Magyar Narancs: Mit ér a januári férfi kézilabda-vb-n szerzett hatodik helyünk? Az elsőkhöz vagyunk közelebb vagy az utolsókhoz? Merre mehetünk? És merre akarunk menni egyáltalán?
Borsos Attila: A kézilabda dinamikusan fejlődik, sportnagyhatalmak is sok pénzt tesznek bele - a hatodik hely nagyszerű eredmény! De azt végig kéne gondolni, hol a helyünk valójában. Lehetünk-e az első háromban, vagy inkább vigyázzunk, hogy ne legyünk tizenötödikek? Az egész sportszervezés, -irányítás és -finanszírozás arra épül, hogy legyél ott folyamatosan az első hatban, nyolcban - az mindegy, hogy 4. vagy-e vagy 8. A Magyar Kézilabda Szövetségnek öt darab 6. hely többet ér, mint egy első és két 15. Hisz így tudja a sportágat szinten tartani. De egy játékos, ha igazán jó és motivált, nem mehet úgy neki egy világbajnokságnak, hogy legyünk az első nyolcban, mert "realisták vagyunk", hisz akkor biztos nem is lesz jobb. Mi most picit ebben szenvedünk, a játékosok is ehhez idomulnak. Pedig ez meggátolja a magyar válogatottakat abban, hogy igazán nagy eredményt érjenek el.
MN: Mi jellemzi az elsőket?
BA: A norvég csapat a nőknél, a francia a férfiaknál abszolút veri a mezőnyt. Pici különbség azért van köztük, mert ha a norvégokat megnézed posztra lebontva, láthatod, nem szuperszonikus zsenikből áll a csapatuk. Van egy-két nagyon jó játékosuk - de elbírták, hogy a tavalyi macedóniai Eb-n nem játszott Hammerseng, mert olyan csapatot alkotnak együtt, ami fényévekkel a többiek előtt van. A franciáknak nem csak bazi jó csapatuk van, de a világ öt legjobbjából négy ott játszik. Karabatic, a modern kézilabdás prototípusa: erős, gyors, robbanékony, óriási harcos. Daniel Narcisse, a kézilabdázás Michael Jordanje, egy mozgászseni. Omeyer, a világ legjobb kapusa, Didiert Dinart, a legjobb védőjátékosa. És van két fantasztikus szélsőjük. Igen, ez így együtt nagyon sok, de valójában nem ettől ők az Európa-, olimpiai és világbajnokok. (Svájc 2006, Peking 2008, Horvátország 2009 - a szerk.)
MN: Hanem mitől?
BA: Nem támadásban nyerik meg a meccseiket. És ez a norvég nőkre is igaz: a felállt fal elleni támadásaik nem jobbak, mint a többi csapaté. De fegyelmezett és letisztult taktikai tervük van, amiben mindenkinek megvan a maga feladata. Van hozzá két edző, aki keményen megköveteli a játékosoktól, hogy azt csinálják, ami meg van beszélve. Hiába néz ki úgy Breivik, mint egy anyuka, aki mindig mosolyog, baromi nagy rend van. (Marit Breivik, a norvég női válogatott nemrég lemondott szakvezetője, akinek irányítása alatt a norvég nők egy olimpiai, egy vb- és négy Eb-aranyat nyertek - a szerk.) Claude Onestánál sem lóg ki senki a sorból, mert Onesta beszorított mindenkit a feladataiba. Egyénileg csak egyszer-egyszer kell különlegeset csinálniuk - de az egyik mindig tudja, mit tesz a másik, és ettől magas a támadásaik hatásfoka.
De mégsem ezért nyerik meg a meccseiket. Hanem a rendkívül jól szervezett védekezésükkel - és ez a norvég nőkre is igaz. A védekezésnek ez a kohéziója nem zsenialitás kérdése. Hanem a közös stratégiáé, az akaraterőé, az egymásért való küzdésé. Mind megtanulható. A franciák nem úgy védekeznek, mint a mi játékosaink többsége, hogy valahogy legyünk túl ezen, és aztán megyünk támadni, mert az a jó. Hanem örömmel! Hogy gyere csak, ellenfél, itt nem lősz gólt! Amikor hermetikusan elzárják a kapujukat, az nekik ugyanolyan örömet okoz, mint hogy egy szép kombináció végén gólt lőnek. Védekezésben jön ki igazán, hogy hogyan játszunk együtt. Támadásban van egy jó játékosod, csinál egy indulócselt és beveri. De védekezni nem lehet úgy, hogy van egy jó védőm, aki letarol maga körül mindenkit, a többiek meg nézik. Nálunk a nők arra vannak berendezkedve, hogy több gólt kell lőnünk, mint amennyit kapunk, mert úgyis kapunk, hacsak a Pálinger Kati ki nem védi. De ez veszélyes, és evvel nagy eredményt hosszú távon nem tudsz produkálni. Az előrelépéshez a védekezésben kell szemléletváltást hozni.
MN: Hogyan?
