Kibillenteni (Najmányi László Halász Péterről)

Színház

Harmincöt évi ismeretség után meg merte tenni, hogy morbid vicceket meséljen barátja ravatalperformanszán, február 6-án, a Műcsarnokban. A színházcsinálót egy hónappal később elvitte a betegség, ő pedig könyvet írt az emlékére.

"Meg fogsz lepődni. Meg fogsz lepődni" - e szavakkal ébresztette fel Najmányi László kíváncsiságát Halász Péter és társai színháza iránt az azóta szintén elhunyt Dixi (Gémes János). Elsőként látott előadásukat Najmányi éppoly rossznak, mint amilyen inspiratívnak találta: megváltoztatta az életét, energiát adott neki, saját színházi kísérletei folytatására ösztönözte, s ráirányította figyelmét az időre.

Ez 1970-ben történt. A következő fél évtizedben a diktatórikus tiltással nem törődő budapesti undergroundban, majd a 80-as évek egy-egy periódusában, New York-i emigrációban, végül a 90-es évektől megint itthon, útjaik újra meg újra keresztezték egymást. E találkozások emlékét örökíti meg könyve, a Downtown Blues és azonos című, thereminre és elektronikára komponált zenét tartalmazó, DJ NoMore néven kiadott CD-je.

Temetési viccek

"Tények helyett inkább hangulatokat akartam rekonstruálni, a tényekkel foglalkozzanak a tudósok - mondja a mozaikszerűen szerkesztett kötetről, aminek utolsó oldalain azért szakmai kronológiával is szolgál. - Nem Halász Péterről akartam könyvet írni, hanem olyat, amin ő is nevetne. Mi rengeteget veszekedtünk, sokszor voltunk haragban is, de amikor összeakadtunk, akkor újra tudtunk együtt röhögni. Jellemző volt ez arra a korra is, valamiféle akasztófahumor kötötte össze az embereket. Mára ez nagyjából megszűnt."

A műcsarnoki estén ebből az alapállásból szórakoztatta hogyan-keltsünk-botrányt-temetésen típusú viccekkel a nyitott koporsó kényelmetlenségével küzdő - s mellesleg az előző nap a klinikai halálból visszahozott - Halász Pétert. "Színházi értelemben - azon túl, hogy a főszereplő esetleg meghal előadás közben - az volt a kockázata ennek az estének, hogy ő kvázi szerepet osztott, felkért embereket eulógiát tartani, de senkinek nem mondta meg, mit és hogyan mondjon. Könnyen unalomba fulladhatott volna az egész. Amikor azt éreztem, hogy ez fenyeget, rajta pedig, hogy fárad, a három előre előkészített eulógiám közül a vicceket szedtem elő. Előtte nyolc napon keresztül gondolkoztam, hogyan tudnám megkönnyíteni a helyzetét. Rájöttem, hogy úgy, ha megnevettetem. Szerintem ő is ezt akarta, és úgy éreztem, hogy ettől kezdve könynyebben is viselte. Sokáig el se akartam menni. Valódi temetésekre nem szeretek járni, de ez nem az volt. Hihetetlen nagy élményt okozott számomra a teljesítménye, hogy ilyen állapotban tökéletesen koherens, gyönyörű megnyitó beszédet tart, bemászik a koporsójába, viccel. Alapvető élményeim közé tartozik az az este."

Najmányi László egyetért mindazokkal, akik az év legjobb színházi előadásának javasolják az eseményt (Narancs, február 9.). "Sokat kínlódott. Visszatérni Magyarországra olyan, mintha egy tök ismeretlen, ellenséges területre tévednél. Ezt én is átéltem. Nem fogadnak tárt karokkal, az embernek újra ki kell dolgoznia a kapcsolatrendszerét, újrakezdenie az életét. Az én esetemben Franciaország, Kanada és Amerika után már egy negyedik országban. Ugyanez volt Péternél is. Egész életét közösségben töltötte, itt meg hirtelen újra egyedül találta magát. Ezt elég nehezen élte meg. És hogy milyen nehéz egy társulatot összehozni. Egyrészt a korunk miatt, és mert más helyzet van, ingyen ma már senki nem dolgozik, a legkezdőbbek sem. Szóval visszatér Magyarországra az egyetlen világhírű magyar színházművész, akinek az előadásai több OBIE-díjat nyertek, és semmiféle hivatalos, állami megbecsülést, még egy Jászai Mari-díjat se kap (az OBIE-t 1955-ben alapította a Village Voice a New York-i Off-Broadway produkciók elismerésére, 1977-78-ban a Squat Theatre kollektívája, '81-82-ben Mr. Dead and Mrs. Free című előadásuk, '87-88-ban a díszlettervező Buchmüller Éva kapta meg - a szerk.). Se katedrát, hogy átadhassa a tudását. Pár kurzust tartott csak, de imádták a tanítványai. Nagyon érdekes, amit az élve ravatalozására összegyűlt több száz embert látván mondott, hogy bár ennyien jöttek volna az előadásaimra is, mint a temetésemre. Korábban azzal reklámozta a Slicc című előadását, hogy nem barátokra van szüksége, hanem közönségre."

