Magyar Narancs: Huszonhárom évesen vettek fel a Pinceszínházba. Könnyen ment?
Pokorny Lia: Borzasztó rossz voltam: emlékszem, eljátszottam, ahogy sétálok egy réten, és virágot szorítok a mellemhez - nagyon romantikusan képzeltem el ezt az egészet, a színházat, ahol az ember valamiféle mesét ad elő... És tulajdonképpen igazam volt, mert tényleg így van: meséket adunk elő, csak egy kicsit őszintébben.
MN: Valamiért mégiscsak felvettek.
PL: Megmondom őszintén, ha visszagondolok, nem értem, hogy mit láttak meg bennem. Nagyon mosolyogtak a nézőtéren, pedig én nagyon komolyan vettem magam. Valamiért mégis azt gondolták, hogy nekem ott dolgom van.
MN: Mit csináltál az érettségi és a Pinceszínház között?
PL: Ha hiszed, ha nem, nem csináltam semmit, de semmit a világon. Akkoriban volt egy szerelem az életemben, és ő nem szerette volna, hogy színész legyek. Nemrég olvastam egy pszichológus könyvében, hogy vannak, akik az életük egy szakaszában Csipkerózsika-álmot alszanak - hát nekem ez huszonhárom éves koromig tartott; akkor egy nagyon hirtelen váltás történt az életemben. Elkezdtem egy egészen más életet Budapesten, albérletben, és egyszer csak megfordult velem a világ, megnyílt előttem nagyon sok minden.
MN: Akkor lettél Auréliából Lia?
PL: Nagyjából igen; egy barátom hívta fel rá a figyelmemet, hogy kissé cikornyás ez a név. Kiskoromtól fogva így hívtak egyébként a családomban; anyukám Kornélia, Liák voltunk mind a ketten.
MN: A Pinceszínház után viszonylag gyorsan jött még a Bárka, az Atlantisz, aztán az Új Színház.
PL: Néha nem tudtam volna megmagyarázni, hogy miért úgy lépek, ahogy, de valami nagyon erősen azt súgta, hogy arra menjek. A Bárkában ennél egyértelműbb volt a helyzet: onnan sokan együtt jöttünk el, különböző társulaton belüli súrlódások, nézeteltérések miatt. Én ahhoz a társulathoz szerződtem le, úgyhogy amikor ők mentek, én is felálltam és eljöttem; hittem abban, amit ők képviseltek abban a feszült időszakban a Bárkában. Bizonyos szempontból kockázatos lépés volt: fogalmam sem volt, mit fogok csinálni mint kezdő színész, főiskolai diploma nélkül. Egy évig szabadúszó voltam. Hívtak Tatabányára, Debrecenbe - érdekes, de volt olyan is, aki úgy kért fel egy szerepre, hogy még sosem látott színpadon, csak hallott rólam valakitől. Így volt Márta Istvánnal is (az Új Színház igazgatója - K. B.): mondta, hogy színésznőt szeretne szerződtetni, megnézne valamiben.
MN: Megbántad valaha a jövés-menés valamelyik állomását?
PL: Soha semmit. Néha nem értettem - például amikor nem vettek fel a főiskolára -, hogy miért érzem úgy, hogy nekem dolgom van a színészettel, ha egyszer azok, akik a felvételi bizottságban ülnek, nem gondolják így. Nyilván nagyon sok ember van, aki felvételizni akar a Színművészetire, pedig semmi köze a színházhoz - lehet, hogy én is tévedek. Honnan tudhatnám biztosan, hogy belőlem színésznek kell lenni? De valami belül végig azt mondta, hogy "ez az út, erre kell menned. Csak lehet, hogy máshogyan!"
MN: Hogy kerültél a Beugróba?
PL: A fiúk (Kálloy Molnár Péter, Rudolf Péter és Szabó Győző - K. B.) ismertek korábbról, vagy legalábbis láttak már játszani, és ők ajánlottak Kapitány Iván producernek. Részt vettem egy próbafelvételen - ez tavasszal volt -, és rájöttem, hogy ez a dolog nekem nem megy; nagyon örülök, hogy felkértek, de lássuk be, hogy ez nem az én műfajom. Eltelt majdnem fél év, aztán szeptemberben felhívott Kapitány Iván azzal, hogy indul a műsor, számítanak rám. Azt éreztem, hogy ez olyan, mint valami égi jel; nem lehetek annyira gyáva, hogy ne vállaljam el. Legfeljebb, ha menet közben kiderül majd, hogy tényleg nem megy, még mindig hagyhatom az egészet.
