Szinte minden színház honlapján találunk valamilyen archív mappát. A Katona József Színház online archívuma például az 1982-es alapítástól napjainkig közöl információkat különböző részletességgel. A színlapokon kívül kritikákat, sajtómegjelenéseket és fotókat gyűjtenek elsősorban, bár ezek a régebbi előadások esetében látványosan hiányosak. Bodó Viktor híressé vált rendezése, a 2005 és 2013 között műsoron lévő Ledarálnakeltűntem esetében például csupán egyetlen színlap árválkodik a honlapon. Nem úgy a legfrissebb előadásoknál, ahol letölthető műsorfüzetet vagy akár videókat is találunk. Van a Katonának egy úgynevezett „belső irattára” is, amely fotókat, színlapokat, szövegpéldányokat tartalmaz a színház indulásától kezdve, ennek része az előadások felvételeinek gyűjteménye is, ám ez nem mindenki számára hozzáférhető. Más színházaknál hasonló a helyzet, könyvtárat vagy valamilyen archívumszerű gyűjteményt tartanak fenn belső használatra, a honlapok pedig hol jobbak, hol rosszabbak.
A múltat eltörölni
Nemrégiben egy egész újság archívuma tűnt el több hónapra (sőt egy ideig úgy tűnt, örökre). A Népszabadsághoz hasonlóan egyetlen gombnyomással ki lehet törölni komplett színházak történetét, hiszen néhány perc alatt inaktiválni lehet az online archívumot. Amikor Dörner György átvette az egykori Új Színházat, az új weboldal segítségével láthatatlanná tette a színház történetét, a Székely Gábor nevéhez fűződő alapítástól a Dörnert megelőző Márta István-féle vezetésig. Vidnyánszky Attila a Nemzeti Színházban először lenullázta a repertoárt, majd szintén eltüntette az „új” Nemzeti történetét Schwajda Györgytől Huszti Péteren és Jordán Tamáson át Alföldi Róbertig. A veszteséget mérsékelni tudja csak, hogy a Nemzeti Színháznak van offline archívuma, amit Kamondy Ágnes gyűjteménykezelő tart egyben, és ami könyvtár és levéltár egyszerre.
Nincs még egy olyan komplex színházi gyűjtemény a magyar weben, mint a Krétaköré, amely teljességre törekszik, transzparens és még felhasználóbarát is. Az egykori színház, majd az abból létrejött társadalmi és szociális tevékenységet végző alapítvány teljes hozzáférést enged munkája feltérképezéséhez; a Krétakör archívumában órákig lehet bolyongani. A szervezet külön adatlapokon jelenítette meg a különböző projektek legfontosabb koordinátáit, emellett rengeteg szöveget kínálnak az alkotóktól és befogadóktól egyaránt. Kritikák, ajánlók, szövegkönyvek, elemzések, levélváltások olvashatók; az archívum egyik kuriózuma, hogy tartalmazza Schilling Árpád próbanaplóit a ’90-es évektől 2007-ig, összesen mintegy kétmillió karakter terjedelemben. A képek nem csak előadásfotók: plakátok, látványtervek, a háttérmunkát dokumentáló fényképek is vannak közöttük, ahogy minden projekt, előadás felvétele is teljes terjedelmében megnézhető. Kricsfalusi Beatrix színháztörténész az archívum bemutatóján úgy fogalmazott, hogy intézményi öntudatról, a taníthatóság akadálymentesítéséről árulkodik a Krétakör gyűjteményi munkája, pedig ez manapság kevéssé jellemző – az intézményeket azok a szövegek érdeklik legfőképp, amelyek marketingképesek.
Nagyok és kicsik
A saját intézményi dokumentáció mellett állami szinten 1952-től az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet (OSZMI) feladata a magyar színművészet hagyományainak felkutatása és tudományos feldolgozása. Ahogy írják: „a kortárs színművészetet segítik a magyar színjátszás múltjának megismertetésével”, valamint „a színház iránt érdeklődő közönségnek bemutatják a régmúlt idők színjátékát”. Az intézményhez tartozik a Bajor Gizi Színészmúzeum is, így az OSZMI egyedüliként kezdte el gyűjteni a magyar színháztörténet tárgyi emlékeit. Több múzeumban és közgyűjteményben ugyanis vagy marginálisan jelent és jelenik meg a színházművészet, vagy csak a papíralapú dokumentumokra terjed(t) ki a gyűjtőkör – tudtuk meg az OSZMI munkatársaitól. A 80-as évek közepén táncarchívummal gyarapodott az OSZMI, amely így a magyar tánctörténeti kutatás legfontosabb bázisa lett. Az intézmény ezenfelül rendelkezik audiovizuális archívummal, bábtárral, emléktárral, fotótárral, képzőművészeti gyűjteménnyel, kézirattárral, könyvtárral és cikkarchívummal, szcenikai gyűjteménnyel, van színházi adattára, színlap- és kisnyomtatvány-tára, valamint topográfiai gyűjteménye. Továbbá nagyon sok erénye és nem kevés problémája – mondják a kutatók. Mert bár anyagi és emberi erőforrásainak függvényében megtesz mindent, ami tőle telik, kormányzati, kultúrpolitikai akarat híján az OSZMI aligha válhat európai léptékű vagy egyszerűen csak igazán jól működő intézetté. Ennek egyik gátja rendkívül szigorú, felhasználóbarátnak aligha nevezhető rendszere – de nem csak az ilyen, pénzhiánnyal is magyarázható nehézségekről van szó. Az intézmény például 1989 előtt csak a hivatalos színjátszást követte figyelemmel, csak azokat az előadásokat tette gyűjteménye részévé, amelyek megfeleltek a kor kultúrpolitikai rendelkezéseinek. Az avantgárd színháztörténet vagy a rendszerváltás előtti, struktúrán kívüli színházi törekvések kimaradtak a gyűjtésből, s ezt a mai napig nem sikerült érdemben pótolni. Ez azt jelenti, hogy míg Fedák Sári színészi játékának értelmezéséhez vagy Major Tamás rendezéseinek rekonstruálásához remek hálót kínál az intézmény, addig Halász Péter színházcsinálói attitűdje aligha tárható fel az intézet anyagainak segítségével. Ha Nádas Péter Temetés című drámája ősbemutatójának adatait akarjuk megtudni, akkor az OSZMI félrevezető módon az 1989-es nyíregyházi Gaál Erzsébet-rendezést adja meg első színrevitelnek, mert az kőszínházban volt, holott 1982-ben a Szkénében Horváth Zsolt és a színészek, Gaál Erzsébet és Székely B. Miklós rendezésében volt az igazi ősbemutató. Friss hír, hogy az OSZMI beolvad a Petőfi Irodalmi Múzeumba: Balog Zoltán miniszter az intézet „megújításának, dinamizálásának” feladatát is Prőhle Gergely PIM-igazgatóra bízta.