Az üzenetre várva

Utóbbit a könyv mottójaként is idézi Najmányi László, akinek második kötete, a Downtown Blues (Nyitott Könyvműhely) hónapokkal követi a léghárfa szovjet feltalálójának titkokban és kalandokban gazdag élettörténetét elmesélő Theremin megjelenését (Enciklopédia Kiadó; Narancs, szeptember 7.). Noha mindkét mű fikciós elemekkel is él, legfeljebb stílusuk tömörsége miatt emlékeztetnek szerzőjük első keményfedeles publikációira, a fiatal írókat bemutató Eső a szilfák levelén című antológiában megjelent szövegeire (1975, Magvető). E korai Najmányi-kisprózák mögött Franz Kafka sejlett. Kafka novellája, A császár üzenete adta a Balázs Béla Stúdió produkciójában forgatott filmje címét is, melyben Halász Péter lakásszínházának tagjai is közreműködtek.

"Erről szólt az életünk, a várakozásról - indokolja, hogy miért volt számára annyira fontos annak idején ez a Kafka-szöveg. - A soha be nem teljesülő várakozásról. Amikor először elolvastam, úgy éreztem, hogy ennél pontosabban semmi nem fogalmazza meg a helyzetünket, a lelkiállapotunkat. Ma már távoli ez az élmény, de valahol biztos benne van a gondolkodásomban. Kafka végtelenül pontosan írta le azt a szürke, megmagyarázhatatlan, értelmezhetetlen őrületet, amiben minden megtörténhet, de a várakozásaink soha nem teljesülnek. Teljes kiszolgáltatottságban éltünk, a gondolataink miatt vagy akár ok nélkül is bebörtönözhettek bárkit, és bármikor leverhették a vesénket az utcán. Amikor kiderült, hogy A császár üzenetére nincs elég pénz, Breznyik Péter ötletére nem az elképzelt filmet csináltuk meg, hanem az előzetesét. A szereplők ötleteiből született, egymáshoz nem kapcsolódó jelenetekből vágtuk össze a filmet, és ez így pontosan adekvát a Kafka-történethez."

Könyvében Najmányi László következetesen antiszínháznak nevezi egykori társulatát, a Kovács István Stúdiót. Egy fotóval illusztráltan leírja "minősítő" vizsgaelőadásukat, amire 1973 őszén kötelezték őket. ' Kafka-novellákat olvasott fel, elsőként A császár üzenetét, mögötte pedig, a színpadon, le-lehullott egy-egy fóliafüggöny, újabb és újabb sornyi, karba tett kézzel ülő embert téve láthatóvá - legalább tízszer annyian voltak (köztük sok olyan betiltott művész, akinek a nevét sem volt szabad nyilvánosan emlegetni), mint ahány zsűritag ült velük szemben a nézőtéren.

"Nagy gondban voltak, hogy mihez kezdjenek velünk. Végül a lehető legjobb minősítést kaptuk meg. Meglett az engedély, és ezzel vége is lett a színháznak. Kifújt. Három-négy éve voltunk már együtt, és nagyon untam, hogy mindent nekem kellett kitalálnom. Én a brainstormingot szeretem, közösen hozni létre dolgokat, itt viszont folyton nekem kellett ötletekkel előjönnöm, kivernem a többiekből, hogy megcsinálják a maguk feladatát. Belefáradtam. A búcsúelőadás után, ami legálissá tett bennünket, gyorsan abbahagytuk. Utána Molnár Gergellyel és másokkal egy sokkal üdébb rock and roll színházat csináltunk (Donauer Video Family Without Video & Friends - a szerk.), közvetlenül a Spions együttes létrehozása előtt. Akkor már éreztük, hogy ott kell hagyni az elit kultúrát."