MN: Azóta túl vagytok több tucatnyi Beugrón, a feladatok pedig valamilyen szinten ismétlődnek. Sosem érezted úgy, hogy belefásulsz?
PL: Voltak időszakok, amikor nagyon elkezdtem unni magam, amikor úgy éreztem, be kéne látniuk a barátaimnak, a kollégáimnak és a producereknek, hogy kész, kiégtem, hogy szépen el kéne válnunk egymástól. De amikor újra történtek olyan dolgok, amik frissek voltak számomra, amik révén újra fel tudtam fedezni valamit saját magammal kapcsolatban, mindig túllendültem ezeken a holtpontokon, mindig új lendületet kaptam, és megint jött egy jobb széria. De hogy ez meddig fog tartani, azt nem tudom.
MN: Van valami trükkje az improvizálásnak?
PL: Elképesztő felismerés volt számomra egy tréningen, hogy amivel mi kísérletezgettünk a Beugróban, annak nagyon is komoly szabályai vannak, amikre tudatosan figyelni kell. És ha ezeket nem tartjuk be, akkor azért nem sikerül vagy sikerül kevésbé jól az a gyakorlat. Ilyen szabály például, hogy azt mondd, ami rögtön eszedbe jut, ne fogalmazgasd előre a mondatokat. Vagy hogy mindig el kell fogadni, amit a másik mond: ha azt mondják neked, hogy az az ajtó zöld, te nem mondhatod rá, hogy az nem is ajtó, mert ha állandóan blokkolod, amit a másik mond, abból nem lesz jelenet. Vagy: ha azt mondják, hogy tegnap láttalak téged egy kávézóban csókolózni egy nővel, arra valami olyasmit kell mondanod, hogy nem, nem - csak próbáltam szájon át lélegeztetni; tehát hazudni lehet, de közben éreztetni kell, hogy alapvetően elfogadod, amit a másik mond, mindig nyitottnak kell lennünk. Nagyon jó kis játék. De ha megijedek, és elkezdek szorongani, hogy istenem, nem jut eszembe semmi - akkor tényleg nem is fog.
MN: Nem hiányoznak az olyan színházi előadások, amiben lehetőséged van a rögtönzésre?
PL: A Keleti pu. című előadásban van egy jelenetünk Nagy Zoli bácsival - a kurvás jelenet a vonaton -, amibe mindig belecsempészünk pár pluszmondatot. Nem tudom, Péter (Rudolf Péter, az előadás rendezője, a darab egyik írója - K. B.) mennyire örül neki, de a kollégáink mindig kint fuldokolnak a röhögéstől a takarásban. Nekem ennyi elég, mert a Beugró és Bácskai Juli Pszichoszínháza nagyon jól kielégíti ezt az igényemet. Persze nagyon jó improvizálni, de annak is nagyon örülök, hogy klasszikus előadásokban vehetek részt. Abból is nagyon sokat lehet tanulni, hogy van egy fix keret, amit neked úgy kell tartalommal megtölteni, ahogy még senki más nem csinálta a világon.
MN: Szerinted miért szeretik ennyien a Beugrót?
PL: Kérdezték már tőlem, hogy nem tartom-e porosnak, és valóban sokszor úgy érzem, hogy a fiataloknak hihetetlen igénye van a sebességre, akcióra, hogy mindig meglegyen a tempó, amit inkább a mozi tud megadni. A Beugróban ezzel szemben nincsenek effektek, nem történik más, mint hogy emberek állnak a színpadon minden eszköz nélkül, és csak figyelnek egymásra, csak játszanak. Úgy tűnik, ez valahogy nem megy ki a divatból. És mivel váratlan és véletlenszerű, ami ott történik, az emberek nagyon kíváncsiak, hogy mit hoz a következő pillanat - hiszen ezt még mi sem tudjuk előre.
MN: Milyen egyedüli nőnek lenni a Beugróban?
PL: Már megszoktam. Jó, ha jön vendégként még egy nő, mert ki tudunk próbálni olyan dolgokat, amiket máskor nem - például két nő közötti rivalizálást -, mert ha a fiúk játszanak lányt, azt azért nem lehet igazán komolyan venni. Másfelől pedig nagyon el vagyok kényeztetve: minden feladatot én csinálhatok, amiben szerepel nő.
MN: Jóval sötétebb a tónusa az új női karakterednek, Dosztojevszkij Katyerina Ivanovnájának.