BA: Van egy taktikai része: a jó edző mindenkinek megmondja, mit csináljon abban a területvédekezési szisztémában, ami a mai modern kézilabdában nyerő. Tehát nem egy az egyben védekezek az emberemmel, hanem ha az én felelősségem alá tartozó területen egy játékos van, egyet fogok meg, ha három, akkor hármat, majd valaki segít. De ezt a fajta védekezést a magyar edzők inkább nem tudják megtanítani. Sem a válogatottban, sem klubcsapatnál nem láttam még ezt a fajta szervezettséget. Amit egyébként nem a franciák találtak ki, hanem a jugoszlávok, csak a '90-es években Franciaországban dolgozó edzőik megtanították a francia játékosoknak, akikből azóta edzők lettek. Ez a taktikai része. Aztán van a már említett motiváció - élvezd, csináld, tedd oda magad! És van egy fizikai része: hogy bírod erőben, lábmunkában? A magyar játékosok védő lábmunkája képzetlen, nem tudják lábbal lekövetni a támadókat. Van, aki próbálja, és csinálja is, amíg el nem fárad. Ilyés Feri például. De van, aki egyáltalán nem tud lábbal védekezni. Pedig ez is munka kérdése!
És mindezeken túl fontos a játékosok közötti kohézió. Nem az a jó csapat, amelyikben mindenki szeret mindenkit. Nálunk a női válogatott tagjai mindig elmondják, hogy hú, de jó a társaság, együtt főzünk, együtt bridzselünk. De amikor a pályán oda kellene tennem magam a másik helyett, az már annyira nem megy. Ez nem akarati tényező, hogy neked nem segítek. A küzdés természetessége az, ami vagy nincs megtanítva a játékosoknak, vagy az edzők nem tudják rákényszeríteni őket. A franciáknál sem szeret mindenki mindenkit, de a pályán meghalnak egymásért. A pekingi olimpia után, amikor már mindent megnyertek, plusz Champs-Élysées, Sarkozy, becsületrend, azt mondták, jó, ezt megünnepeltük, és ez tök jó. De ha a következőt is meg akarjuk nyerni, ahhoz a nulláról kell mindent kezdenünk. Ez a magyar sportolókra nem jellemző. Nem is értik, amikor nehézségben vannak - ennek már mennie kéne magától, mert én jó vagyok. De nem megy, mert mindig újra le kell menni az alapokig.
MN: A francia férfiválogatott mögöttünk lett 5. az athéni olimpián. Pekingben aranyat nyert, a mi fiaink nem jutottak ki. Hogy volt náluk a "feladatba szorítás"?
BA: Az elbukott athéni olimpia meg a németországi vb 4. helye és norvégiai Eb-bronzérem után készítettek egy komoly elemzést a világ kézilabdázásáról. Megnézték a hat legjobban támadó csapat támadásait, meg a hat legjobban védekező csapat védőjátékát, hogy milyen figurákat alkalmaznak, és hogy egy-egy figurából milyen százalékkal lőnek gólt. Kielemezték a saját játékukat is, és csináltak egy komoly taktikai tervet. Mindegyik játékos kapott egy dvd-t, amin rajta volt, adott szituációban ki mit csinálhat. Ettől tűnik úgy, hogy nem túl komplikált a játékuk: odamegy Narcisse vagy Karabatic, vagy Fernandez, egy az egybe csinál valamit, és vagy visszafordítja, vagy a mellette levőnek adja, vagy beadja. És nem látsz olyat, amit a Görbicz csinál, hogy zseniálisan kilövi oldalra a labdát - de csak akkor szerzünk belőle gólt, ha a másik számít rá és nem orrba kapja.
Karabaticék is csinálnak persze gyönyörű passzokat, kínai figurákat, de abszolút tudatosan. Onesta mesélte, hogy a 2006-os svájci Eb-n, amit megnyertek, már összeállt a védekezésük, de tudták, hogy a horvátokat kell legyőzniük a döntőbe jutásért. Ezért elkezdték elemezni, hogy lehet megfogni Balicot. (Ivano Balic, a horvát válogatott zseniális irányítója - a szerk.) Akkor ő a zeniten volt, nem lehetett megállítani. Még Bertrand Gille, aki az egyik legjobb védő a világon, és elöl, beállóként is egy dömper, még ő se tudta mindig megfogni. Elemezték tehát a játékát, és rájöttek, hogy van egy zóna, ahol lehet ellene védekezni. Ha túlságosan kimész a kilencesen kívülre, akkor megver egy az egyben és ráérkezik a falra úgy, hogy mögötte van a védő. És akkor vagy bemegy, vagy bejátssza a labdát. Ha viszont túlságosan behátrálsz, akkor közbelő, vagy egyedül betör. Viszont van a kettő között egy egyméteres sáv, ahol meg lehet fogni, ahonnan még nem tudja ellőni és nem is tud megverni, mert sűrűbben tudsz védekezni. És elkezdték ezt gyakorolni: jöjjön Balic, de csak 8-8,5 méteren vesszük föl. És egyszer csak Balic nem találta ezt az ütközeti vagy cselezési távolságot, nem tudott mit csinálni. A kilencesről hagyták lőni, onnan nem olyan veszélyes. Ha kicsit közelebb akart menni, megfogták. Aztán próbálta kicselezni az embereket, de senki nem lépett ki rá, amikor meg be akart menni, akkor már ott voltak. Leszedték a pályáról - és meg is verték a horvátokat az elődöntőben. Ez is egy eleme tehát az egésznek. Nem elég jól védekezni: fel is kell készülni, és a játékosoknak el is kell hinniük. Mert a videós elemzést mi is megcsináljuk, csak látszatja nincs. És itt jön újra az edző személye. Van-e olyan edzőnk, aki kihajtja a fegyelmezettséget a játékosokból? Egy bazi jó edző! Egy főnök, aki után mennek a játékosok.
