„Pénteken ledöngölték az utca földjét, szombaton leszórták a murvát, vasárnap mehettünk szavazni. Mondták azt is, hogy tudjuk, kire. Mentünk. Hétfőn már ugyanúgy szállt a por, mint korábban. Nem lehet itt fehér ruhát teregetni, mert olyan, mintha ki se mosták volna” – mutat széles karmozdulattal körbe Ani néni. Ezt rögtön igazolja is egy arra döcögő öreg Mercedes. Mire eltávolodik, a fehér por is leülepszik a csepel-hárosi Szederfa utca vakolatlan épületeire, a dülöngélő kéményekre, roggyant gerincű cseréptetőkre, az udvaron heverő üres hordókra, felvágott fára, a szanaszét heverő lomra, „jó lesz még” téglákra, a nyílászáró nélküli szomszédos ház körül halmokban heverő ablakokra, a nagy erőkkel körbekerített, homokon alig megélő veteményesre.
Kalányos Istvánné, Ani néni tíz éve vette meg új férjével a szoba-konyhás házat, amelyhez később hozzátoldottak egy fürdőszobát; elvégre ez már a 21. század. A kádat kútvízzel töltik, mert közműből csak villany jutott az utcába. Télen fával tüzelnek, mint errefelé mindenki. A férje motorral jár alkalmi munkákra, ő kénytelen buszozni, de csak ritkán szánja rá magát, mert nehezen mozog és a szemét is műteni kell, a megálló pedig legalább negyedórára van. Vásárolni is csak akkor megy, amikor egykori hárosi albérletszomszédja felajánlja, hogy elviszi kocsival. Neki ugyanis sikerült, ami itt csak keveseknek: elköltözni a zártkertből és venni egy házat a közeli településen, Szigetszentmiklóson. De Ani néni cseppet se vágyik vissza a városba, különösen nem az elvált férjére hagyott csepeli panelbe.
A szomszédos Barkács dűlő végénél nincs lejjebb. Rugóvesztett fotel, kitört ablak, drótra akasztott tépett kabát, hordók, kibelezett fűnyírók, műanyag vödrök, villanytűzhely halmai. A sok szemét nagyon bántja Beátát, aki nyolc éve, alig 18 évesen, Erdélyből települt át a férjével. Csepelen laktak albérletben, onnan költöztek ki ide a háztáji miatt. Nagyon szeretik a környéket és nem félnek a furcsa alakoktól sem – mondja a faléces kerítés mögül pislogva. Körötte két nagyobb testű kutya csahol. Azt azért elismeri, hogy este már nem jönnek ki az utcára. Napközben se nagyon: amíg a férje dolgozik, ő a kislánnyal van itthon, gondozza a csirkéket és a kertet.
A szomszédja földije. Kozma László még a kilencvenes években települt ki Magyarországra, azután hozta a feleségét, a kislánya már itt született. Gyógyszerész feleségének bejelentett (nagy szó ez errefelé) állása van egy gyógyszergyárban, neki meg inkább alkalmi munkák jutnak villanyszerelőként. A Kézdivásárhelyről származó férfit leginkább az bántja, hogy az önkormányzat nem engedi felújítani a tetőt – a roggyant szerkezetre valóban ráférne a javítás. Megvette már hozzá az anyagot is, de ott rohad az udvaron, mert a hivatal folyton talál valami kifogást. „Nem értem én ezt, miért akadályozzák az embert, hogy előbbre jusson” – dörmögi maga elé, majd jó erősen beleszív a piros csíkos szívószálba szorított csikkbe. „A parlagfű miatti bírságot persze bedobálják a postaládákba, holott az önkormányzat telke a leggyomosabb” – mutat az utca másik vége felé. A kereszteződés mögötti rétre valóban ráférne egy kaszálás. De erre már nem jutott idő a választások előtt. Most meg már elmarad. Ahogy a csatorna is nyolc éve, meg a házszámok. Hiába gyűjtött aláírásokat a kérvényhez, továbbra is helyrajzi számok alapján tartják nyilván az ingatlanokat.