PL: Ez a kedvenc szerepem. A Szonya a második munkám a fiatal rendezővel, Szabó Mátéval: ő egy nagyon nagy találkozás volt számomra. A színháznak nagy felelőssége, hogy mit közvetít: nem sugallhatjuk csak azt, hogy szar a világ, te is szar vagy, minden szar és minden reménytelen - valami pluszt ehhez hozzá kell tenni, és Máté az a fajta rendező, aki tudja, mi ez a plusz. Ha minden összeomlik körülötted, és ott ülsz a gödör fenekén - vagy akár valami nagyon jó dolog kellős közepén vagy éppen -, abban a pillanatban nem érted, hogy mindez miért történik veled. Ha eltelnek hetek, hónapok, évek, akkor értesz meg mindent visszamenőleg. A jó színházban a néző úgy tud azonosulni a gödörben ülő emberrel, hogy pluszban hozzátesszük azt a tudást, amit csak akkor értene meg, amikor már régen túl van a dolgon. A katarzis akkor jöhet létre, akkor tudnak potyogni a könnyeid, ha ezt a kettőt egyszerre éled meg. Katyerina Ivanovna rombolásán, pusztulásán keresztül nemcsak azt érted meg, hogy ő hogy jut el idáig, de azt is, hogy te hogyan ne tedd ezt. A színházban kell a nyomorról, a fájdalomról, a kétségbeesésről beszélni - de azt nem lehet sugallni, hogy ez így is marad. Mindenkinek van döntési lehetősége. Akkor van rám hatással a színház, ha egyszerre élem meg benne a fájdalom súlyát és a megváltást is.
MN: Három kisgyerekkel játszol együtt a Szonyában; nagyjából anynyi idősek, mint a kisfiad. Rettenetes világba csöppennek a színpadon.
PL: Én nagyon féltem, nagyon tiltakoztam ellene, azt éreztem, hogy képtelen vagyok velük dolgozni, mert féltettem őket. Azt mondtam, hogy nem fogok velük hangosan beszélni, nem leszek velük szigorú, mert nem megy, minden porcikám tiltakozott ellene. Ahogy ölelgetem, csókolgatom őket a próbákon, ahogy szorítom a kezüket a takarásban, mielőtt felmegyünk a színpadra, ők győzködnek engem, hogy értsem meg: pontosan tudják, hogy ez csak játék. Imádnak bejönni a színházba, alig várják, hogy játszhassanak - annyi mindent átéltek már (ketten intézetből jöttek), amit kipucol belőlük a szereplés! Olyan ez nekik, mint egy pszichoterápia.
MN: A színházban folyton telt ház előtt játszol, a tévében rengetegen néznek és szeretnek - nem érkeznek nap mint nap az ajánlatok más színházakból vagy filmesektől?
PL: Sok helyre hívnak, de nem tudok mindent elvállalni, mert nagyon sokat játszom az Új Színházban, a Tháliában és a Beugróban is. Most huszonegy előadásom van egy hónapban, ami a gyerek miatt nagyon sok. Ez túl van azon a számon, ami nekem a maximum lenne. Igazából most nem a munka lenne fontos nekem, hanem a pihenés: már számolom vissza a napokat, hogy még hányat kell játszanom, mielőtt a kisfiammal lehetek.
MN: Sokszor emlegeted, milyen furcsa "a nagyokkal" együtt játszani, de mióta először léptél velük egy színpadra, elértél egyet s mást. Megszokod lassan a helyzetet?
PL: Látom a lépcsőfokokat, amik mögöttem vannak, de mindig felmerül, hogy mi van, ha nem lesz több belőlük, ha ennyi volt? És ahogy együtt dolgozom azokkal, akik emberileg és szakmailag is sokat jelentenek nekem, látom, hogy ők is ugyanígy vannak vele. Õk is attól félnek minden nagyobb szerep előtt, hogy vajon meg tudják-e lépni a következő lépést - ami pedig számomra, ahogy ájultan nézem őket a próbán, magától értetődik.
MN: Tehát ezt nem lehet kinőni soha?
PL: Nem is lenne jó kinőni; akkor elveszítenék valamit. Minden áldott este meg kell küzdeni azzal a kérdéssel, hogy tudok-e még valamit nyújtani, ha kimegyek a színpadra - és mindig igent mondok rá. Ebből a kettőből, a kérdőjelből és a pontból áll össze az egész. Ha az ember nem teszi fel magának újra és újra a kérdéseket, azt hiheti, hogy mindent tud - pedig annyira nem tudok semmit még!
