- turcsányi -

Mathew Brady a fotográfia történetének kétségkívül kimagasló alakja, az első fotoriporter, az első PR-szakember, az első bármi.

Van egy jelenet James Clavell 1975-ben publikált regényének tévéváltozatában: a nagyúr táncol.

Tom Ripley a világirodalom Don Giovannija. Vagy majdnem, de már a világirodalom is bajos egy kicsit. Nevezett ugyanis – ki ne tudná – Patricia Highsmith ötkötetes regénysorozatának hőse, Highsmith pedig, nyilván szentségtörés ezt kimondani, krimiszerző, jobbára.

Furcsa hely volt itt annak idején a komcsi. Simán csináltak egy hentesből belügyminisztert, s amikor nem vált be, visszamehetett a szakmájába – vezérigazgatónak a szegedi szalámigyárba.

– Sziasztok, magyarok! – mondta a Szabadság, mérsékelten kíváncsi pofával, rágózva. A magyarok nem válaszoltak, csak visszabámultak. Az egyik oldalba bökte a másikat: „Faszt akar ez?” A másik azt mondta, hogy „Honnan tudjam? De itt hiába arcoskodik, ilyeneket szoktam enni reggelire.” Ennyiben maradtak.

Egy remekművet általában nem lehet újra megcsinálni, s folytatni is csak számos megszorítással érdemes. De van, amikor sikerül.

„Vándorcirkuszos szeretnék lenni, hóban-esőben a cirkusszal menni…” – köszöntötte az új évtizedet 1970-ben Karda Beáta.

A 2002-es velencei filmfesztiválon jó nagyot szólt a színművészként elismert Peter Mullan rendezése, A Magdolna nővérek – különösen a fődíja. Közelebbről a guta kerülgette tőle a katolikus egyházat, s nem csak az ír leágazását, de magát a Szentszéket is.

Charles Dickenst a televízió szereti a legjobban. Úgy általában minden mozgókép odavan érte, de a televízió mindennél és mindenkinél inkább.

Bob Dylant nem az eszéért szeretjük. Nem is az esszéiért.

A dokumentumfilm mint terminus technicus egy ideje szerfelett megengedő teremtés, simán belefér neki egy ilyen televíziós one man show, mint ez is. Nyilván a néző is így lehet ezzel.