A közbiztonság a zártkerti telep déli felén nem olyan rossz. Zömében itt élnek a régebben kitelepült csepeliek, míg az újonnan érkezők zöme erdélyi. A városhoz közelebbi rész a főként szabolcsi és erdélyi roma közösségé. A lét peremén imbolygó két világ elvétve érintkezik.
| ||
Megkutatott terület
Csepel Háros településrészében kialakulóban van egy mezőgazdasági munkásszállás jellegű lakásminta – állítja a Városkutatás Kft., amely az elmúlt években két kutatást is végzett itt a XXI. kerületi önkormányzat megbízásából. A korábbi hétvégi hobbikerteket egyre többen választják állandó lakhelyül. A Csepeli Humán Szolgáltatások Igazgatósága szerint legalább 2 ezren élnek itt, de a valós szám inkább 3 ezer lehet. Senki nem tudja pontosan. Az itt élők két nagyobb, területileg is elkülönülő kolóniába tömörülnek. Az erdélyiek inkább a Meggyfa, Cseresznyefa, Szederfa utcákban telepednek le: ez a rész helyenként kifejezetten konszolidált kertvárosi képet mutat, ápolt portákkal, komolyabb házakkal. A romák a zömében rendezetlenebb, sok üres telekkel szabdalt Körtefa és Fügefa utcák vidékén húzzák meg magukat, néha lakásnak alig nevezhető hajlékokban. Van, aki csekély összegért vásárolt itt egykori víkendházat, de nem ritka az önkényes lakásfoglalás sem. Máskor a tulajdonosok maguk adják bérbe eladhatatlan ingatlanukat. Új jelenség a nagyobb pajták, mezőgazdasági építmények, esetenként fóliasátrak munkásszállóként való üzemeltetése. Az utóbbiakban élőkről keveset tudni, mivel ittlétük, munkájuk egyaránt a feketegazdaság térfelén zajlik. A telep roma lakóihoz képest is rejtőzködőbb életet élnek.
A zártkertekben a 3 százalékos beépíthetőségi korlát miatt a tulajdonos legfeljebb viskókat húzhatna fel. Ez az itteni, átlagosan 800 négyzetméteres telkek esetén 24 négyzetméter lehet. Időnként öten-hatan húzzák meg magukat egy ekkora otthonban. De szép számmal található a telepen 100 négyzetméternél nagyobb félkész, helyiségek összeragasztásából kialakított, vélhetőleg engedély nélkül épült ház; sőt, akad elegáns kertvárosokat idéző villa is. Egy 2016-os kormányrendelet ugyan lehetővé tenné a beépíthetőségi korlát 10 százalékra emelését, ám az önkormányzatok ódzkodnak ettől.
Debrecen Bayk András kerti részén például tavaly több száz aláírást gyűjtöttek össze ennek érdekében, de a város közgyűlése végül nem támogatta a javaslatot. Az indok az volt, hogy ezzel a lépéssel gyakorlatilag lakóövezetté nyilvánítanák a 12 négyzetkilométeres területet, ahová még többen költöznének ki, s ők néhány év múlva követelnék az utak, a szennyvízhálózat, a közvilágítás kiépítését. Márpedig a város burkolatlan külterületi útjainak a 80 százaléka a zártkertekben található, amelyek aszfaltozása – állítják – 116 milliárd forintba kerülne (a szélesítéshez szükséges kisajátítások árát nem számolva), míg a közművek teljes kiépítése akár 200–250 milliárdba. Ennek a töredéke sincs a városi kasszában. Hasonló folyamat játszódik le többek között Hajdúböszörmény korábbi szőlőskertjeiben, Kaposvár kiskerti övezetében, Kisbér nyugati részén, Pomáz zártkertjeiben, illetve Cibakházán. Utóbbi Bátorszőlő nevű településrészén az olcsón megszerzett, illetve elhagyatott házakba főként Borsodból, a Nyírségből és a Jászságból érkezett romák költöztek be. A zártkertek benépesülése azonban az önkormányzati szándékok ellenére gyorsul a belterületi ingatlanok árának ugrásszerű emelkedése miatt.