Az OSZMI mellett az Országos Széchényi Könyvtár (OSZK) rendelkezik színháztörténeti tárral, amely állítólag „az ország legnagyobb magyar színházi forrásgyűjteménye”, és amely a magyar színháztörténet alapvető forrásait, színházi előadásait rögzítő, megörökítő és felidéző műalkotásokat, dokumentumokat őriz. Szakkönyvtára mintegy nyolcezer kötetes gyűjteményével hazai viszonylatban páratlan. A könyvtár alapításától különös gondot fordítottak a színháztörténeti anyagok gyarapodására – tudtuk meg az OSZK munkatársaitól. Ám az OSZK gyűjteménye az OSZMI-éhoz hasonlóan nem éppen hiánytalan. Felmerül a kérdés: vajon miért gyűjtik részben vagy teljes mértékben ugyanazt két helyen, az OSZMI-ban és az OSZK-ban?
A színház határterületeinek forrásait, illetve művészettörténeti ritkaságokat – mint a mail-art, művészpénz, plakát stb. – gyűjt az Artpool Művészetkutató Központ, ami mára a Szépművészeti Múzeum része. Itt többek között a fluxus és happening művészet képviselőiről lehet ritka és egyedi dokumentumokat találni. A színházi archívumok egyik speciális fajtája a Philther projekt, amely a magyar színháztörténet elmúlt évtizedeinek kánonja kíván lenni. A Jákfalvi Magdolna, Kékesi Kun Árpád és Kiss Gabriella nevéhez köthető színházi netfilológia a magyar színházi múlt 1949 utáni periódusának hatástörténeti irányú feltárását tűzte ki céljául, előadás-elemzéseken és -rekonstrukciókon keresztül. Ez lenne a magyar színháztudomány történetének egyik legnagyobb szabású vállalkozása, ha a létrehozókon túl az állam is fontosnak tartaná az ügyet, és dotálná annak folytatását, befejezését.
Nézhetetlen
Bár a színház egyszeri és rögzíthetetlen, fontos történeti dokumentumai az előadás-felvételek, amelyek az egyszeri néző számára is értékesek lehetnek. A videós anyagokat a színházaktól az archívumként szolgáló intézményekig féltve őrzött kincsként kezeli mindenki. Online csak olyan kivételes helyeken tekinthetők meg előadások, mint a Krétakör archívuma; a YouTube-on és egyéb fájlmegosztó oldalakon véletlenszerűen bukkanhatunk érdekességekre. A köztévé időről időre vetít saját felvételeket, de alapvetően helyhez és időhöz kötve nézhetők vissza produkciók. Az OSZMI videótárának katalógusa online elérhető, e-mailben kell folyamodni a felvételek megtekintéséért, amelyeket vagy egy dohos, kis szobában VHS-ről, esetleg DVD-ről lehet megtekinteni. Felvételeket – főleg régieket – megszerezni szinte lehetetlen, még a szakembereknek is. A könyörgés sem hat meg senkit. A Katona 2008-ban tíz DVD-ből álló jubileumi kiadással állt elő, benne a legendás Csirkefej, az Übü király, a Platonov, A revizor, a Három nővér, a máig műsoron lévő Elnöknők, a Tartuffe, az Ivanov, A talizmán és a Fekete tej – de hasonlóra azóta sem akadt példa.
A kutatók szerint Nyugaton is esetleges, miről marad fenn érdemi anyag. Ha egy-egy alkotónak, társulatnak fontos, hogy közkinccsé tegye munkáját, és saját történeti lenyomatot hozzon létre, akkor abba tudást, energiát és pénzt fektetnek, de ez közel sem általános. Robert Wilson például online és a Watermill Centerben építi saját színháztörténetét, Brecht is szigorúan archivált – Pina Bausch viszont hiába törekedett a megőrzésre, a Digitális Pina Bausch Archívum szerzői jogi problémák miatt egyelőre nem tud érvényesen működni. „Komoly, a nyilvánosság számára is érdekes és értékes projekt tudna lenni a színházi archiválás – mondja Jászay Tamás kritikus –, de amíg a színházak nem értik meg, hogy néhány év múlva senki sem fog emlékezni rájuk, ha nem fordítanak kellő figyelmet a maguk archiválására, addig ez mindössze néhány megszállott magánügye.”
