht-alakulat.
A botrány oka
Grass korábbi életrajzaiban (abban is, amelyet az 1999-ben odaítélt Nobel-díj előtt kiadott) magáról csak mint "légvédelmi segédszolgálatosról" emlékezett meg. Fegyveres SS-múltját tehát meghamisította - éppen ő, aki negyven éven át következetesen az erkölcsi szempontok betartását kérte számon. 1990-ben még felháborodottan utasította vissza Németország egyesítését, mert az NDK különálló létét jogos büntetésnek tartotta. Az egyesítés idején azzal riogatott, hogy Németország "visszaesik" a nemzetiszocializmusba. 1985-ben, amikor Ronald Reagan és Helmut Kohl koszorúkat helyezett el a bitburgi katonai temetőben (ahol nemcsak Wehrmacht-, hanem fegyveres SS-katonák is nyugodtak), Grass válogatott szidalmakkal illette a német kancellárt. Beszédeiben szívesen tette felelőssé a holokausztért az egész németséget: 1991-ben az Irakba szállított német fegyverzet kapcsán azt mondta, hogy "ismét bezárul a kör. Az időközben felnőtt generáció újra felelős azért, ami a Wannsee-konferencia (azaz az európai zsidóság megsemmisítésének tárgyalása - U. K.) alkalmával elkezdődött, és ami most bizonyos szempontból folytatódik." A CDU kapcsán "katolikus Adenauer-bűzről" beszélt.
Heiner Geissler, a CDU volt főtitkára azt feltételezi, Grass azért nem írta meg eddig katonai szolgálatáról az igazat, mert Németországban a fegyveres SS-hez tartozás kérdésében még nem képesek differenciálni. Hogy ez így van, abban viszont éppen Grass súlyosan felelős. Most, amikor az általa is elterjesztett, ijesztően irgalmatlan szellemiség sújt vissza rá, "embervadászatról" beszél, nem minden alap nélkül.
Tény, hogy a Waffen-SS bűncselekmények sorozatát követte el. Amikor azonban egyének felelősségéről van szó, szükséges megemlíteni, hogy az érintettek miért és hogyan voltak ezek aktív vagy passzív részesei. Dieter Pohl müncheni történész Grass fegyveres SS-tagsága kapcsán csak azt tartotta fontosnak megjegyezni, hogy ez a katonai testület a háború utolsó szakaszában is koncentrációs táborok foglyait és kényszermunkásokat, valamint német lakosokat és hadifoglyokat lőtt agyon. Arról szót sem ejt, hogy az összesen 900 000 fegyveres SS-katona hány százalékára volt jellemző ez a magatartás. A tájékozatlan olvasó viszont szükségszerűen azt gondolhatja, hogy a Waffen-SS tagjaira általában jellemzőek voltak az effajta cselekedetek, de legalábbis jóval inkább jellemzőek, mint a Wehrmachtra. Statisztikailag azonban ennek ellenkezője igaz: a Waffen-SS a háború végére teljesen felhígult, katonáinak mentalitása semmiben sem különbözött a Wehrmachtétól. Tagjainak nagy része nem volt önkéntes, sőt 40 százalékuk eredetileg nem is volt német állampolgár. Az irgalmatlanság és a kettős mérce abban is tetten érhető, hogy a szovjet hadsereg kapcsán senkinek nem jut eszébe az a jellemzés, hogy az átlag szovjet katona erőszakolt, civileket és hadifoglyokat gyilkolt, holott a Vörös Hadsereg megszálló magatartására ez nem kevésbé jellemző, mint a Waffen-SS-re.
Grass valójában nem hallgatta el, csak nem írta meg SS-katonai múltját. Írói munkássága mindig a nácizmus és a második világháború körül mozgott, hőseit jelentős részben saját élettörténetéből merítette. Nemcsak baráti társaságban nyilatkozott erről, mint például 1986 körül Robert Schindel osztrák író társaságában egy beszélgetés során, hanem 1988-ban a nyilvánosság előtt is kijelentette: "én az irodalmi figuráim összessége vagyok, beleértve az SS-katonákat". Sprembergi frontélményeiről (ekkor századának fele néhány óra alatt megsemmisült) 1997-ben is írt egy versében, valamint Ein weites Feld című, nemrég megjelent regényében. Kétszer is az ellenséges vonalak mögé került, de ma is esküszik arra, hogy egyetlen lövést sem adott le, miközben beosztása szerint lőszeradagoló volt egy lövészpáncéloson. Ez a magyarázat egyrészt nehezen hihető, másrészt teljesen mindegy. Felelősségét ugyanis nem súlyosbítja, hogy háborús helyzetben a rá tüzet nyitó katonákra lőtt-e vagy sem, mint ahogy az is teljesen mindegy, hogy fegyveres SS-katonaként vagy a Wehrmacht tagjaként hitt-e a nácizmusban és szolgálta a háborús gépezetet. Grass hadifogsága után élesen szembefordult a nácizmussal. Stuttgartban 1969-ben egy felolvasásán az egyik 50 év körüli - tehát háborús résztvevő - hallgatója egyszer csak felállt, érthetetlen szavakat motyogott, majd hangosan felkiáltott: "Köszöntöm a Waffen-SS bajtársaimat!"; ezután elővett egy ciánkális üveget, és a közönség előtt megmérgezte magát. Az írót ez az élmény a későbbiekben is kísértette, de saját SS-tagságáról ennek kapcsán hallgatott.
