„Kijátszhatja magából a lelkét” – Meghalt Pap Vera színész

  • narancs.hu
  • 2015. április 9.

Színház

59 évesen, méltósággal és türelemmel viselt hosszú betegség után elhunyt Pap Vera, Kossuth- és Jászai Mari-díjas színész, aki korábban úgy nyilatkozott nekünk: azt kapta a pályájától, amit várt.

A Vígszínház közleménye felidézi, hogy gyerekkorában bohóc akart lenni. Édesapja elvitte a cirkuszba, ahol lenyűgözte a bohóc száma: „Mert megnevettetett, ugyanakkor azt is éreztem, hogy összefacsarodik a szívem. Arra gondoltam, milyen nagy ajándék lehet egy ember számára, ha ezt csinálhatja egész életében.”

Betegsége alatt szinte megszakítás nélkül játszott: „Hihetetlen nagy erőt kaptam a nézőktől, a kollégáktól, és nagyon fellelkesített, hogy mire vagyok képes. Önmagamnak is bizonyítottam.” Még 2014 őszén is játszotta a Mikve főszerepét, és próbált a Fátyol nélkül című előadásban, amelynek októberben volt a bemutatója. Megrendítő alakítását megkönnyezték a nézők és a kollégák is.

Pap Verát a Vígszínház saját halottjának tekinti – áll a közleményben.

Vígszínházi öltözőjében

Vígszínházi öltözőjében

Fotó: MTI

A Magyar Narancs 2006-ban interjúzott vele, amikor Incze Ágnes Randevú című filmjében szerepelt. Ennek a beszélgetésnek egy részletét közöljük.

Magyar Narancs: A főiskola óta a Vígszínház tagja, a „vígszínházi színész" külön kategória.

Pap Vera: Csak találgatjuk, hogy pontosan mit is jelenthet, de természetes, hogy hallottam már róla. Büszkén vállaljuk, hogy „vígszínházi színészek” vagyunk. Valamikor nagyon nagy rang volt ez. Ha egy játékstílusra értik, azt mondom, hogy én bármelyik színházba el tudok menni innen – a társulatunk a három színházunkban 1200, 600 és 80 ember előtt is képes játszani. Láttunk már olyat, hogy más színházból ide jöttek vendégszerepelni – nem egy vagy két példa volt erre az évek során –, és megdermedtek a kollégák, nem tudták bejátszani a teret. Gyakorlat, technika kell ahhoz, hogy az ember ne úgy mutogasson a színpadon, mint egy közlekedési rendőr – hiszen a kakasülőről már nagyon kevés látszik belőle –, de azért mégis átmenjen a lélek. Annak, aki ezt pejoratívan érti, üzenem, próbálja ki saját maga.

MN: Azt kapta a pályától, amit várt?

PV: Magától a színészettől igen. Hogy miért lettem színész? Gyerekként még voltak rendezői ambícióim – irányító-vezető szerepet töltöttem be az óvodában, én döntöttem el, hogy a homokozóba menjünk-e, vagy a babaházba. Aztán ezt szép lassan kinőttem – ehhez persze tudni kell, hogy Kőbányán, ahol laktunk, nagyon hosszan voltam óvodás, apukámnak ugyanis sokat kellett dolgoznia, mert egyéves koromban meghalt a mamám...

MN: ...a Randevú is egy halott anya és egy gyermek találkozásáról szól.

PV: Az ember attól színész, hogy keresi azokat a lehetőségeket, amikor kijátszhatja magából a lelkét.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.