A Kovács István Stúdió vizsgaelőadásában is jelen volt az a szituacionista attitűd, ami Halász Péter megnyilvánulásait is jellemezte. A Downtown Blues egyik legszórakoztatóbb története azt az 1973-as szegedi estét írja le, amikor Halász és Najmányi egy kis happening keretében könyvet akart bepanírozni és olajban megsütni a közönség előtt, de oda lett szólva, hogy ez nem mehet. Helyette csak tánc volt. És akkor Halász partnere elvesztette a kontaktlencséjét. Mindenki azt kereste a parketten térdepelve, a táncnak vége lett. Persze nem került elő a kontaktlencse. Merthogy nem is létezett. Halász csak több mint harminc évvel később mesélte el Najmányinak, hogy a betiltott könyvsütés helyett találta ki a kontaktlencse-keresést. Najmányi, aki így tudtán kívül részesévé vált egy ártatlan - bár a "kegyetlen színház" kategóriájába sorolható - előadásnak, most a könyvében, Halász Péter művészetével kapcsolatban feltűnő módon többször is használja a rossz színész, a rossz színház kifejezést.

Rossz színház

"Semmiképp sem akartam szentet, hibátlan embert csinálni Halász Péterből. Úgy teljes a kép, ha a Szépség és a Szörnyeteg egyszerre van jelen. Ami a 'rossz' színházat meg a 'rossz' színészséget illeti: ez ahhoz képest 'rossz', ami mellette volt. Ahhoz képest, amit 'jónak' adtak el. Ehhez képest mi szándékosan, zsigerből 'rosszat' csináltunk. Engem mindmáig borzasztóan irritál a 'színház'. Hogy egyik effektus jön a másik után. Ilyenkor állandóan a rendezőt érzem, nem a darabot. Dolgoztam olyan rendezővel, aki Shakespeare-t úgy adatott elő, hogy egyszerre beszéltek négyen. Olvasva is nehéz megérteni Shakespeare-t, hát még így. Nagyon zavar az is, hogy a véletlent radikálisan kizárják a színházból. Sok pénzt ráköltenek, hónapokig katonai fegyelemmel gyakorolnak, végül kihal belőle az élet. Reprodukálják a dolgokat, csak nincs benne lélek. Az én kedvenc előadásaimban mindig voltak véletlenek. Halász Péternek pontosan ez volt a nagy erőssége, hogy az életet és a művészetet össze tudta hozni. Imádta a káoszt. Beengedte az esetlegességeket. Tudott velük bánni, mert éber volt, és koncentrált volt a jelenléte. Engem mindig megfog, ha valami gikszer történik. Aki be van dresszírozva, mint egy idomított fóka, az nem tud mit kezdeni ezzel, szétesik. De aki ott van - még ha nem is igazán 'jó' színész -, az meg tudja oldani, beépíti. Latinovits Zoltán, akivel Veszprémben Az ügynök halálát csináltam, a tévében pedig két Ady-filmet, ilyen volt, minden helyzetet meg tudott oldani. Ilyen volt Péter is. Nem alakított figurákat, önmaga volt. Filmen kilóg a profi színészek közül - még ha fordítva vélekedik is a közönség, szerintem ő a jó, és a többiek nem. Érdekes, hogy amikor építeni kezdte a Kassák Stúdió társulatát, a 'legrosszabbakat' vette fel. Akik nem tudták a szövegüket, nem tudtak viselkedni a színpadon. Õt pont ez fogta meg, ez kellett neki. Pontosan ellenkezőleg működtek, mint a gyárszínház. Nem elszórakoztatni akarták a közönséget, hanem kibillenteni az egyensúlyából. Az egy teljesen más kor volt. Ma már én sem ebben utazom, de hát akkor fel kellett oldani egy borzasztó merev rendszert."

Figyelmébe ajánljuk

Mit jelent számunkra az új uniós médiatörvény?

  • Polyák Gábor
Március 13-án az Európai Parlament is rábólintott, és így uniós jogszabállyá lett az európai mé­dia­szabadságról szóló törvény. A rendelet végleges szövegét hamarosan ki is hirdetik az európai közlönyben. Mit jelent ez az új szabályozás a magyarországi sajtóviszonyokra, és mit az európaiakra nézve?