Miután az Egyesült Államokat 2001. szeptember 11-én terrortámadás érte, az amerikai politikai viták szerkezete teljesen átalakult. A legtöbb elemző azonnal korunk új konfliktusának nevezte az iszlám terror elleni küzdelmet, azt prognosztizálva, hogy ez a kérdés minden más politikai témát elsöpör majd. A választók 80 százaléka felsorakozott Bush elnök mögött; az ellenzéki Demokrata Párt szavazói is jellemzően támogatták a republikánus elnököt. Ebben a helyzetben a Demokrata Párt politikusai nehéz feladat előtt álltak: ha támogatják az elnököt, megszűnhet ellenzéki identitásuk – ám ha szembemennek vele, saját választóik is elfordulhatnak tőlük. A legtöbb hatalomban lévő demokrata politikus végül az elnök támogatása mellett döntött.
Egyetlen, később fontossá váló politikus ellenezte kezdettől fogva a republikánus elnök politikáját: Barack Obama. Évekkel később a politikai helyzet alapvetően átalakult: a politikai témák szerkezete megváltozott, a választók pedig sokkal kritikusabbak lettek elnökükkel szemben. A 2007/2008-as előválasztási kampányban Barack Obama hatalmas előnye volt, hogy – szemben ellenfeleivel – kezdettől fogva Bush ellenzékét alkotta. A tapasztaltabb demokrata szenátorok azért is vesztették el az előválasztást Obamával szemben, mert a kezdetekben felsorakoztak Bush mögött – e döntés később óriási hibának bizonyult.
| ||
Minden analógia sántít – így az említett példa sem azt hivatott sugallni, hogy biztosan valami hasonló történik majd Európában is. Néhány fontos tanulsággal azonban mindenképpen szolgál az akkori amerikai események ismerete. Egyrészt, hogy nincs az a társadalom, amelynek kezdeti reakciója az őt ért támadásra ne a támadókkal szembeni minél határozottabb fellépés igénye lenne. A biztonság iránti igény, a támadók megsemmisítésének követelése természetes reakció, amit Amerikában, de Angliában, Izraelben és most Franciaországban – sőt Európa egészében – láthatunk.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy a terrortámadásokra mindig a leginkább rendpárti válasz lenne a legmegfelelőbb. Így van ez tartalmilag: a rendpárti érzelmek erősödése, a többség és kisebbség közötti feszültségek növekedése éppen a támadások célja. Az Iszlám Állam a párizsi támadások előtt „hazai” frontján éppen visszaszorulóban volt; a támadások jelentette médiajelenlét új erőt adhat a szervezetnek. Az Iszlám Állam tudja, hogy Európát nem képes érdemben fenyegetni a Közel-Keleten; tényleges katonai ereje eltörpül nyugati – vagy éppen orosz – ellenfeleihez képest. Érdemi hatást csak akkor érhet el, ha a nyugati országokat ráveszi, hogy maguk verjék szét társadalmi és politikai rendszereiket.
Az erősödő rendpártiság azonban politikailag sem mindig kifizetődő. Sokak számára tűnhet úgy, hogy Orbán Viktor jeleníti meg az európai jobboldal új irányát; hogy előbb-utóbb más európai jobboldali politikusok is „belátják” – hangzik az érvelés –, hogy a nemzetállami megoldások, a kerítések és a menekültek démonizálása jelenti a politikai győzelem kulcsát. Mindez azonban egyáltalán nem magától értetődő; Orbán politikája könnyen visszafelé is elsülhet.
Jó példa erre a „minden terrorista migráns” nemrég elhangzott mondata. A miniszterelnök e migránsok alatt alighanem a közel-keleti menekültekre gondol – ám Nyugat-Európában szavait nem véletlenül nem értelmezik így. A menekültellenes Svéd Demokraták kampányaiban például nem csak az iszlám, de a „romániai” – vagyis: kelet-európai – bevándorlás ellen is fellép; a brit Függetlenségi Párt hajlamos egy kalap alá venni az iszlám és a kelet-európai „migránsokat”. A populista jobboldal ma szövetségesként tekint Orbánra, ezért nem viszi el a miniszterelnöki mondatot logikai konklúziójáig: hogy ha nincs szükség bevándorlásra, mit csinálnak magyarok – és románok, lengyelek, bolgárok – százezrei Londonban vagy Berlinben. E kérdés felvetődése a magyar retorika változatlansága esetén csak idő kérdése.
| ||
Hasonló a helyzet a most ünnepelt kerítéssel is. Orbán Viktor a kerítéssel Európa határait kívánja megvédeni; úgy véli, pontosan ez menti meg a schengeni zónát. Ám már a múlt héten megjelent egy – holland – javaslat, amely egy „mag-Európa” határait védte volna meg; a Benelux országok, Németország és Ausztria tartozott volna ide – mindenki más kívül rekedt volna az új, mini-Schengenen. E konkrét javaslatból most nem lesz semmi – ám kellemetlen emlékeztetőt jelentett, hogy sokak számára Európa nem Röszkénél, hanem Hegyeshalomnál kezdődik. Ha bármelyik fenti vagy ehhez hasonló javaslat megvalósul, az komoly ellenreakciót válthat ki a magyar kormányfővel szemben.
Orbán politikájának hátulütői azonban csak akkor ütnek vissza a miniszterelnökre, ha azokat politikai ellenfelei idejekorán megfogalmazzák – s nemcsak általános kritikaként, hanem konkrét alternatívával együtt. Orbán politikája közel sem az egyetlen lehetséges út. A megtámadott Franciaország elnöke például – a légicsapások folytatása és az európai biztonsági intézkedések szigorítása mellett – kiállt a szíriai menekültek befogadása mellett. Bár egyelőre nem világos, hogy a francia politikai helyzet hogyan alakul majd át, Hollande elnök mindenképpen mutatott egy utat az európai baloldal számára: hogyan lehet a biztonság iránti igényt a befogadással összekapcsolni.
A legnagyobb hiba, amit Orbán hazai ellenfelei tehetnek, ha elhiszik, hogy az általa képviselt politikának nincs alternatívája: Merkel, Hollande és Juncker, Európa ma legfontosabb politikusai is egészen mást képviselnek, mint a magyar miniszterelnök. A magyar belpolitikai vitákban sem érdemes tartani az alternatíva megfogalmazásától.