Csepel-Hárost a helyi pártszervezet elégedetlenkedő olvasói levele nyomán csatolták a fővároshoz, mivel Nagy-Budapest létrehozásakor egyszerűen elfeledkeztek róla. De a Szabad Népben megjelent sorok után Csepelhez csatolták, lett iskola és még vicinális is járt 1965-ig. (Lásd: A híd túl messze van, Magyar Narancs, 2012. február 16.) A főváros ehhez a régi képhez visszanyúlva hatályos szabályozási, illetve szerkezeti tervében a HÉV-vonal meghosszabbításához, illetve a II. Rákóczi Ferenc út kiszélesítéséhez kötné a belterületbe vonást – avat be Szabó Szabolcs, az Együtt színeiben mandátumhoz jutott régi-új csepeli országgyűlési képviselő, aki választási kampányában is felhozta Háros ügyét. „Mi sem ígérhetünk gyors megoldást – ismeri el –, de mindenképpen el kell kezdeni az erről szóló egyeztetéseket a fővárosi önkormányzattal.” Németh Szilárd csepeli polgármesterként már 2010-ben határozott ígéretet tett erre. Nem sokra jutott. Szabó sem tagadja, hogy Háros rendezése bonyolult és összetett feladat, lévén sokszor az sem világos, hogy egy-egy zártkertnek ki a tulajdonosa, melyik helyrajzi számhoz melyik földrészlet tartozik, de neki kell kezdeni a munkának, mert a zártkertek népessége megállíthatatlanul gyarapodik és a viszonyok egyre kuszábbak. Háros esete korántsem egyedi.
A lefelé és a felfelé keresztútján
Magyarországon 200 ezer hektáron összesen 1,15 millió darab zártkert található a Földművelésügyi Minisztérium (FM) felmérése szerint. Ám az osztatlan közös tulajdonok miatt úgy 5-6 millió ember érintett zártkert-ügyben. A KSH legutóbbi, 2011-es népszámlálási adatai szerint a külterületeken – ezeknek csak egy része zártkert – 300 ezren éltek, de ez a szám a felgyorsuló kiköltözési hullám miatt azóta jócskán megugorhatott. Ám erről becslések sincsenek. Akad olyan megye – például Hajdú-Bihar –, ahol a külterületiek csaknem fele egykori hobbikertes ingatlanban él. Legdinamikusabban – 31 százalékkal – a nagyobb városok körüli zártkerti perem növekszik. Figyelemre méltó az is, hogy ezeken a területeken a belső városrészekhez képest sokkal több a gyerek, minden negyedik lakos 14 évesnél fiatalabb és az arány egyre inkább eltolódik. Csakhogy a gyerekek egy része képtelen felzárkózni, illetve lépést tartani belterületen élő kortársaival, integrálódni az intézményi gyermekközösségekbe. Hároson sok gyerek – főként az Erdélyből áttelepült roma családoknál – nem is jár iskolába és szinte teljes egészében eltűnnek a szociális hálózat szeme elől. De a többiek számára is gond a messzi iskola, az elfogadás hiánya, a pedagógusok motiválatlansága.