MN: És?
BA: Visszajutunk oda, ahonnan indultunk: a szövetség gazdálkodása és élete miatt borzasztó nagy rizikó azt mondani, hogy veszek egy edzőt, aki rettentő sokba kerül, vagy megfizetem azt a független valakit, aki nem klubedző, nem szakfelügyelő, adok neki 2-3 évet és mindent, csak csináljon nekem egy jó csapatot. Igen, ez pénzbe kerül. És ha megnézzük az utolsó éveket, láthatjuk, hogyan választottunk kapitányt: megfizethető legyen. Ez nem kritika az adott edző felé, de egyszerűen nincs a kezében az a lehetőség, hogy véghezvigye, amit akar. Itt konfliktusokat kell vállalni a játékosokkal, a szövetséggel, a sportvezetéssel.
MN: Mit jelent az, hogy konfliktusokat vállalni a játékosokkal?
BA: Például ez után a vb után le kellett volna egyenként ülni a játékosokkal: nézd csak meg, hány labdát nem fogtál meg, hány zárást nem csináltál meg, hányszor mentek át rajtad védekezésben! Lehet, hogy mindent megtettél, és az ennyi volt, mert elfáradtál, csak tegyük helyre a teljesítményedet! Itt meg itt megfogtad, bedobtad, ügyes vagy. Itt viszont rajtad ment el a mérkőzés. És te? Próbáltál egyszer is egyedül elmenni, a másiknak picit jobban előkészíteni? Nem baj, ha ez a maximum, csak ne gondold magadról, hogy te vagy a legjobb magyar játékos.
De ezt a konfliktust senki nem vállalja, mert akkor a játékos azt mondja, b... meg, nem jövök többet! Vagy kirúgatlak! És mondhatja, mert sajnos rossz a rendszer. Nálunk a vezető és a játékos fog össze, hogy hülye az edző, rúgjuk ki! A vezetőség általában nem az edző mögé áll, merthogy edző van egy csomó, játékos viszont nincs. Ha megnézed az elmúlt évek edzőcseréit, szinte mindegyik mögött ez állt. Ez torz rendszer: az edzők tudják, hogy félteniük kell a helyüket, ezért inkább nem kerülnek konfliktusba a játékossal. Hiszen látjuk, hogy egy-egy sztárjátékos milyen irtást végez maga körül, ha nem tetszik neki az edző. De megteheti, mert abból a rendszerből nő ki, amelyben nincs elég jó játékos. Jó magyar játékos. Aki van, az meg túl van értékelve. De a túlértékelt játékos, aki kényelmesen éldegél, nem tudja azt a motivációs pluszt hozzátenni, ami a válogatottban szükséges. Pénzzel sem tudod motiválni, mert a klubjukhoz képest nem igazán keresnek sokat a válogatottban. A kevés jó játékosunk túl van fizetve - a magyar életszínvonalhoz képest mindenképp. És erre meg az a válasz, hogy "a Bundesligában egy ilyen játékos ennyit keres". Ha a nagy klubok megengedhetik maguknak, csinálják, mert ők tényleg csak így tudnak a nemzetközi élmezőnyben maradni. De ezt szabályozni kéne, hogy ne gyűrűzzön be a magyar bajnokságba, mert így a kis klubok is kénytelenek a nem a legjobb játékosoknak is áron felül fizetni. Amit persze nem tudnak kitermelni, ezért ígérgetnek összevissza, és többnyire nem teljesítik. Ebben a szövetségnek lenne felelőssége!
MN: Milyen pénzekről beszélünk?
BA: Női-férfi vonalon nagyjából ugyanazok az árak: egy jó játékosnak, aki tényleg el tudna menni külföldre, 2-3 milliót is fizetnek. Ami Magyarországon irreális. Illetve nem az, különben elmegy. Hozzáteszem, egy kezemen megszámolom azokat a válogatott szintű játékosokat, akik kimentek külföldre nagy pénzért, és nem jöttek haza összeomolva. De lehet, pont ezt kéne: 3 milliót érsz? Menj el külföldre, gyere haza a válogatottba és mutasd meg! És amikor már nem akarsz külföldön játszani, akkor itthon kapsz ötszázezret, mert ennyi a büdzsénk. De a magyar játékos nem megy el külföldre, mert ha ajánlanak neki százat, de itthon megkapja a nyolcvanat, esetleg zsebbe, avval jobban jár. Mert itthon van mondjuk öt olyan meccse egy évben, amin jónak kell lennie, míg a Lemgóban hétről hétre szétvernék a fejét.