Grass háborús emlékei
Grass katonaidejéről nagyon pontatlanul ír. A legritkább esetben említ neveket vagy dátumokat. Nemcsak hibásan közli hadosztályának nevét, de abban is téved, hogy a névadója, Georg Freiherr von Frundsberg a német parasztháború hőseként a parasztok oldalán harcolt. Az ellenkezője igaz: az egyik legvéresebb hóhéruk volt. Azt állítja, hogy egysége nem rendelkezett rendes fegyverzettel, miközben a Frundsberg-hadosztályt épp 1945 márciusában szinte teljesen feltöltötték (a seregtest állományába 92 páncélos, 18 vadászpáncélos, 128 lövészpáncélos és 30 rohamlöveg tartozott). Az egyetlen helység, amelyet megemlít, szerinte "talán Peterlein" névre hallgatott, jóllehet a térkép tanúsága szerint a falu Neupetershain volt.
A Frundsberg-hadosztályt Berlin védelmére tervezték bevetni, 1945. március 27-én azonban tartalékként Berlintől délre, Fürstenwalde térségébe csoportosították át. Ettől kb. 40 kilométerrel északra indította Konyev marsall 1. Belorusz Frontja április 16-án a támadását a német főváros ellen. Hitler a tartalékoknak azonnali ellentámadást parancsolt, a hadosztály már másnap súlyos harcokba keveredett. Otto Ernst Remer vezérőrnagy "Führert kísérő SS-hadosztályát", a Frundsberg SS-hadosztályt és a Wehrmacht 344. gyaloghadosztályát április 19-én Spremberg térségében bekerítették. Benzinhiány miatt járműveik egy része már Bautzennél visszamaradt, másokat pedig ekkor kellett felrobbantani.
A harcok mindkét részről rendkívüli kegyetlenséggel folytak. A menekülő lakosságra senki sem volt tekintettel, szovjet csatarepülők minden mozgó célpontot támadtak. Az útszéli fákon a német tábori csendőrség által felakasztott katonaszökevényeket lehetett látni. A Vörös Hadsereg tagjai sokszor nem ejtettek hadifoglyot, a magukat megadó SS-katonákra általában azonnali agyonlövés várt. Szinte mindenütt borzalmas atrocitásokra került sor.
A bekerített egységeket Hitler vezéri bunkerében "Spremberg-harccsoportnak" keresztelték el, és Hitler megparancsolta, hogy a várost az utolsó töltényig tartani kell. A parancsteljesítéshez szokott Erwin Jolasse Wehrmacht-vezérőrnagy hajlott is arra, hogy ennek megfelelően cselekedjék. A sors sajátos fordulata, hogy az értelmetlen parancsot az a fanati-kus náciként ismert Remer akadályozta meg, aki 1944. július 20-án letartóztatta a Hitler elleni merénylet résztvevőit, és megakadályozta a berlini helyőrség átállítását Stauffenberg oldalára. Remer pisztolyt szegezett Jolasse-ra, akivel így "elhatározták" a kitörést. Szovjet részről 1250 löveg pusztító tüze zúdult az égő városra, de az akció eleinte sikeresnek tűnt. Néhány kilométerrel nyugatabbra, Kausche térségében azonban újra bekerítették a nehézfegyverzetük nagy részét már elvesztett és a megpróbáltatásoktól teljesen kimerült német katonákat. A helységet a kitörők rövid időre visszafoglalták, és a lakosok beszámoltak nekik a vöröskatonák viselkedéséről is. Ezzel magyarázható, hogy a teljesen reménytelen helyzet dacára sem merült fel szinte senkiben sem, hogy megadja magát a szovjet csapatoknak.
Grass ebben az időszakban saját bevallása szerint rettegve bolyongott a Spremberg környéki erdőségben, és félelmét egy dalocska éneklésével igyekezett tompítani. Neupetershainban egy Wehrmacht-bajtársától azt a tanácsot kapta, hogy SS-zubbonyát cserélje le, mivel a szovjetek az SS-eket agyonlövik. Így is járt el, és zubbonyát egy parasztház mellett hagyta. Kausche mellett ér véget Grass bevetése is. Az országúton egy T-34-es gránátjától megsebesült, bajtársa mindkét lábát elvesztette és eltűnt. Grassnak szerencséje volt, mert az utolsó pillanatban a drezdai hadikórházba tudták szállítani. A kitörők nagy része azonban elesett, amikor Kauschétól nyugatra egy teljesen nyílt mezőn, majd egy vasúti töltésen kellett átrohanniuk a szovjet harckocsik, aknavetők és lövegek tüzének teljesen kiszolgáltatva.