| ||
A családok életstratégiája jobbára a túlélés. Sokan hajléktalanszinten élnek, és a lakhatásuk eleve hátrányba kényszeríti őket. A munkaerőpiacon nincs igazán lehetőségük, így a kitörésre sincs esélyük. Mint például a hírhedt miskolci Lyukóvölgyben. A zártkertek azonban nem szegregátumok, nem kizárólag a marginalizáció terei. Sokféle lakosságot vonzanak, így az etnicitásnak (roma/nem roma) nincs kiemelt szerepe. Az életutakat a városokban zajló lakhatási válság köti össze, amely a mélyszegényektől az alsó középosztályon át a középrétegekig mára sokakat elért. Átfogó állami lakáspolitika híján a zártkertbe költözésre olyan egyéni stratégiaként kell tekinteni, amely a találékonyságra, informális megoldásokra épül. A lefelé és a felfelé tartó életpályák keverednek: sok fiatal költözik ezekre a területekre, mivel csak itt tudnak saját tulajdonú ingatlanhoz jutni. Számukra az albérlet kiszolgáltatottságához képest nagy előrelépés a zártkerti ingatlan, sokuknak pedig a szülőktől való függetlenedés első lépcsőfoka az ideköltözés. Mások a bedőlt devizahitelük után vásárolnak itt hajlékot, mivel csak erre marad pénzük értékesebb ingatlanjuk elárverezése után. Az idősebb korosztály körében is hasonló tendenciák figyelhetőek meg: a privatizáció után sokan nem voltak képesek a városi lakásuk fenntartására, így azt eladták vagy átadták a gyerekeiknek, és kiköltöztek a korábbi nyaralóba – hívja fel a figyelmet Vigvári András, az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont munkatársa, aki szerint a belterületbe vonás után az alacsonyabb státuszú lakók vélhetően kiszorulnának a területről.
A zártkertek szociális kihívásai jobban hasonlítanak a tanyák problémáihoz, mint a városi gettókban ismertekhez. A legnagyobb gond a közművek hiánya. A zártkertek többségében nincs vezetékes ivóvíz és csatornahálózat, a lakók ásott vagy fúrt kutakból jutnak ivóvízhez. A talajvíz minősége a csatorna hiánya miatt azonban sokszor rendkívül rossz, veszélyes a fogyasztása. Ezt az emberek vagy figyelmen kívül hagyják, vagy palackozott ásványvizet kénytelenek használni a főzéshez. A fűtést a legtöbben fával oldják meg, ami gyakorta tűzveszélyes, az épületek jó részét nem téli ott-tartózkodásra tervezték. A jobb társadalmi státuszúak ezeket a hiányokat könnyebben áthidalhatják, fűthetnek például napelemmel vagy geotermikus energiával, fúrathatnak mélyebb kutat stb. A szegényebbek számára pedig nem ritkán előny a közművek hiánya, hiszen így kisebb a havi rezsi.
Csak ahol pénz van
A szlömösödés megakadályozására néhány önkormányzat – zömében Balaton-környéki, nyaralókkal tűzdelt övezetekben – a gazdasági hátrányok ellenére is a belterületbe vonás mellett döntött. Ezeken a településeken a tulajdonosok gyakorta átvállalták a közműépítés költségeinek egy részét a nagyobb beépíthetőségért cserébe. A helyhatóságok többsége azonban képtelen volt kigazdálkodni az átminősítés borsos árát. A kormány 2015-ben rendeletben tette lehetővé a zártkertek kivonását a mezőgazdasági művelés alól, ami jelentősen megkönnyítette a telkek későbbi értékesítését. Az egyszerűsített, ingyenes eljárásra 2017 végéig volt módjuk a tulajdonosoknak. Több tízezer ingatlan esetében éltek a lehetőséggel, de a többség maradt gyümölcsös, szőlő, veteményes. A problémát nem sikerült megoldani. Az FM 2015-ben zártkerti revitalizációs mintaprogramot is indított, amelynek keretében három év alatt összesen 770 millióval támogatták 69 önkormányzat 90 projektjét. Ám ez édeskevésnek bizonyult, így az idén 2 milliárdos keretösszeggel új programot indított a tárca. A januárban kiírt pályázat elsődleges célja a háttér-infrastruktúra megteremtése, a területek megközelíthetőségének és gondozásba vételének elősegítése. Ezen belül kútfúrásra, vadkerítések létesítésére, belső utak kialakítására, gyümölcs- és szőlőtelepítésre kérhettek pénzt az önkormányzatok. Egy hónap alatt 688 pályázat érkezett 6,5 milliárd forint értékben. A forrásösszeget azonban nem emelték meg, így végül 198 település egyenként átlagosan 9,6 millió forintot kapott.
Ha marad ez az ütem, akkor ez a század is elmúlhat anélkül, hogy Hárost bekötnék a víz- és csatornahálózatba.
