Az általános iskola hetedik és nyolcadik osztályában is egyhetes "kötelező munkára" vittek bennünket, de már akkor sejtettük, hogy a "termelőmunkában való megmerítkezés" - ami esetünkben a Patyolat Vállalatot (1977), illetve a Kismotor- és Gépgyárat (1978) jelentette - főleg pedagógiai célzatú: "Ha nem tanulsz, ilyen rohadt helyeken keccsölhetsz, napi nyolc órában!" A gimnáziumban folytatódott a gyakorlat, itt azonban nem holmi üzembe, hanem a csokoládégyárba vittek - volt is lelkesedés. De mindez már a nyitány során elpárolgott, amikor az első munkanapon reggel hatkor felsorakoztattak bennünket a bejáratnál. A gyomrunk kavargott az utcát beborító émelyítő bűztől, ami persze a gyárból érkezett. Nos, ez volt a Vágóhíd utcai, más néven a Budapest Csokoládégyár, amiről akkoriban csak azt tudtuk, hogy a baljós utcanév ellenére sem itt készítik a Bocit. Arra viszont álmunkban sem gondoltunk volna, hogy ez a nyomasztó helyszín valaha is tényező lehetett a nemzetközi édesiparban. Pedig az volt.
A XIX. század közepén a cukros bácsi még nem azt jelentette, amit most, bár a "műfaj" gyorsan legendává váló alakja, a Hamburgból Pestre érkező Friedrich Stühmer mindössze 25 évesen is rászolgált a bácsizásra. Az ifjú kisiparos jóval naprakészebb és ügyesebb volt a magyar nagymenőknél, rátermettségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy két év alatt kivásárolta tulajdonosa alól azt az Õsz (ma: Szentkirályi) utcai édesipari vállalkozást, ahová eredetileg afféle művezetőnek hívták. A messziről jött ember 1870-ben nevezte el magáról üzemét, és - immár Stühmer Frigyesként - percek alatt a magyar édesipar legjelentősebb alakjává vált. Valószínű, hogy a "magyar gyerekek legjobb német barátja" csak véletlenül tette be a lábát az akkoriban legfeljebb szotyizva desszertező Franzstadtba, mégis a Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjtemény adózik a mester (és nagyszerű üzletember) emlékének. Noha a "Fradi-vonatkozást", vagyis a Vágóhíd utcai csokoládégyárat jóval - 53 évvel - az alapító halála után adták át, hiba lett volna kihagyni az előzményeket.
Ahogy már szó volt róla, Stühmer - aki "arcképre" nem volt az a kiköpött Willy Wonka/Johnny Depp - nemcsak a tartalomban, de a formában is jeleskedett, és mivel lövésünk sem lehet arról, hogy a századforduló cukorkájának, csokoládéjának milyen íze lehetett - vajon a mostani nagyipari termékekre vagy a leginkább vásárokban kapható egyedi, kilós árura hasonlított? -, csupán a csomagolásból vonhatunk le bizonyos következtetéseket. Nos, annyi biztos, hogy a Stühmer-dizájn kifogástalan volt: valószínű, hogy a jó minőségű papírból, olykor fából, később fémből készült dobozok eleve vonzóbbak lehettek a közönség számára, mint a hagyományos staniclis (újságpapíros?) kiszerelés, és valószínűleg újdonságnak számított az is, hogy a termékek fantázianevet kaptak. Noha úgy tűnik, hogy a tárlókban elhelyezett "kiszerelések" közül a maga idején (úgy 1930-ig) a Milkára igencsak emlékeztető világoskék, tehenes Stühmer csokoládé, a Stühmer kakaó, illetve a "XX. század cukorkájaként hirdetett" Stühmer 505 nevezetű cukorka lehetett a legsikeresebb, jól látszik, hogy az 1920-as évektől a gyártó kezdett leszakadni a "személyi kultuszról". Jó példa erre a Ropp nápolyi és a Rax torokpasztilla meghűlés ellen, illetve azok a "legendás" édességek, amik a Stühmer nevet túlélték, és az 1948-as államosítást követően is a gyerekek kedvencei maradtak: a Zizi, a Frutti és mindenekelőtt a kiállítás címében is szereplő Tibi csokoládé. Mindezt a kiállítás első részéből tudhatjuk meg, ami a ferencvárosi apropó, a Vágóhíd utcai csokoládégyár 1943-as avatásával zárul, ami egyszerre volt a Stühmer tevékenységének csúcsa és a bukás kezdete. A gyárat 1939-ben kezdték építeni, ám nem sokkal az után, hogy átadták, hamar értelmét vesztette az édesipar kifejezés.
A továbbiakban az államosítást követő negyven év története látható, ismét főleg csokispapírokban elbeszélve, és bár igaz, hogy a terem közepén egy szaloncukor-készítő fémmonstrum uralja a teret, ez legfeljebb csak arra jó, hogy elriasszon attól, hogy jobban elmélyedjünk a nagyüzemi csokoládégyártás műhelytitkaiban. De az utóbb Budapest Csokoládégyárnak nevezett cég termékei láttán sem feltétlenül a nyál fut össze a szánkban, bár a nosztalgiázást nem lehet megúszni. Hogyan is tudnánk feledni a színes látképekkel ékített - igényesen csomagolt, ám bűn rossz - Budapest étcsokoládét, illetve a szintén borzalmas étcsokiba töltött, émelyítő mázzal gazdagított, alagút formájú szeletet, aminek az volt a neve, hogy Ananászos, Meggyes, Barackos és így tovább a Diósig.
Bármilyen különös, de ezekkel a termékekkel a gimnáziumi, üzemi kaland során nem találkoztunk. És mással sem nagyon: olyan feladatot bíztak ránk, ami kevés felelősséggel járt, viszont igencsak meglazította a csokoládé "boldogságtartalmához" fűződő viszonyunkat: lejárt szavatosságú szaloncukrot kellett kicsomagolnunk és íz szerint csoportosítanunk - olajos hordókba dobálva. Ez feltehetően sokkal hatékonyabb - bár kevésbé "szalonképes" - újítás lehetett, mint amiről a kiállítás alkalmából hatalmas méretűre nagyított 1987-es Népszava-cikkben olvashatunk: "A Che Guevara Ifjúsági Brigád a műszaki anyagok, alkatrészek elfekvő készletét hárommillió forinttal csökkentette. Fél százalékkal mérsékelte a csomagolóanyag-felhasználást a gépek jobb beállításával és gyakoribb ellenőrzésével". Azóta az jár a fejemben, hogy lopáson kívül hogyan másképp lehet hárommillió forinttal csökkenteni a műszaki anyagok és alkatrészek elfekvő készletét.
Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjtemény, Bp. IX., Ráday u. 18. Megtekinthető december 18-ig
