De erre nem is volt igazán szükség, mert a koncepció minden elemében összeállt, és a sok idegennek ható elem egymást erősítve működött. Az eredetileg tavaszra kitűzött bemutató elmaradt, de az alkotók másodjára nem voltak hajlandók a kényszerű halasztásra, és a körülményeket felhasználva a (nézői szempontból) virtuális teret eszközzé téve csavartak egyet az eredeti elgondoláson.
Az előadók saját kudarcélményeiből, testi sérüléseik maradandó emlékeiből összeálló dramaturgiai szövet sokszínű szálai egyetlen erős fonatba vaskosodnak: Ilka történetévé. Eleinte nem lehetünk abban biztosak – sőt végig megmarad ez a bizonytalanságérzés –, hogy az, amit hallunk és látunk, az egyetlen szereplő testi-lelki kálváriája, vagy egy összegyúrt anyag, hiszen az élő közvetítés egy korábbinak tűnő felvétellel nyit, ahol random interjúkban mutatják meg a szereplők a „tetkóikat”, azaz a sérüléseik nyomait: szétnyílt varratokat, rúd égette hegeket, kiugrott vállat. A próba és az előadás kezdete így szinte észrevétlenül csúszik egymásba. Nincs függöny, nincs generálsötét, nincs az előadások kezdetén oly ismerős nézőtéri csend, a próbaterem fokozatosan alakul át előadói térré, színházzá, cirkuszporonddá.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