A műbotrány
A német viszonyokat nem ismerők számára rejtélyesnek tűnhet, hogy mi okozza Grass beismerésének botrányos voltát. Hiszen az író minden kényszerítő körülmény nélkül vallott be valamit, aminek nincs erkölcsi jelentősége annak fényében, hogy 1945 előtti náci meggyőződését sohasem titkolta. Ehhez képest a fegyveres SS-tagság igazán semmitmondó adat. Mégis, mi kényszeríti a német közélet hírességeit, hogy kötelező jelleggel állást foglaljanak Grass mellett vagy ellen?
Grass korábban mindig erkölcsi alapon lépett fel, ezért az ellenérzés a késői nyilvános írásos beismerés miatt nem teljesen alaptalan. A rendkívül heves felháborodás azonban önleleplező. Az antifasiszta emlékezetkultúra a 60 évesnél idősebb generáció jelentős részében ritualizálódott. A fekete-fehér ítélkezések mantraszerű ismételgetése hivatott bizonyítani az érintettek demokratikus elkötelezettségét. Auschwitz ebből a szempontból negatív önazonossági pont a progresszív német értelmiség számára. A német közélet az elmúlt húsz évben számos ebből adódó műbotránnyal szolgált. Amikor tavaly például Martin Hohmann CDU-képviselő felvetette, hogy a németekre igazság-talan a "tettes nép" kifejezés használata, mert ez kollektív felelősségrevonást feltételez, és ez ugyanaz a logika, amely a bolsevizmusért a zsidóságot vonja felelősségre, hatalmas botrány tört ki. Hohmannt kizárták a pártból, és jaj volt mindenkinek, aki csak egy kicsit is empatikusan nyilatkozott Hohmann beszédéről. Martin Walser német írót is kemény támadások érték, amikor egy nyilvános beszédében arra utalt, hogy Auschwitzot sokszor már taglóként (Auschwitz-Keule) használják érvelés helyett, ami megnehezíti a dolgok kibeszélését. A beszéden jelen lévő Ignaz Bubis, a Németországi Zsidók Szövetségének elnöke azonnal tiltakozott. A tiltakozásnak azonban az volt a szépséghibája, hogy éppen ő maga is a probléma része volt. Közismert frankfurti ingatlanspekulánsként üzelmei Rainer Maria Fassbindert is megihlették egy színdarab megírására. A darab díszbemutatóját Bubis azzal lehetetlenítette el, hogy szervezett akció keretében "antiszemita motiváltságúnak" nevezte. Ugyanilyen konfliktusok zajlottak le a lengyel zsidó származású irodalomkritikus, Marcel Reich-Ranitzki körül. Ranitzki mind Walser, mind Grass legutóbbi könyveiről erkölcsi érvekre hivatkozó, megsemmisítő kritikát írt. Furcsán hat azonban, hogy ugyanezt a moralizálást saját kommunista és állambiztonsági múltjával kapcsolatban nem tartotta szükségesnek.
A legérdekesebb része a történetnek azonban Grass időzítése. Aligha mond igazat, amikor azt állítja, "nem tudja", miért most rukkol elő ezzel. Grass előző regénye, a Ráklépésben azért okozott hatalmas feltűnést, mert 60 évvel a háború vége után ő volt az első nemzetközi tekintélyű baloldali író, aki a németek és a második világ-háború kapcsán nemcsak a tettesi, hanem az áldozati szereppel is foglalkozott. A Ráklépésben a 8000 kelet-poroszországi menekültet szállító hajó, a Wilhelm Gustloff tragédiáját dolgozta fel. A regény annak a közhangulati változásnak egyik megnyilvánulása, amely Németországban a XXI. század eleje óta zajlik: a második világháború eseményei (de nem az erkölcsi tanulságai) történelemmé válnak, elnyerik "normális múlt" (azaz távoli múlt) jellegüket. A továbbiakban két értelmezés is lehetséges: a jóindulatú szerint Grass azt hitte, hogy SS-tagsága már ennek a "normális múltnak" az elemeként jelenik meg a közvélemény szemében, s maga is csodálkozik, hogy milyen vihart kavart vele. A rosszindulatú verzió szerint viszont pontosan tudta, hogy a hisztérikus közhangulat sokkal nagyobb reflektorfényhez juttatja, mint maga az irodalmi teljesítmény (Fedák Sári nyomán "mindegy, hogy mit, csak beszéljenek rólam"). Ezzel függhet össze, hogy egyáltalán nem törekedett a részletek alapos kidolgozására, sőt még ahhoz sem vette a fáradságot, hogy a szakirodalomban az alapvető adatoknak utánanézzen. Fontosnak tartotta annak bizonygatását, hogy egyetlen lövést sem adott le. Mint aki azt mondja: "Nem tettem semmit, de szégyellem, hogy a semmit nem tevést a Waffen-SS soraiban végeztem." A lassan múlttá váló történelem fényében egy kisember mondhatja ezt. Aki annyit tett azért, hogy ezt a múltat mások bevallják, attól ez kevés.
